Reményik Sándor: A sorsváró madár

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 


A nap leszállt, rá megzendült az erdő
Alkonyi kórusa
Egyszer, utólszor még, az éj előtt.
Halk szárnysuhogás kelt a fák között,
Kerengve, lassan
Fészekre rebbentek a madarak.

Egy fenyőágon ült egy kis madár
Némán, kő-mereven,
Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt.
És meg se moccant
Közelgő lépteimnek dobajára.

Előtte álltam, lehajoltam hozzá:
Vajjon mi lelheti?!
így, ültőhelyében meghalt talán?
Kitellett tőle,
Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.

De élt. Kicsi szeme
Ha bágyadtán, ha tompán is, de fénylett,
S nézett, nézett merőn valahová, —
A sorsát várta tán,
S én jöttem, mintha sorsa lettem volna.

Ó, sose volt még sors ily tehetetlen,
Ilyen ügyefogyott.
Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle:
Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza?

Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam?

Elpusztul, hogyha magammal viszem,
Elpusztul akkor is, ha itt hagyom.
Keserves volt nekem e sors-szerep.

Félénken kinyújtottam a kezem.
Úgy véltem, ha már egyéb nem telik
Tőlem - legalább megsímogatom.        
Akkor rezzent - s elugrott.
Két lépést ugrott csak a fűbe el,
Ott gunnyasztott tovább,
S a sorsát nézte, nézett engemet.

Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén
Szerettem volna hozzá szólani –
S nem jött ajkamra szó.
Legyintettem lemondón, szomorún.       
Otthagytam kis madár-testvéremet,
Sorstalan sorsa voltam én neki,
De sorstalan sors az én sorsom is:
Sem elzúzni, sem fölemelni nem tud
A tehetetlen, az ügyefogyott,
A gyáva kéz!

 


© 2024 Forestpress. All Rights Reserved.