2015. április 23. - A karsztvidék domináns, központi részét alkotja.
Nagyságával, formajellegével, élő és élettelen gazdagságával Közép – Európában „vetélytárs" nélküli karsztplató.
Földtani felépítésében a másodkori triász – korban keletkezett wettersteini mészkövek az uralkodók, de a kéregmozgások révén a mészkőrétegeket több helyen homokkő és agyagpala - sávok szakítják meg, tarkítva így a fennsík geológiai formakincsét és egyben gyarapítva a külszíni és földalatti karsztvizek mozgásának tárházát.
Északon és nyugaton a Csermosnya, illetve a Sajó völgyéből meredeken emelkedik ki, délen sekélyen lejt a Putnoki – dombság és a Rima – medence felé. Keleten két hosszan elnyúló kiszögellése az Alsó és Felső - hegy.
Maga a fennsík és peremvölgyei is már a régmúlt történelmi időkben lakottak voltak. A kőkorszakok különböző időszakaiból származnak őskori leletek, amelyek alátámasztják a fennsík lakhatóságát a paleolittól (csiszolt kőkorszak) kezdődően napjainkig. A fennsíkon és egyben a karszt összes platóit beleértve csak két település létezik, ill. maradt meg: Szilice és Borzova. Szilice esetében még pontosítani kell, ugyanis jelenlegi létezését három elődfalunak (Fekete-fűz, Ardócska, Kisfalu) köszönheti, amelyek ma már nem léteznek. Mindhárom település bővizű forrás (-ok) mellet létesültek.
E két község a fennsík szívében fekszik három kilométerre egymástól, ahol az említett geológiai adottságok miatt állandó vízmennyiség található a kiépített (rakott) kutakban. A határban előforduló összes karsztforrást a lakosság kitisztította, karbantartotta és szinte szenthelyként kezelte. A forrásvizek tisztaságát a forrásokban élő, úszkáló vízi bolharákok jelezték, amelyeket a helybeliek babaruzskának kereszteltek el. A bővizűbbiket kibővítették, kikövelték és gémeskút emelőkkel működtették. A felvidéken a gémeskutak csak itt maradtak meg – igaz, ezek is siralmas állapotban, kivéve az újonnan felállított gyükerréti gémeskutat. Fél évszázada még működtek Zepcében, Vizes Kazlakban, Mocsáron, Rakattyán, Borzova mellett és Szilicén a község belterületén.
A fennsík lábánál eredő bővizű források közül nevezetesek a: Buzgó, Vár, Nagy – kő, Pisztráng (ebből kapja Rozsnyó ivóvizének egy részét), Margit (Fehér), Fekete, Kecsői, Tohonya, Lófej, Mogyorós – kúti, Sólyom – forrás.
A földalatti világ képződményei a barlangok, zsombolyok. Közismertek a: Domica – Baradla – rendszer, Buzgó, Gombaszögi, Ardói, Sólyomkői, Kisfalusi, Szilicei – jégbarlang, stb. Aknabarlangjai (zsombolyaiá) közül a: Barazdolás, Ikri – zsomboly, Kis – bikfa, Nagy – bikfa, Kis – zsomboly, Furjánszögi, Nyírsári – zsomboly.
Az évszázados gazdálkodás (állattartás, csekély növénytermesztés) rányomta bélyegét a fennsík felszíni változásaira. A fennsík a múlt század első feléig körülbelül 50 százaléka legelő és kaszálóként volt hasznosítva. A gazdák minden hozzáférhető zugot kilegeltettek, ill. kaszáltak. Akkortájt a fennsík a kopár karszt képét mutatta.
Ez időn, a fennsíkon kb. 1500 db szarvasmarha (fejőstehenek, első- és másodfüves üszőgulya, ökörgulya) egy ménes, egy disznókonda, 2 500 juh legelt. Ennyi állat legelése, patáinak taposása, ürülékük hatása igénybe vette a gyeptársulásokat, viszont a disznótartást (konda legeltetését kivéve) a pásztorok ügyeltek a rétek, legelők eltartó képességének a betartására. A szarvasmarhák szabad legeltetésénél ez jól működött, rosszabb volt a helyzet a juh – kosarazás esetében, főleg csapadékos években. A két falu lakossága minden évben rendszeresen végezte a legelők tisztítását (bokorirtás, kőszedés). A mai időkre ez a formájú, évszázadokon át működő gazdálkodási mód felszámolódott, és a kaszálók, de legfőképp a legelők nagy részét a cserjésedé, bokrosodás, erdősülés különböző stádiumai veszélyeztetik. Ez a 6 000 – 6 500 éves, lassú erdőirtások gyorsított ellenkezőjét a természetes vissza erdősülést szemléltetik.
A hagyományos kézi kaszálást Szilice és Borzova lakossága több 100 hektáron végezte, ami a nagy távolságok, töbrös, köves felszínen és vízhiány miatt vértizzasztó munka volt. Ilyenkor a férfiak csoportosan kint háltak a réteken és az asszonynép és gyerekek feladata volt naponta kihordani a kaszások eledelét és ivóvizét.
Június végén, júliusban az egész határban pengett a kasza, szólt a magyar nóta kaszálás
közben és takarodó előtt is. Ehhez társult délután és este a tücskök, kabócák, szöcskék milliós egyedszámú szerenádja. Mivel a hosszú kilométereket róva mind ennek a részese voltam, bárminemű túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ilyen meghitt, ötvözött hangulat nincs több a világon.
Mára ez a hangulatos földi jelenség megszűnt. A kaszásokat gépek váltották fel, a magyar nótát is ritkán hallani, csupán a rovarvilág muzsikusai nem adták fel, fittyet hányva a mindenkori társadalmak és izmusok letűnő változásaira.
A fennsík vegetációs viszonyaira az erdősültség arányának a növekedése jellemző. Míg az 50-es években alig 50 – 55 %-ot tett ki, mára 70 – 75 % körül ingadozik. Ez egyrészt a kopár és legelőfásításoknak, másrészt a spontán magvetényüléses erdősülés számlájára írható. A természetes vegetáció képet mind a két fajta benövés károsítja, mert az erdei, fekete, lúcfenyő, valamint a nyír és rezgőnyár térhódítása tájidegen.
A természet közeli rétek, félszáraz gyepek, a töböroldalak sziklás gyeptársulásai még fajgazdagok és őrzik a néhai, ősi styeppvegetáció karakter és pionírfajait.
Egy különleges társulás - együttes található a Legyes, Veszett – mészkemence, Belső- és Kilső – Sásbik néhány tízhektáros foltján. Ez nem más, mint a néhai kocsánytalan tölgyes erdő szálalásával, csonkításával kialakított hagyásfás legelő. Tájképileg nagyon tetszetős a hatalmas töbröket szétszórtan díszítő, égig érő tölgyek látványa a gyepszint pedig extenzíven használt marhalegelő.
Növényvilágának nevezetes faja a Felvidéken csak itt található kakasmandikó, vagy, ahogy a helyiek nevezik – piros hóvirág. Európa egyik legszebb kora tavaszi, már márciusban nyíló ékessége. A gyertyános – bükkös, szálas erdőkben még százezres rózsaszínű virágszőnyegei vannak. Hagymájának formája és foltos levelei antropomorfizálásra késztetnek, ezért egyéb népies nevei: nyakagyar, kurvavirág, kankósdi (a nemi betegségek – kankó, szifilisz emberi testen megjelenő foltossága révén). Több európai ritkaságú faj itt éri el elterjedésének legészakibb pontját, mint a: magvasodró, mérges sás, keskenylevelű árvalányhaj.
A 2 – 2 párból álló parlagi sas és kerecsensólyom – állomány már a múlté, csakúgy, mint a 100 ezres (lehet milliós) egyedszámú ürgéé. Üde foltjai a vízszegény fennsíknak a geológiai változásoknak köszönhető időszakos patakok, forráslápok, mocsárrétek. Ezek egyikén nő a bánsági sás, széleslevelű ujjas kosbor, szibériai nőszirom.
Az északi peremfennsíki sziklák jégkorszaki maradványfajokban gazdagok, mint a: tátrai szegfű, tátrai hölgymál, havasi iszalag, havasi ikravirág, cifra kankalin. A madarak közül itt fészkel a vándorsólyom, békászó sas, uhu, urali bagoly.
A Szilicei – fennsík környezete évezredes együttélésben alakult a természet és ember közös kölcsönhatása révén. Nagyon érzékeny, sérülékeny kapcsolatrendszer ez, amely a „mindent tudó, csodatévő" ember jóvoltából felborulóban van.
A bárminemű védelmi, biztonsági rendszerek nélkül megépített Barátság kőolajvezeték, a négysávú gázvezeték és a magasfeszültségű légvezetékek hálózata egyáltalán nincs barátságban a fennsík évmilliókon át formálódó belső egyensúlyával.
Azt, hogy ezen a fennsíkon mégis jó, érdemes élni, magyarként alkotni, azt egy minden magyarázkodást mellőző, rövid eseménnyel illusztrálom. Gyömbér Zoltán ismerősöm, amikor a borzovai kőbányában (kőfejtőben) dolgozott (ott fejtették a borzovai márványt), egy októberi napon találkozott a kőfejtőnél az id. Ferencz Béla bácsival, aki éppen kaszálta a néhány cm-es füvet (sarjút). Kérdezte tőle, hogy érdemes – e ezt a füvet kaszálni? Ő azt felelte: „Fiam, amíg egy juh pofával tudok kaszálni, addig érdemes." Ebben a tömör, frappáns válaszban benne van a magyar föld szeretete, a munka iránti tisztelete, és a Szilicei – fennsík természete iránti alázatossága. Mára hova tűntek mindezek? Gordon László