2013. június 1. - Greguss László Géza fotókiállításának megnyitója Gyirmótón – 2013. május 22. Greguss László Géza barátommal sok közös vonásunk van, sőt az életpályánk is mutat némi hasonlóságot. Mindketten a soproni alma mater neveltjei vagyunk, ugyanabban a szervezetben dolgoztunk – Ő hosszabb, én rövidebb ideig, de mindketten onnan vonultunk nyugdíjba. Közben én már régen a sajtó felé vettem az irányt, Ő az utóbbi időben vette föl ezt a fonalat is.
És, hát a fotózás. Mindkettőnknek gyermekkortól kezdődő kedvenc foglalatossága, amely nálam már régen félhivatássá vált, számára talán az utóbbi időben. És mindketten szeretünk utazni, fölfedezni más tájakat, embereket.
Végül van egy elrendelés-szerű kapcsolatunk is: László nagyapja édesapám professzora volt a szegedi egyetemen.
Néhány szót a fotózásról
László sem vadászik, de „lő”, a fotómasinájával. Ez a két dolog ugyanaz a „műfaj”. Várja, lesi, keresi a felbukkanó „vadat”, a felvétel „tárgyát”, aki nála is sokszor maga az ember. Vagyis a fotós voyeur. Innen a lesifotós kifejezés. Mi nem vagyunk lesifotósok, holott az egy jól jövedelmező válfaja a szakmának. Mi nem híres embereket fotózunk, hanem érdekes arcokat, izgalmas, jellemző jeleneteket és tájakat keresünk. A fotográfusokat a pillanat embereinek is szokták nevezni. Valóban: soha vissza nem térő pillanatokat, jeleneteket kell megörökíteniük. Ehhez lélekjelenlétre, gyorsaságra és jó adag szerencsére van szükségük.
László rendelkezik azzal a kivételes adottsággal is, hogy első pillantásra megnyeri alanyát, belopja magát a „modell” bizalmába. Ez nem könnyű mutatvány, gondoljunk csak a muszlimok, különösen a nők vallási parancsból eredő elzárkózására. Lászlónak még ez sem jelent akadályt.
De térjünk rá a látnivalóra!
Az erdőmérnök – ez szakmai ártalom – érzékeny a földhasználati módokra.
Dokumentálja is László a domboldalba vágott-épített teraszos rizsföldeket, a rizst palántázó jávai asszonyokat. Ha belegondolunk, micsoda kilátástalannak tűnő és derékpróbáló vízben turkálás ez, amit szerintem csak csapatban lehet végezni. Időnként fölnéznek, mennyire van még a szusszanást jelentő gát. Tűrni kell a monotonitást. Nincs is köztük férfi. De mennyire hasonlít ez a jelenet a csemeteültető magyar asszonyokhoz.
Ebbe a körbe tartozik a jávai falu is, ahol már a rizs betakarításánál tartanak.
De nemcsak madártávlatból tanulmányozza a földhasználati módokat, hanem kíváncsi az emberre is, aki két keze munkájával termővé varázsolja a földet.
Megörökíti a hazafelé tartó sulavesi-celebesi kapás napszámost is. Ez a fotó akár itthon is készülhetett volna, azzal a különbséggel, hogy mifelénk felfűzik az elemózsiás batyut és demizsont is a kapanyélre.
Lefényképezi Kappadókiában a fejkendős, ráncos arcú török öregasszonyt, aki annyira hasonlít a nagyanyámra. Ő is ugyanígy kötötte a fejkendőjét. Tekintetében a nadrágos emberrel szembeni bizalmatlanság, és a kíváncsiság keveredik. És tükröződik a sok évtizedes élettapasztalat.
De sok mindenről beszél a bételrágó jávai asszony fotója is. A szája mintha rúzsozva volna, de nem, ez a bétel nyoma. Fogai még megvannak, állítólag a bétel erősíti a fogakat. A kezei, ujjai a munkától deformálódtak, de arany nyakláncot és szexi, virágos muszlin blúzt visel.
Vannak persze férfiak is a fotókon, a kalapos jávai földműves, aki szinte reménytelenül tekint a távolba. Az agadiri vidám halárus, aki hagyományos szalmakalapja alatt baseball sapkát visel. Csónakjai ezer éve ugyanígy sorakoznak katonás, kikötői rendben, s ma sem engednek maguk közé hófehér motoros jachtot. Azok a móló túloldalán parkolnak. Egy másik világban.
Nem hiányoznak a lányok sem: a huei táncosnő, az angkori szalmakalapos lány, és a gyanakvó beduin kislány a sátor bejáratánál. Akinek szomorkás szeme sarkában nem könnycsepp, hanem csöppnyi csipa csillog. Ez egy másik világ.
No és persze a madonnái: az indiai, aki modern szemüvegben fonja a háncskalapokat, és egy percre sem engedi el öléből a kisgyermekét, pedig az már mehetne. Indiában nagyon erős az anya-gyermek közötti duálunió. Európai szemmel nézve már-már hátráltatja az önállósodásban a gyermeket. És a Luang Prabang-i madonna, aki a pesten is látható batyuban hordozza magzatát. Náluk nem dilemma a kicsit vagy kocsit. Az egy másik világ.
De vannak piacozó asszonyai is, a Huében a káposztafejeken sziesztázó kofa, és az ismert úszópiac áruslánya, ez a jelenet ezer éve is így nézhetett ki, csak akkor az még nem tartott kezében mobiltelefont és nem ivott ásványvizet.
A munka világát két jellegzetes képpel idézem föl: a fesi bőrcserzőkkel és a bali szigeti férfiakkal. Két világ, két életforma. A magyarázat a földrajzi adottság. Az egyik csapat nem kapott mást csak legelőt és állatot, majd annak a lenyúzott bőrét, a másik pedig magát a Paradicsomot, Bali szigetét. Az egy másik világ.
De ott vannak a mexikói repülő emberek, akik veszélyes mutatványukkal járják a közép-amerikai országot, és ejtik ámulatba a bámészkodókat. A középső rúdra tekert kötelek szép lassan tekerednek le, és a légtornászok, mint egy élő ringlispíl, fejjel lefelé körbe-körbe forogva földet érnek.
Ha már eljutottunk Mexikóba: az egy fantasztikus ország. Tudom ajánlani mindenkinek. A középkori vallási kultuszaik nem éppen szívderítők, de az ezekhez kapcsolódó építményeik, például a piramisaik, csodálatosak. A misztérium iránti fogékonyságukat jól érzékelteti a mexikóvárosi Köztársaság téren álló Mexikói forradalom emlékművéről készült gyönyörű felvétel.
A tárlatvezetést a buddhizmushoz kapcsolódó fotókkal zárjuk. Ez a békét és türelmet hirdető vallás ugyanakkor nem kímélte erőforrásait és kőből, aranyból emelt méltó emléket a névadónak. Milyen érdekes: a narancssárga lepelbe bújt szerzetesek utánpótlása nem jelent gondot. Nem így errefelé a feketébe öltözött katolikus papoké. Más világ. Melyik a jobb?
Válaszom nincs, de talán ez a kiállítás is kíváncsivá tehet a mások világának megismerésére. Köszönjük Greguss László, hogy kíváncsivá tettél bennünket! (Zétényi Zoltán)