2014. május 15. - Pápai Gábor: Ripacskodásaim és egyéb történetek
Mindenkiben ott bujkál a játékra mindig kész, kibomló fantáziájú én, ami gyermekkorunkban nyilvánul meg legszabadabban.
Azután megpróbáljuk elleplezni, kicsit később szégyelljük, nem érezzük felnőtt korunk díszletei között odaillőnek a felhőtlen bolondozást, de soha nem szűnünk meg vágyakozni utána. Olyan ez, mint mezítláb járni eső után a füvön. Emlékszünk rá, de olyan ritkán tudjuk újra átélni.
Pápai Gábor azonban tudja és egész életében nem szűnt meg vidám és közvetlen lenni embertársaival.
Őrzök egy képet Pápai Gáborról. A Parlament nagytermében a szónoki emelvényen áll, a széksorokban jókedvű gyerekek és felnőttek, erdészek, tanárok… egy országos, erdőkről szóló gyermekrajz-pályázat résztvevői. Gábor pedig odafent a pulpituson, végignézve a termen, aminek ki tudja mikor volt ilyen felhőtelenül vidám közönsége, csak annyit mondott: – Hát nem jobb ezért itt lenni? Kevés parlamenti beszédnek volt akkora sikere, mint ennek az egyetlen mondatnak.
Aki szeret élni, az szeret mindent kipróbálni tanult szakmáján kívül is: a sportot, az amatőr színpadot, a verselést és a prózát, a lapszerkesztést, a riporterkedést, szakmai dokumentumkötetek sajtó alá rendezését vagy a konyhaművészetet. És mindegyikkel több lesz, gazdagabb. De hiába végzett egyre komolyabb, „felelősségteljesebb” munkát, soha nem felejtett el – ahogy ő mondja – „ripacskodni”, és ettől az elmondott vers plasztikusabb, a következő lapszám élőbb, a riportalany közlékenyebb lett. Na és, hogy hogyan csapódik ez le a szerző életében, kezdve a gyermekkor háborús éveitől, a szegedi középiskolai emlékeken át, a letöltött katonaidőn, a soproni egyetemista időszakban, és hogy kíséri végig változatos szakmai életútján, azt megtudhatjuk a dramaturgiailag nagyszerűen összekapcsolódó történetekből, naplóbejegyzésekből, vers- és drámaidézetekkel, korabeli viccekkel mértéktartóan kísért írásokból.
Ha valaki örömmel visszaemlékezne, vagy tudni szeretné milyen is volt a diákélet Szegeden és Sopronban a hatvanas években, ha mondanak neki valamit a nevek: Borostyán, Várkapu, Gyógygödör, aki őgyelgett már virágcsokrot markolászva, nagy reményekkel és kevés pénzzel a zsebében az óvónőképző vagy a textiles környékén, az kedvére válogathat a történetek között. Azt is megtudjuk milyen volt a diákság és a professzori kar kapcsolata ezekben a politikailag is furcsa, változó időkben.
Ez a könyv azonban ennél sokkal több, hiszen egy olyan ember életének színes csillámaiból összeálló őszinte kép, amit minden pillanatában átjár a bővérű humor és az élet, az emberek szeretete. Olyan kép, amit mindig nagy örömmel tanulmányozok, mert folyvást találok benne újabb, korábban fel nem fedezett, meg nem értett részeket, és egy kis irigységgel is, mert az elmúlt hét évtizedet kevés ember tudta jókedvű, szertelen „ripacskodásával” ennyire élhetővé tenni, mint Pápai Gábor, az Erdészeti Lapok egykori főszerkesztője, aki egy igazi itt felejtett reneszánsz ember a XXI. században.
Tisztelettel ajánlom hát mindenki kezébe ezt a kötetet, aki szereti az életet és azoknak is, akik majd csak ezután fogják megszeretni.
Sárvári János
A könyv megrendelhető a szerzőnél: 06/30/9715-255;
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.