A Nap! a Nap!
- Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive... Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, - játékszereim; sercegő fényben ázik a
fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés, ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?
Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
- Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok; a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas színek kacagása, szemed színe, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! - Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vidám mogyoróbokrokat.