(Bogdán István-Vass György)
A hajnal már nem simogat, nem csókolgat
Ibolyákat, violákat, jázminokat.
Lehullott az akác szirma réges-régen,
Vele szállt el reménységem, üdvösségem.
Te vagy minden boldogságom, minden kincsem,
Hogy elmentél, madár se szól, virág sincsen,
De szíved a vágy elfogja, ha gondolsz az
Orgonákra, ibolyákra,jázminokra.
Ha gondolsz az ibolyákra, jázminokra,
A nevemet ne említsed, csak titokban.
Piros pünkösd virradatja, patyolatja
A szívedet, a lelkedet megríkatja.
Fehér volt a mi szerelmünk, mint egy oltár,
Egyetlen egy Madonnája csak te voltál.
De a bánat az oltárt is gyászba vonja,
Hogyha te sírsz és ha könnyez a Madonna.