Hazamentem. Talán otthon
anyám-varrta hűs vánkoson,
áldottabb lesz árvult álmom. Dédapáim derékalján,
nagyanyáim nyoszolyáján,
pihés párnáin pihenve
a törött test, lankadt lélek
valahára nyugtot lelhet.
Távolról, toronyirányból
érkeztem, de láttam már jól:
a lehajló láthatárról,
és az egész égaljáról,
a tüll-fátyol tavasz-tájról hiányzott - ó, hogy hiányzott!-valami, - csaknem kiáltott! Valami, - az ég szeméből,
mint értelem a szemfényből; valami a Végtelenből,
mit nem fog az értelem föl,
amít a szem nem is számol,
csak halk szívverés hiányol.
Alacsonyabb az égalja,
a láthatár szétszabdalva.
Véges lett a Végtelenség,
a Messze, mint gyöngy pereg szét.
Valamiből kevesebb van,
valami innen messzebb van.
A rögökből, a mély földből
valamit kitéptek tőből. :
Az égből csak leheletnyi,
a földből csak talpalatnyi,
- s mégis az ég mily nehéz lett,
s mégis a föld mily kevés lett!
Csak csillagnyi fény aludt el,
csak ásónyom föld porlad el:
mégis sötét lett az égbolt,
s mégis a föld már megindult.
Az ég alján semmi nem hív
maradni, sem tovább menni.
Nem mutat semmi az égre,
nem bíztat emelkedésre.
Nem csal semmi: vándorolni,
sem e földhöz hű maradni.
S akkor az útfordulóban
tarkón ütve tántorodtam. Homlokommal hullottam le, arcom széthullt töredezve. Oszlopokat éreztem csak
akkor fájó rokonomnak.
Csak a rönk, mit vas-ék hasgat, érzi, ami engem szaggat.
Álltam, mint az oszlop állja
a csapást, ha balta vágja.
Álltam, s mint a görcs a fában, szívem pattogott kínjában.
Ami elém tárult ottan,
két vállam leszakította;
vállamra hullt az a szálfa,
engem zuhant az halálra. Nagyapáim jegenyéje
ledöntve az árokszélre!
Fűrész foga rágta tőből,
tönkje sikolt, sír a földből;
gallya szárnya letarolva
sudara feldarabolva.
Ágait, a csillagfészkest,
lábbal tördelte sok részeg;
lombja - a nagy ezüst-dallam -sárba hullott - elnémultan; levelei fénybe mosott
arcára hullott a mocsok. Teknővájók faragcsálták holdringató koronáját;
- s csak bámultak rám röhögve, mikor lehulltam a tönkre,
s tördelt arcomat zokogva szorítottam a facsonkra.