Gadóczi Ibolya
Szajkó-Kámpöní
(Pálfi Norbert: Noé bandája, Bp., Jaffa, 2008, 181 oldal, 2790 Ft)
Pálfi Norbert zavarba ejtő és érdekesnek ígérkező kötettel jelentkezett 2008-ban. Az eddig született kritikák egyaránt kiemelik a kötet szórakoztató jellegét, humoros megoldásait és sokszor felemlegetik, hogy Pálfi, aki nem csak irodalommal foglalkozik, hanem reklámszakemberként is dolgozik, sikeresen alkalmazza kötetében a reklámokra jellemző módszereket, azaz rövid időn belül akar gyors sikert elérni, meghökkenteni, kacagtatni, elgondolkodtatni. A kritikák abban is egyetértenek: mindezt úgy teszi, hogy Aiszóposz és La Fontaine ismert történeteit mai ruhába öltözteti. De azt figyelmen kívül hagyják, hogy nem csak Pálfi, hanem már számos kortárs magyar szerző felhasználta az állatmesék kínálta lehetőségeket. Így Pálfi kötetéről érdemes ezeknek a kortárs szövegeknek a kontextusában beszélnünk.
„A mese nemcsak az, amit mutat a látszat, / Mert benne oktatónk lesz minden egyes állat. / S unalmas a morál, ha durva, meztelen, / Meddő az íly mese, virágot nem terem. / S az önmagáért írt mesét is bölcsen vesd el, / Tanít, de tetszik is együtt, ki ebbe mester.” (La Fontaine 1957: 66, ford.: Radnóti Miklós) Így ír La Fontaine a fabuláról, azokról a tanító célzatú történetekről, amelyeknek legtöbbször állatok a szereplői. Már La Fontaine is sommásan megragadta ennek a – látszólag egyszerű – műfajnak a hatásmechanizmusát: szórakoztatva tanít, illetve – ha jobban szemügyre vesszük – a fenti idézetben éppen az utóbbin van a hangsúly. Természetesen ez nem véletlen, hiszen La Fontaine a francia felvilágosodás egyik legnépszerűbb szerzője volt. Úgy tűnik, egyszerű feladat előtt állhatnak az olvasók: a befogadás során az állatmese kezes bárányként viselkedik, ugyanis részben elvégzi helyettünk az értelmezést, s ez már csak abban is tetten érhető, hogy az egyszerű és csattanós szövegek végén egy-egy tanulság olvasható. Azonban felvetődik a kérdés, az állatmesék olvasása közben ilyen könnyen juthatunk tapasztalathoz és tudáshoz?
Ha így volna, akkor egy-egy állatmese elolvasása után általában közvetlenül nem gondolkodnánk el ránk tett hatásáról, kivéve, ha éppen ez lenne a feladatunk. Márpedig az irodalmi szöveg olvasása közben szerzett tapasztalataink által olyan tudás birtokába jutunk, amelyet másként igencsak nehézkes lenne megszereznünk. Sőt, Iser szerint az irodalmi szövegeknek éppen az a tétjük, hogy az emberi színrevitel lehetőségét teremtik meg, azaz az irodalmi alkotás olyan tükörként funkcionál, amely többet és mást is mutat, mint amit eddig tudhattunk: az esztétikai tapasztalat az újra fel- és megismerésben áll.
Ha mindezeket elfogadjuk, akkor felvetődik a kérdés, milyen újabb tapasztalatokkal kecsegtethetik az olvasót az állatmesék? Az irodalmi antropológia kontextusában vizsgálódva azt mondhatjuk, ez a műfaj csavaros, ugyanis állatokat emberi tulajdonságokkal ruház fel, antropomorfizálja őket. Persze ekkor nem arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az ember olyan, mint az állat. Éppen fordítva: az állat viselkedik úgy, mint az ember, így a közvetettség a legközvetlenebb tapasztalatokban részesít bennünket. Tehát akkor válhat az értelmezés számára termékennyé az állatmese mint műfaj, ha tekintetbe vesszük, hogy a csavar, a túlzás gesztusa az, amely utat nyithat az (újra)tapasztalásnak.
„Ily jómadár akad írók közt is, kimondom, / Ki pávatollal él, másét szajkózza folyton / S ha lopni kell, csöppet se kényes, / De jobb, ha hallgatok, az íly madár veszélyes, / S nekem bizony ma más a dolgom.” (La Fontaine 1957: 47, ford.: Radnóti Miklós). Pávatollakkal ékeskedő szajkó pedig akad elég a kortárs magyar irodalomban, bár mindegyikük mást és mást szajkóz, de ezt ugyanazzal a (páva)tollal teszi. A kortárs állatmese-átiratok tudják, mitől döglik a légy, azaz úgy próbálják az állatmese tradícióit továbbvinni, hogy láthatóvá tesznek egzisztenciális és a kortárs irodalomra reflektáló kérdésfeltevéseket is.
Aki hangyaszorgalmú, az télen is játszva megél – tudhatjuk a tücsök és hangya történetéből. Ez a kijelentés kérdéssé válik Hajnóczy Péter A hangya és a tücsök című írásában. Hajnóczy átdolgozásában a hangya gúnyos kérdése után: „– Talán azt gondolta, kedves tücsök szomszéd, hogy ebben az évben nem is lesz tél?” (Hajnóczy 2007: 75), a hangya megdöbbenésére, kiderül, hogy a tücsök Párizsba utazik, hangversenyeken fog hegedülni, és csak tavasszal tér vissza. Az eredeti történetben a hangya az, aki morálisan pozitív értékeket képvisel, ellentétben a tücsökkel, aki egész nyáron át „csak” zenélt, s nem dolgozott. Ám nem biztos, hogy az anyagi gyarapodás és egzisztenciális biztonság színes és izgalmas élettel is kecsegtet. A hangya a régi ismeretségre való tekintettel egy szívességet kér a tücsöktől: „ – Arra kérném – mondta a hangya –, hogy Párizsban keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem.” (Hajnóczy 2007: 76). Hajnóczy a polgári és művészi lét konfliktusát ironikus módon viszi színre, a csattanó árulja el a polgári világ látszatboldogságát, illetőleg emberi képmutatását. Hajnóczynál a tücsök számára tehetsége révén olyan lehetőségek nyílhatnak meg, amelyek a hangya előtt örökké zárva maradnak, hacsak nem több nyáron át dolgozik. A hangya számára a munka és a morál együtt járó fogalmak, viszont Hajnóczynál az eredeti morális narratíva érvényét veszti, s habár a tücsök látszólag kevesebbet dolgozik és csak játszik, mégis a játék kap pozitív értelmet ebben a történetben.
Erdős Virágnál is művészként lép színre a tücsök. A tücsök és az apja című szöveg a Másmilyen mesékben (2003) található, a kötet ismert mesék átírásával kísérletezik. A szöveg Paganini, a tücsök életét meséli el, ám maga a történet illogikus fordulatokból áll, amelyek oly módon írják felül az eredeti történetet, hogy napjaink sikersztorija válik a tücsök élettörténetéből. Ám szöveghagyományként nemcsak La Fontaine klasszikusát mozgósítja, hanem a népmesékre jellemző nyelvi fordulatok is tetten érhetőek Erdős Virág szövegében – természetesen másképpen. A szöveg tétje nemcsak az eredeti történettel való játékban áll, hanem ugyanilyen ügyesen kihasználja a nyelvi klisék adta lehetőségeket. Erdős változatában Paganinit apja bezárja az ólba, ahonnan csak anyja szabadítja ki, aki viszont az utcára küldi kéregetni. Apja összetöri a hegedűjét, amiért Paganini elemészti magát, kimegy a bányatóra, de a legutolsó pillanatban jön Isten egy törülközővel és megmenti a tücsköt, „[…] úgyhogy végül szerencsésen megúszta.” (Erdős 2003: 56). Az apja újra az ólba zárja, de a tücsök már nem tud játszani, végül egy hangya segít rajta, aki egy hegedűt hajít az ólba, s a tücsök elkezd gyakorolni, eljut az Operaházba, ahol annyira nagy volt az ováció, hogy „[…] nyomban mehetett is világ körüli útra, hogy bejárja a zene birodalmát. Még a hülye is megtapsolta, mert ő is ott volt.” (Erdős 2003: 57). Erdős esetében a mesei szüzsé olyan játéknak ad lehetőséget, amely prózapoétikájának jellegadó eljárásává is vált: a szövegek montázsszerű felépítése jól megmutatkozik a történetek illogikus fordulataiban, a nyelvi klisékkel való játékban és abban, hogy szövegei úgy épülnek fel, hogy egyes elemeik szétszerelhetők és más történetdarabkákkal összeilleszthetők. Az állatmese hagyományával való kapcsolat ekkor már nem egzisztenciális problémáknak, hanem prózapoétikai kérdésfeltevéseknek is közeget nyújthat.
Pálfi Norbert első kötetében arra vállalkozott, hogy bekapcsolódjon az állatmese-átiratok diskurzusába. Szinte valamennyi, így a tücsök és hangya története is felbukkan a kötetben, sőt nem is egyszer. A kötet három részre és egy epilógusra tagolódik és az egyes részekben mindig visszatérnek az állatmesék különböző változatokban, de újabb, szintén állatszereplőket tartalmazó szövegekkel is találkozhatunk. A tücsök és a hangya története háromszor is megismétlődik; hol a hangya, hol a tücsök járja meg: a tücsök minden esetben a zene nagymestere, de a hangya ezt nem értékeli, hiszen „Jól meg is mondta a tücsöknek, hogy a művészetet nem szereti, […] a tücsök zenéje különben sem tetszik neki, mert a szólózás rég kiment a divatból, […] a tetoválásáról meg már ne is beszéljünk, mert a szimbólumrendszere anarchiát, kilátástalanságot, nihilizmust sugall, ami számára nem egy életstratégia.” (Pálfi 2008: 175–176) – így utasítja vissza a hangya a tücsök kérését, ám a történet végén mégis őt falja fel a hangyász. A hangya húzza a rövidebbet a kötet első tücsök–hangya átiratában is; itt a hangya öngyilkos lesz, mert családja abba a bevásárlóközpontba jár falatozni, melyet a tücsök összehegedült magának. Az idézetekből is kiviláglik, hogy hasonló átszerelésről lehet szó, mint amit Erdős Virágnál láthattunk, azaz egy jól ismert történetkeretben a mai kor jellegzetes rekvizitumai, terei bukkannak fel: a bevásárlóközpontok, a „szoli”, a tücsök országos turnéi. A kötet nyelvi humorban is bővelkedik, de általában nem a nyelvi klisék nyújtotta lehetőségeket használja ki, hanem például abszurd hasonlatokat alkalmaz: „Farkas koma, izmos vagy, mint a földigiliszta a nagy esőzések alatt, dinamikus, mint pacalmaradék után a hasmenés, és szálkás, mint fagyott sündisznó az avarban.” (Pálfi 2008: 19) – ily módon hízeleg a kutya a farkasnak. Sok esetben a konkrét és átvitt értelem közötti különbséggel is játszik: „A kutya, úgymond, kötötte az ebet a karóhoz, nem akart ellentmondani saját magának.” (Pálfi 2008: 19), de képtelen metaforával is találkozhatunk: „Először a majom tért észhez, és rögtön magához ragadta a kezdeményezés feketelyuk színű viharlámpáját.” (Pálfi 2008: 58). A nyelvi humor idegen nyelvű szavak fonetikus átírásából is fakadhat: a béka a két bika harcát nézve fontolgatja, talán el kellene vállalnia a bikák menedzselését, s akkor megalapíthatná a Bikafájt Promósn Részvénytársaságot (Pálfi 2008: 13) vagy lehetne a Bikaharc Promósn Netvörk tulajdonos-vezérigazgatója (Pálfi 2008: 13) is.
Az bizonyosnak tűnhet, hogy a morális narratíva Pálfi átirataiban is érvényét veszti. Az eddigi kritika is kiemelte a kötet szórakoztató, humoros jellegét. S ha találkoztunk már hasonló módszerrel dolgozó kötettel, akkor felvetődik a kérdés, hogy az állatmese-átiratok halmozása és a nyelvi humor forrásainak kiaknázása mellett mi lehet a tétje az elsőkönyves szerző kötetének? Hiszen már La Fontaine-től tudjuk, az „önmagért írt mesét is bölcsen vesd el” (La Fontaine 1957: 66, ford.: Radnóti Miklós)! A vizsgálódáshoz érdemes segítségül hívni a kötet paratextusait is. Pálfi szövegegyüttesének címe kettős értelmű, hiszen egyaránt vonatkozhat az állatokra, melyeket Noé magával visz a bárkára, de ugyanígy érvényes lehet az emberekre, hiszen Noé mégiscsak az emberek bandájához tartozik. A zavarba ejtő kettőség a kötetben átdolgozott történetcsoportok esetében is tetten érhető. Habár a hátsó borítón található szöveg szerint Pálfi „Aesopus agyondajkált hagyományaitól elindulva eljut az állatvilág igazi valóságáig”, tehát intenciója szerint az állatmese műfajára játszik rá, azt írja tovább, miközben a „Vajon milyen emberek az állatok?” kérdésre keresi a választ. A kötet kerettörténetét azonban a bibliai Noé története alkotja. Tehát két hagyományszálat kapcsol össze, de a diskurzuskeverés nem valósul meg zökkenőmentesen. Sőt, nem is egyedi jelenség a kortárs magyar irodalomban a bibliai történetek átdolgozása. Találkozhattunk már effajta kísérlettel Erdős Virág Eurüdiké című kötetében, ahol is a várakozást kisiklatva fejeződik be az özönvízről szóló történet. Erdősnél a hatszáz éves fiatalember ajánl üzletet a varacskos disznónak, ám a fiatalember hiába érvel, hogy „Ennek a világnak itt vége van, Dodi! Vedd már észre! Slussz, passz! Akárhogy is kapálózunk, befellegzett. Kaput, konyec, díesz íré, értesz engem? […] Ez egy iszonyú nagy lehetőség, tudod, ugye? Egy őrületesen nagy sansz!” (Erdős 2007: 26) – az idézetből is jól látható: a szöveg hatásmechanizmusa itt azon alapszik, hogy a mai kor nyelvezete, kifejezései és jellegzetes rekvizitumai illeszkednek egy ismert történet keretébe. Az üzleti ajánlat Pálfi kötetében sem marad el. A fajok eredete című szövegben, amely a kötetben szintén háromszor ismétlődik, Isten, mivel csalódott az emberekben, úgy döntött, hogy özönvíz segítségével elpusztítja a világot. Csupán Noénak ajánl üzletet. A különböző történetek keveredése erre a szövegre is érvényes: Noé hálából Margit nevű lányát adná az Istennek, de az Úr figyelmezteti, hogy Noénak nincs ilyen nevű lánya. A szerencsés kiválasztott Istentől kapott tervdokumentációk alapján pajtát épít lopott anyagból. A további részek Noé és felesége (újra) egymásra találásának történetét és a bárkán töltött mindennapjaikat mesélik el, miközben lassacskán felélik az állatállományt. Menteni a menthetőt, Noé azt a tanácsot kapja az Úristen tudatalatti birodalmában annak „mélyénjétől” (Pálfi 2008: 134, e kifejezés – bár kissé kitekert formában – játszik rá Freud személyiségmodelljének egyik komponensére, ezáltal mozgósíthat egy újabb diskurzust is, amely a címben jelzett darwini utalással és a történet keretéül szolgáló bibliai történettel kerül interakcióba – ám a kötet ez a fogása sem mentes az öncélúságtól), aki az Úr sejtéseiről, ki nem mondott gondolatairól is tud, hogy „Amit az Isten tud nagyban, te is megteheted kicsiben. […] Teremts, nagyokos! És kezdd el mihamarabb, mielőtt új feladatokkal bíz meg az Úr.” (Pálfi 2008: 135). Így lát hozzá Noé a nemesítéshez: a kígyóból és teknősbékából elefánt lesz, az elefántból és kígyóból zsiráf, zsiráfból és teknősből víziló, a lajhár a mókussal együtt létrehozta a majmot, „ami azóta is a lustaság és félelem kálváriáján ténfereg.” (Pálfi 2008: 177). Hasonló tapasztalatban részesíthet maga a kötet is: az állatmeséknek a bibliai kontextusba való átemelése különböző hagyománykörök labirintusába juttatja az olvasót, ahonnan aligha vagy csak nagy kálvária közepette talál kiutat.
Hogy mégis útmutatást találjunk a kötet labirintusában, érdemes a szövegegyüttesnek azokra a történeteire koncentrálni, amelyek a kötet működésmechanizmusáról árulkodhatnak. Pálfi átiratában az özönvíz végén a majmok a család ruhatárát öltik magukra, s így népesítik be az egész világot, majd kemény munkával sikerült elhitetniük, hogy ők a teremtés koronái. Érdekes, hogy a kötetben – eltekintve a más állatmese-átdolgozások jelentős részétől – sok esetben a majmok játszanak jelentékeny szerepet, így A fajok eredete történetlánc, illetve A majom és a golyóstoll című művek olvashatóak olyan szövegekként is, amelyek a kötet legfontosabb eljárásait mutatják föl, ugyanis az illogikus, abszurd fordulatok és a váratlan csattanók – rosszabb esetben – egy műfaj groteszk majmolását is lehetővé teszik.
A karrierépítészet stációit követhetjük tehát figyelemmel A majom és a golyóstoll című szövegben, amelyben egy majom talál egy golyóstollat, de nem tudja, mire kell használni. Mivel a fejét is tollal vakargatja, egy idő után a sok zsír eltompítja a kattogást, egy papírlappal viszont tisztára törli a tollat: „Ahogy a majom kisimította az összegyűrt lapot, azt látta, hogy a koszforma, ami a papírlapon van, rá hasonlít.” (Pálfi 2008: 38). Egy idő után minden majom akart magáról egy lenyomatot, így fizetség ellenében és fél órás fejvakargatás után, egy lapulevélbe törölve a koszt kész is az önarckép. Akik azonban képesek lettek a levelek sokszorosítására, azok politikusok lettek. Később a lenyomatolásból megszületett a szépségipar és a filmipar is. A levelekkel kereskedtek is, megindult a börze. A sikersztorinak akkor lesz vége, amikor a tollból kirepül a rugó, s nem kattog tovább, így befuccsol az üzlet, a majom nincstelenként öregszik meg. A humoros történet nem csak azért lehet számunkra tanulságos, mert a művészettapasztalatot az újrafelismerés aktusában jelöli meg, hanem annak a sokszorosíthatóság általi funkcióváltását is láthatóvá teszi, illetve azt a folyamatot is, ahogyan egyre inkább a tömegek igényeit szolgálja ki a művészet, s nem az egyéni élmény számára nyújt lehetőséget. Így válhat a lenyomatolásból üzlet, azaz a művészetből áru. A szöveg a kötet kontextusában Pálfi átdolgozásairól gondolkodva is hasonló tapasztalatokkal kecsegtethet. Úgy látszik, az állatmesék gyors legyártásában az ismétlődés által éppen az egyedi és stílusos átdolgozhatósága tűnik el egy-egy történetnek, s elsődleges céllá a szórakoztatás válik, de nem mindegy, hogy milyen áron – s ez talán a kötet legfőbb tanulsága.
„S ha lopni kell, csöppet se kényes, / De jobb, ha hallgatok, az ily madár veszélyes” – írja La Fontaine (La Fontaine 1957: 47, ford.: Radnóti Miklós), s valóban veszélyes területre tévedtek az említett kortárs magyar szerzők is, ám nem hegedülik el az intertextualitás adta lehetőségeiket, s mindezt bátran teszik, úgy, hogy miközben (el)vesznek, adnak is! Ám az is kétségtelen, hogy az idegen tollak nem minden esetben illeszkednek az összképbe. Tollászkodni pedig csak a „kevesebb néha több”-elve alapján érdemes!
Irodalom
Erdős 2003 – Erdős Virág: Másmilyen mesék, Bp., Magvető, 2003.
Erdős 2007 – Erdős Virág: Eurüdiké, Bp., Magvető, 2007.
Hajnóczy 2007 – Hajnóczy Péter: Összegyűjtött írásai, Bp., Osiris, 2007.
La Fontaine 1957 – La Fontaine: Állatmesék, ford.: Áprily Lajos et al., Bp., Magyar Helikon, 1957.
Pálfi 2008 – Pálfi Norbert: Noé bandája, Bp., Jaffa, 2008.
Bujdosó Ágnes – Máté Éva Gyöngy – Szabó Orsolya Zsuzsanna
„…ugye ilyenkor nevet?”
Miértek és hogyanok az állatasszisztált habilitációs folyamatokban
Sokan élünk együtt az ég alatt. Ki falkában, ki ménesben, ki csordában, ki családban. Közösségi lényekként emberek és állatok bonyolult szálakkal fűzik össze életüket, és hozzák létre a legváltozatosabb társulási formációkat. Ezeket alapvetően a kötődés igénye, a kölcsönös egymásra utaltság, a fajtabeli iránt érzett vonzalom fűzi össze. A biztonságérzet, melyet a valahová tartozás élménye nyújt, pótolhatatlan, mert olyan kommunikációs közeg feltételeit teremti meg, amely egy minőségi élet ígéretét hordozza magában. De nem mindenki osztozhat egyformán az autentikus otthonosság élményében. Akadnak, akiket fizikai, szellemi másságuk folyamatos akadályversenyre késztet – és akiket a másságtól való, gyakran tájékozatlanságból táplálkozó, gyanakvó félelem kirekeszt a többség által osztott kulturális javakból. Ők azok, akik nap mint nap megküzdenek a nem rájuk szabott játék szabályaival, hogy apró irányváltások árán ugyan, de utat találjanak maguknak, akárcsak a többiek.
A fogyatékkal élők, testileg vagy szellemileg akadályozottak társadalmon belüli otthontalansága ellen küzdenek azok az elszánt és lelkes emberek, akik idejük és energiájuk jelentős részét fordítják terápiás és segítő célokra alkalmas négylábúik képzésére. Céljuk, hogy állatok bevonásával kíséreljék meg formálni, építeni, hatékonyabbá, működőképessé tenni a sérült vagy akadályozott viszonyt ember és környezete, elsősorban társas környezete között. Segítő- és terápiás állatokat készítenek fel vakvezetésre, rohamok jelzésére, mozgáskorlátozottak fizikai segítésére és érzelmi támogatására.
Az állatok bevonásának egyik sajátos és igen fontos formája az állatasszisztált terápia, mely alkalmazott tudományágként állat és ember viszonyának újraértelmezését kívánja meg.
A többnyire kutyák, macskák és lovak részvételével végzett foglalkozások jellegét tekintve beszélhetünk állatasszisztált aktivitásról (Animal Assisted Activity) illetve terápiáról (Animal Assisted Therapy). Míg az előbbi elsősorban általános kedélyjavító, komfortérzetet keltő, motiváló, aktivitást serkentő, nem feltétlenül szakemberek által koordinált felüdülés, addig az utóbbi komoly szakmai felkészültséget igénylő, célorientált, folyamatos dokumentációt megkövetelő, meghatározott fejlesztési folyamatba illeszkedő terápiás foglalkozás, mely kötött időtartamban végezhető egyéni vagy csoportos formában. Egyre elterjedtebb emellett az állatasszisztált pedagógia is (Animal Assisted Education), melynek során a gyerekek az oktatási-nevelési program keretein belül szerezhetnek ismereteket az állatokról, a felelős állattartásról. A foglalkozások alatt megélhetik a kölcsönös elfogadás élményét, tanulhatnak toleranciáról, empátiáról, türelemről és fogékonnyá válhatnak a másság elfogadására – mindezt játékos, rekreációs formában.
A debreceni Segít A Négylábúak Szeretete (SANSZ) Alapítvány 2006-os megalakulása óta dolgozik azon, hogy négylábú munkatársakkal javítsa a rászorulók életminőségét. A heti rendszerességgel érkező kutyák és cicák jelenléte a Kenézy Kórház Pszichiátriai Osztályának Nappali Kórházában érezhetően serkentőleg hat az emberekre, mindenkire, ottlétének okától függetlenül. A csoportbontásban zajló terápiák igen népszerűek a kezeltek között. Alma kutya érkezését látva ez nem is meglepő: a melegbarna szemű belga juhász a legtermészetesebb módon sétál végig a folyosón piros hámjában, köszönti a nyári szünet után viszontlátott ismerősöket. Míg felvezetője és gazdája, Lévainé Kápolnási Ibolya megérkezik a csoporttal a terembe, Alma hörpint egy korty vizet, körbejár, felméri a terepet, hozzásimul a székre telepedők térdéhez, mintegy öleléssel üdvözli az egybegyűlteket. Végül a körben ülve, de azért gazdája lábától épp csak egy tenyérnyire letelepszik, feladatra készen. Ibolya pedig már adja is az instrukciót, hivatalos köszöntés egyenként, ültetéssel, jobb kezes-mancsos pacsival, simogatással, jutalomfalattal. Alma dolgozik. Egytől-egyig végrehajtja a kéréseket, pontosan és precízen, akkor és azt, amit kérnek tőle. Akkor is, ha már előre tudja, mi lesz az.
Ibolya szerint ez az egyik titok: a kutyát kérni kell a feladat végrehajtására. A felvezető és a kutya kooperációs kapcsolata alapvetően falkajellegű ösztönök alapján működik. Az állat vezérként tekint gazdájára, aki magatartásával kijelöli az irányokat és mértékeket. Együttműködésük bizalomorientált, a közöttük szövődő erős szociális háló kölcsönösen kiszámítható viselkedési mintázatot hoz létre, melyben az egyezményes jelek rendkívül finoman hangolt kommunikációt eredményeznek. Ez az intenzív kapcsolat képezi a terápia alapját, ebbe az ingergazdag, harmonikusan működő, lehetőségekkel teli pszichikai játéktérbe vonják be a pácienseket. A humánetológusok szerint a kutya–gazda viszony sok szempontból hasonlít az anya–gyermek kapcsolatra. A bensőséges, affektív tartalmak nyelvi kódolására nem korlátozott, testi közelségen nyugvó élményegyüttes az állat jelenlétében, az állattal folytatott munka során sajátos dimenziókból és kommunikációs megnyilvánulásokból kiindulva szoktatja szabálykövetőbb formanyelvhez a kapcsolatépítési nehézségekkel küzdőket. Alma dolgozik. Érint. Hol a mancsával, hol az orrával, hol csak azzal, hogy csendben, türelemmel, hosszan ránk figyel. Ha szembe merünk nézni vele.
A társas kapcsolatok igénye és a közös horizontú valóságérzékelés elengedhetetlen tartozéka ember és állat életének egyaránt. Ahogyan a félelem is. Rumli, Kása Melinda terápiás kutyája a gazdája elmondása szerint például viharfélő. A dörgést-villámlást otthoni környezetben többnyire valamiféle bútordarab alá bújva vészeli át. Az egyik terápia alkalmával a bátor, elszánt, hivatását a legkomolyabban vevő jószág az asztal alá rejtőzve úgy döntött, „inkább ott marad félni”. Soha annyi biztató mondat nem hagyta el a betegek száját a terápián, mint akkor. Mert egy közösségben számíthatsz a társaidra. Velük könnyebb venni az akadályokat.
És együtt keresni a járható utat, hiszen nem kell mindig menekülni.
„Nélkülük nem megy a dolog”
Az úton megtett első lépésként persze az állatasszisztált habilitációs folyamatok társadalmi és intézményi hátterének kell kiépülnie. Ennek megismeréséhez induljunk ki a mozgás kérdéséből – az aprólékosan kikalkulált vagy pillanatnyi helyzettől vezérelt gesztusokból, lépésekből, pillantásokból. Idegeket, végtagokat, figyelmet finoman új utakra vezető mozdulataiból egy másik, másfajta testnek.
Azok az állatok, akik valamely képességükben korlátozott vagy beteg emberek mindennapi létezését könnyebbé teszik, egyedi módon nyújtanak segítséget hosszú tanulási folyamat során szerzett ismereteikre, állati készségeikre támaszkodva. A speciális, feltétel nélküli elfogadás szabadsága s a helyzet különlegessége viszi tovább, lendíti előre az embert, aki az állattal együtt mozdul, lép egyet-egyet előre testben vagy képzeletben. Mindig távolságokról van tehát szó, személyes és személyek közötti, érzelmi, szellemi, fizikai távokról. A testi-lelki összekapaszkodás során bonyolult, gyakran szavak nélküli kompromisszumok köttetnek egy közös cél érdekében, mely minden résztvevő szeme előtt más formában lebeg.
Bármi is legyen az igazodásra és türelemre sarkalló motiváció, kutya, macska és ló egyaránt tisztában van azzal is, hogy a munkáját végzi. Tudja, hogy fontos szerepe van: vezet, elvisz, (ki)utat mutat – mozgásban tart. Ha nem is minősít, különbséget mindig tesz, hiszen alkalmazkodik az emberhez, a szituációhoz. Dolga van és felelősséggel tartozik valaki más iránt: abban a pillanatban, hogy a szintén a SANSZ Alapítványhoz tartozó Liza cica és Dió kutya vagy Pálinkás Judit lovas terapeuta lova, Maci felölti „egyenruháját”, lényének egy más szintjére kell lépnie. Bizonyos értelemben tudatos partnerré lesz, hiszen beprogramozott késztetéseket győz le magában, mégis éppen macska, kutya és ló mivolta legalapvetőbb elemeit használja arra, hogy elősegítse a kívánt folyamatokat, el- és megmozdítsa azt, amit lehet.
Mert természetesen nem mindent lehet: a szakemberek álláspontja szerint az állatasszisztált terápia kiegészítő jellegű, csodát nem várhatunk tőle, ahogyan a vak ember sem válik látóvá, a cukorbeteg egészségessé attól, hogy segítőkutyája közelében telnek a napjai. A dolgozó állatot azonban komolyan kell venni: Judit gyógytornász, lovas terapeuta elmondása szerint a széles körű elismertséghez, a támogatások elnyeréséhez „kézzelfogható eredményeket kell felmutatni”, s erre nem kevés példa akad. Az érzékelt és „kölcsönkapott” mozgás, a tartósan vagy ideiglenesen megnyitott távlatok erejével néha régen várt, néha meglepetésszerű változások, apró „felvillanások” következhetnek be. Az ágyban fekvő, súlyos fogyatékkal élő gyermek számára különleges inger a szobájába lépő állat, az idősek otthonának lakóit kibillenti elszigeteltségükből a heti rendszerességgel szállított dorombolás, a mozgáskorlátozott ember alatt lépdelő ló pedig ugyanolyan mozdulatokat hoz létre a lovas medencéjében, mintha járna, így küldve speciális impulzusokat az agynak. Amit ezek az állatok végrehajtanak, fontos, hasznos és szükséges, hiszen rejtett energiákat képesek stimulálni, s olyan helyekre viszik el az embert, melyekre másként sokkal nehezebben lenne képes eljutni.
Ennek a sokrétű együttműködésnek azonban vannak olyan tényezői is, amelyekhez nem vezethet el semmilyen szelíd segítő állat; ezen a téren magunkra vagyunk utalva. A fentieknél nem kisebb, de nagyon más minőségű távolságok áthidalása szükséges ugyanis ahhoz, hogy a megfelelő intimitás és rutin egyáltalán kialakulhasson. A jog és a törvény, valamint az „ép” társadalom tapasztalata ritkán metszi azt a „másik világot”, amelyben ilyen speciális segítségre van szükség. A szabályozás szerkezeti felépítése és hiányosságai ma még sokszor sértik meg vagy rombolják le a fokról fokra kialakított összhangot. Bár a fogyatékkal élők esélyegyenlőségi jogait az 1998. évi XXVI. törvényben rögzítették – melynek többek között része a biztonságos közlekedés, a rehabilitáció és a megfelelő segédeszközök igénybe vételének lehetősége is –, a segítő állatok foglalkoztatása jelenleg csak részben elfogadott módszer arra, hogy az érintettek életminősége javuljon, s az általánosságban vett betegellátásban is kuriózumnak számít a kiegészítő jellegű állatterápia.
„A törvénytervezet ott van, már csak el kellene fogadni” – mondja Bujdosóné Ármós Ibolya, a SANSZ Alapítvány egyik munkatársa, aki terápiás kutyákkal és macskákkal együttműködve segít mentális betegségekben szenvedő és súlyos fogyatékkal élő embereknek. Magyarországon már az 1/1986. (II.21.) közös ÉVM-EüM rendelet is előírta, hogy az „élelmiszer- és vendéglátó üzemekbe, üzletekbe, helyiségekbe, szórakozóhelyekre, játszóterekre, egészségügyi intézményekbe, bölcsődékbe, óvodákba, iskolákba, strandokra a vakvezető kutya bevihető”, a többi dolgozó állatra viszont mindez nem vonatkozik. Az említett törvény hosszas előkészítés után idén január 1-jétől lépett volna életbe, ez azonban meghiúsult. Amikor a törvényt majd megszavazzák, a fenti leírás további öt típusra is érvényes lesz: a hangot jelző, a roham-segítő, a mozgássérültet, valamint fogyatékos embert önálló életvitelben támogató, illetve a terápiás (pszichológiai, pszichiátriai, konduktív pedagógiai habilitációs és rehabilitációs folyamatban részt vevő) kutya is bekerül a „habilitációs” fedőkategóriába, egységesítve ezzel az állatok, gazdák és betegek jogait. A megvalósulásig az epilepsziás vagy diabéteszes rohamot jelző kutyát éppen úgy a bolt előtt kell hagyni, mint a kerekesszéket kísérő társát, s bár orvosilag ma már többé-kevésbé elismerik az állatok jelenlétének jótékony hatását, még a kórházak bejáratánál sem mindig fogadják örömmel a terápiás kutyákat és hordozóban szállított macska kollégáikat.
„Nem kell elkeseredni, gyerekcipőben jár még ez a dolog Magyarországon” – kommentálja a helyzetet Kereskényiné Balogh Zsófia, vakvezetőkutya-kiképző. Az optimista hozzáállást azonban nem könnyű megőrizni, hiszen időről időre előfordul, hogy még ezek az egyértelmű törvényi háttérrel rendelkező állatok sem jutnak el a mindennapi élet legalapvetőbb helyszíneire. Már a betanítás során számos konfliktusra, előítéletre számíthat a segítő állattal közlekedő személy, s a helyzet a későbbiek során sem javul sokat – „nem hogy vakvezető kutyát, de vakot sem engednek be sok étterembe”. Mindez tulajdonképpen nem meglepő, hiszen a fogyatékkal élő vagy súlyosan beteg ember éppen úgy a társadalom peremterületéről érkezik, mint az emberi világ számára rejtélyesen természetinek tűnő állat, a kettő kombinációja pedig gyakran rendkívül éles elutasítást vált ki a környezetéből. Ezekben az esetekben az ismeretek és tapasztalatok hiánya veszélyes együttállásba kerül az idegen helyzettől való félelemmel, s a feszültséget a résztvevők speciális kapcsolata tovább fokozhatja. Ezért történhet meg, hogy a hivatalos papírok ellenére is leszállítják a vakvezető kutyát a villamosról, vagy az ÁNTSZ-re hivatkozva kitiltják a boltból, megfosztva ezzel az épnek nevezett ember komfortérzetét szintén fenyegető gazdát is attól, hogy jelenlétével „megzavarja a rendet”.
Pedig éppen a dolgozó állatok lennének a legalkalmasabbak arra, hogy új utakra vezessék, elmozdítsák az ember és ember, valamint ember és állat közötti kapcsolatokat. Az ép és a fogyatékkal élő vagy beteg ember között előítéletektől kevésbé terhelt kötelékek fonódhatnak ebben a sajátos közegben, s az extrém helyzetekre kiképezett állatok türelmes, barátságos viselkedése megnyugtatóan hat a bizalmatlankodókra. Zsófi szerint „nagyon sok Magyarországon a kutyás támadás, amelyben mindig a gazda a hibás”, a segítő négylábúakról viszont nem sokat hallani – a kutyák veszélyességéről és a macskák taníthatatlanságáról viszont annál inkább. A megoldás pedig nem is annyira bonyolult: Lévainé Kápolnás Ibolya szerint „fontos lenne, hogy az állatokat közelebb vigyük a gyerekekhez”, hiszen már a bölcsődés korú embernek meg kellene mutatni, miként jó bánni velük, s mit várhatunk tőlünk. A SANSZ Alapítvány munkatársai elmondták, hogy a velük együttműködő terápiás kutya és macska például „semmilyen helyzetben sem lehet agresszív”, ezért tökéletesen alkalmas arra, hogy eloszlassa a kételyeket, s enyhítsen a szorongásokon.
A lovasterápia során is előfordul, hogy félelemmel, aggodalommal telt légkörben indulnak a foglalkozások, abban a – Pálinkás Judit szavaival élve – „külön határokkal rendelkező kis világban” viszont könnyebben lerombolhatóak az előítéletek, mint ott, ahol az állatok „betörnek” a „kinti” szférába. A Magyar Lovasterápia Szövetség szakmai összefogásának köszönhetően gyógypedagógiai és pszichológiai, valamint hippoterápiai (mozgásterápiai) célokra használt lovak segítségével olyan fejlesztésre van lehetőség, amelyre csak ezek a nagyon érzékeny, megbízható, a parancsok feltétlen teljesítésére nevelt állatok képesek. Bármilyen hasznos is legyen azonban a lovak munkája, ez a módszer egyelőre nem került az állam látókörébe, s így alapítványi háttérrel működik. Pálinkás Judit szerint még mindig „jobb a helyzetük a szakmai elfogadottság területén”, mint például a kutyákkal, macskákkal dolgozó szakembereknek, de a TB-támogatástól egyelőre mindenféle munkát végző állat messze van, a segítő kutyákat is beleértve.
Pedig – szintén a lovas terapeutát idézve – az állatok nélkül „nem megy a dolog”. Figyelmükkel, támogatásukkal, együttműködésükkel megmozdítják a berozsdásodott vagy szunnyadó testi és lelki mechanizmusokat, s hatékonyan járulnak hozzá ahhoz, hogy a beteg és sérült emberek életminősége hosszú vagy rövid távon javuljon. A külső feltételek megteremtése, a távolságok legyőzése a mi feladatunk – van azonban a hogyanoknak még egy aspektusa, amely nélkül lehetetlen a fejlődés, a továbblépés. Ez pedig nem más, mint az állat és az ember között zajló interakciók feltérképezése, a bizalom és a motiváció bonyolult belső szerkezetének megértésére tett kísérlet.
Bizalomra képezve
Temperamentum-teszt; kontrollálhatóság-vizsgálat; apportkészség mérése; erős környezeti zajok, szagok ignorálása; szituációtól függő élelemmegtagadás- és elfogadás – feladatok és elvárások, amelyekkel a professzionális terápiás kutyák és felvezetőik a hivatalos igazolvány megszerzéséhez szükséges, hamarosan törvényileg is kötelező vizsga során találkoznak. A későbbi minőségi munkavégzést biztosító, magas szintű vizsgakövetelmények teljesítése a kutyák és gazdáik részéről is komplex felkészültséget és képzettséget igényelnek – Kása Melinda visszatérő szófordulatával élve „nem Buksit akasztják le a lánc végéről”. Bár e téren nincsenek szigorú megkötések, a megfelelő fajta kiválasztása alapvetően fontos. Ibolya elmondása alapján elsősorban a juhászkutyák alkalmasak terápiás feladatok végzésére, hiszen az emberek mellett végzett évszázados terelőmunkának hála ezek a típusok rendkívüli érzékenységgel figyelnek a gazda legapróbb utasításaira is, valamint képesek előre tervezni, bizonyos feladatokat komplex módón átlátni és megoldani. Mindez azonban még nem elegendő: a gyógyításhoz szükséges adottságokkal eleve rendelkező négylábúak is különleges képzést kapnak, amelynek során változatos módszerek alkalmazásával (klikker-tréning, jutalomfalatok, játékos feladatok) tanítják meg az állatot a „szakma” alapjaira.
Amíg a terápiás kezelésekhez egy juhászkutya (border collie, belga juhász) „ért jobban”, addig a vakvezetés leginkább a vidám természetű, játékos labradorok szakterülete – különböző feladatok, különböző fajták. A laikus érdeklődő számára nem feltétlenül egyértelmű, hogy a segítő-gyógyító motívum hasonlósága mellett milyen különbség lehet a terápiás és az egyéb habilitációs munkát végző négylábúak között: míg az előbbi a gazdájával együtt sok rászorultat gyógyít, az utóbbi „mindössze” egy ember életét segíti és kizárólag neki engedelmeskedhet. Éppen emiatt ezek az állatok sajátos kiképzést kapnak, amelynek menetéről Zsófi osztott meg velünk néhány bennfentes információt. A vakvezetésre alkalmas kutyák kiválasztása igen korán, már 8–10 hetes korban elkezdődik. A szelekció során felmérik a kölykök agressziószintjét, próbára teszik figyelőképességüket, tesztelik nyugodtságukat. A megfelelő adottságokkal rendelkező kutya egy évet nevelőcsaládnál tölt – ekkor tanulja meg az emberrel való együttélés alapjait, elsajátítja a változó szituációkhoz való alkalmazkodás és az engedelmesség képességeit. A következő 3–4 hónapban hivatásos kiképző folytatja a nevelést a vakvezetés tevékenységeinek megtanításával. A kutya későbbi munkájához ugyanis nélkülözhetetlen, hogy egyértelműen felismerje és jelezni tudja az úttesten lévő akadályokat, a zebrákat és buszmegállókat, tömegközlekedési eszközökön a szabad ülőhelyeket. Csak a kiképzés végeztével kerül az állat látássérült gazdájához, a tanulás azonban egyik fél részéről sem ér véget: ekkor kezdődik az „összeszokás” és „egymásra hangolódás” időszaka.
Az állatasszisztált terápiák kapcsán a (ki)képzés-nevelés témakörénél maradva általánosan megállapítható, hogy ezekben az esetekben a tanítási-tanulási folyamat mindkét felet egyaránt érinti. Az állat és gazdi között a rendszeres feladatvégzés, a mindennapos együttlét során olyan, hangsúlyozottan kölcsönös, bizalmi kapcsolat, mondhatni „együtt-lét” alakul ki, amely a gyógyítással foglalkozó „munkatársak” között elengedhetetlen fontosságú. Az „élő és érző segédeszközként” viselkedő vakvezető kutya és nem látó társa közötti együttműködés elképzelhetetlen lenne tökéletes bizalom nélkül.
Nem csupán a „szakmai” kvalitásokra és a megfelelő feladatvégzésre irányuló bizalomról van szó, hanem a másik élőlény, a segítő társ döntéseinek feltétel nélküli elfogadásáról is. Bujdosóné Ármós Ibolya kifejtette, hogy a terápiás tevékenység során nem minden esetben irányítják a kutya munkáját, „adott pillanatban, ha úgy érzi, az adott kérdést nem teljesíti, mert érez, vár még valamit. Gyakran kiderül, hogy neki volt igaza, mert ha ő ott elsőre leül, akkor az a gyerek nem tesz meg még egy lépést.”
Az állatok kiváló döntéshozó és problémamegoldó képessége tudományosan is be vanbizonyítva. Csányi Vilmos, hazai etológus több alkalommal is végzett kísérleteket vakvezető kutyákkal, amelynek eredményeképpen sikerült bizonyítania, hogy a korábban csak az emberi együttműködés kapcsán ismert, úgyneveztett komplementer kooperáció az ember-kutya kapcsolatokban is felfedezhető. A kísérlet során olyan rutinos párok közlekedését figyelték meg, ahol a kutya 4–5 éve segítette vak embertársát. Az együttműködési tevékenység analízise azt mutatta, hogy a „kutya képes arra, hogy átengedje a gazdának a döntés jogát, ez még nem volna olyan nagy csoda, de képes azt határozottan vissza is venni, ha úgy látja, hogy erre van szükség. Az akció irányítása ide-oda jár a két együttműködő között.” A váltott dominanciájú kooperációra való képességen túl Csányi arra is felhívja a figyelmet, hogy „kritikus helyzetekben a kutyák soha nem hajlandóak átadni a döntést.” A kutya a kiképzés kezdetétől fogva azt tanulja, hogy számára nem lehet opció az „engedelmesség megtagadása, de ha úgy látja szükségesnek, a saját belátása alapján azt is megteszi” – szinte kizárólag a gazda testi épségének megóvása érdekében. Mindez világosan bizonyítja, hogy a kutyák képesek tökéletesen átlátni az előttük álló feladatot és előre megtervezni a „következő lépést”.
A terápiás célokra használt, illetve gyerekekkel foglalkozó lovak is képesek a kreatív problémamegoldásra, s habár a hippoterápia jótékony fizikai hatásait számos kutatás eredménye bizonyítja, az együttműködés etológiai szempontú analízise egyelőre még várat magára. Pedig talán érdemes lenne közelebbről is foglalkozni a kérdéssel, hiszen, Pálinkás Juditot idézve „meglepő, hogy néha mennyire nem »lóként« reagál” az állat. Maci, a terápiás ló rendszeresen viselkedik „természetellenesen”. Így például ha egy váratlan környezeti inger, zaj hatására megrémül, a génjeiben kódolt, ösztönös menekülési reakciót felülírva nem szalad el sérült lovasával a hátán – csak egy pillanatnyi összerezzenéssel jelzi ijedtségét.
Terápiás munka közben még a „civilben” érzékenyebb cicák is levetkőzik „cicaságukat”, és kutyákat megszégyenítő módon ülnek parancsszóra és adnak pacsit bárkinek.
„Rumli nélkülem nem működik” – a motivációról
Az állatasszisztált habilitációs folyamatok különböző aspektusai, vonatkozási pontjai valamint a téma lehetséges megközelítési módjai közül már eddig is számos példát sorakoztattunk fel. Ez nem meglepő, hiszen ahogyan az ember egyre mélyebbre ás ezen a rendkívül komplex tevékenységeket és viszonyrendszereket magában sűrítő területen, egyre több „miért”-tel találja magát szemben. Ezek közül számos az állati motiváció problematikájára kérdez rá: mi visz rá egy több mázsás lovat a feladatok elvégzésére? A terápiás munka során miért „kapcsolódnak ki” bizonyos évezredes ösztönök? Mégis miért teszik meg mindezt az állatok?
Kézenfekvő lehetőség, ha kérdéseink megválaszolásához az állatok viselkedésével foglalkozó tudományág, az etológia eredményeit hívjuk segítségül. Magyarországon elsősorban kutyákkal végeztek viselkedéselméleti kutatásokat, melyek nagy része az emberhez fűződő különleges kapcsolat megfejtését célozta – ehhez egészen a gyökerekig kellett visszanyúlni.
Genetikai kutatások bizonyítják, hogy a kutya a farkas leszármazottja: a két faj elkülönülése mintegy 130 000 évvel ezelőtt kezdődött. Bár ettől kezdve más és más evolúciós nyomásnak engedelmeskedve fejlődtek, a kutya bizonyos viselkedéselemei ma is igazolják az ősi rokonsági kapcsolatot. Ilyen a „falkában élés” motívuma és a falkavezér választásának gének által kódolt ösztöne is. Az emberi környezetben nyilvánvalóan az ember tölti be a kutya számára a falkavezér szerepet: irányít, utasít, engedelmességet és alázatot követel, cserébe viszont táplálékot és védelmet ad.
A kivételes ember–kutya szövetség kialakulásának egy másik tényezője, hogy a kutya az első domesztikált háziállat. A faj kialakulásától kezdve az emberi környezet jelenti számára a természetes közösséget – nincs „vadon élő kutya”. Éppen ezért mondja Csányi Vilmos, hogy „a kutya nemcsak egy állat a sok közül, sokkal inkább az ember teremtménye, egy mesterséges állat, amely viselkedésében, formájában az ember kívánsága szerint alakult.” Megfelelően precíz kísérletekkel azt is kimutatták, hogy az ősi gyökereket „elfelejtve” gyakran szorosabb kötődést alakít ki az emberrel, mint saját fajtársaival. A gyakorlatilag közös evolúciós fejlődés eredménye továbbá, hogy az emberre jellemző tulajdonság-együttes bizonyos elemei, egyszerűbb formában a kutyáknál is megjelentek, „mert nélkülük képtelenek lettek volna megmaradni az emberi közösségekben.” Ilyen lehet a bizalomra és a biztonságra való törekvés is, amely a jól működő ember-állat kapcsolat oly fontos bázisa.
A tudományos eredményeket terápiás kontextusba átültetve kijelenthetjük, hogy a habilitációs kutyákat, a jutalomfalatkák mellett, elsősorban gazdájuk jelenléte motiválja. Azért végeznek el bizonyos feladatokat, mert a „falkavezér”, az embertárs erre utasítást adott, s azt a feltétlen engedelmesség értelmében végre kell hajtani.
Sőt, van olyan négylábú, akit kizárólag ez motivál – ilyen a gombszemű terápiás kutyus, Rumli. Gazdáját, Melindát idézve „Rumli motiválhatatlan a hagyományos értelemben véve”, csupán egyetlen dolog miatt hajtja végre a feladatokat: mert tudja, hogy ezzel gazdájának örömet szerez. Rumli kivételes kötődése szomorú előzményekkel magyarázható: a gyermekkorától bántott és végül az utcára dobott állat a bánki gyepmesteri telepről került Melindához. Ennek fényében nem meglepő, hogy új gazdájához ennyire ragaszkodik és azóta egy lépésre sem távolodik el tőle – ahogy Melinda mondja, „talán már elhiszi, hogy önszántamból soha nem fogom elhagyni”. Rendkívüli bizalmi-motivációs kör működik itt: egy terápiás állat, aki gazdája kedvéért, öröméért dolgozik és aki maga is nap mint nap motivációt jelent sérült felnőtteknek és gyerekeknek – legyen szó fizikai, pszichikai vagy mentális fejlődésről. Embereket segít és gyógyít azzal a feltétel nélküli szeretettel és bizalommal, amit ő maga is egy embertől, a gazdájától kap.
Kiinduló kérdésünket viszont még így is csak részben válaszoltuk meg: a szakemberekkel folytatott beszélgetések során kiderült, hogy igazán egyszerű is lehet a megoldás. A terápiás kutyafelvezetők, a vakvezető kutyák kiképzője és a lovas terapeuta is, egymástól függetlenül gyakorlatilag ugyanazt válaszolták az állatok motivációit firtató kérdéseinkre: „azért csinálják, mert szeretik.”
Miként azok az emberek is, akikért és akikkel ők dolgoznak. S ha a harmónia akár csak egy pillantásváltás erejéig kialakult, szinte mindegy is, miért és hogyan. A lényeg megértéséhez elég látni a mosolygó terápiás alanyt, aki a foglalkozás végén a kutyára pillantva kérdezi: „ugye ilyenkor nevet?”
A fenti írás elkészítésében közreműködtek:
Bujdosóné Ármós Ibolya, Kása Melinda és Lévainé Kápolnás Ibolya terápiáskutya-felvezetők, a SANSZ Alapítvány munkatársai, valamint Alma, Dió és Rumli kutya, és Liza cica
Kereskényiné Balogh Zsófia vakvezetőkutya-kiképző
Pálinkás Judit gyógytornász, lovas terapeuta
Segítségüket köszönjük!
Felhasznált irodalom:
Csányi Vilmos. Bukfenc és Jeromos. Hogyan gondolkodnak a kutyák. Budapest: Vince Kiadó, 2000.
Csányi Vilmos. Van ott valaki? Budapest: Typotext, 2005.
Lorenz, Konrad. Ember és kutya. Budapest: Katalizátor Iroda, 1993.