AJÁNLÁS
Legjobb, ha mindjárt az elején egy vallomással kezdem: szeretem a verseket. Winkler András írta egyik versében, hogy "rímérzékeny" vagyok. És ez már nem is gyógyítható. Minden verset szeretek, de legjobban a szép verseket szeretem. De hát milyen is a szép vers? Nekem olyan, amelyik elgondolkodtat, mindenek előtt. Aztán meg olyan, amelyik könnyeket csal a szemembe (persze, csak titokban). Meg olyan is, amelyik megnevettet. Dicsekvés nélkül mondom, sok szép verset olvastam életemben: Tóth Árpádot, Vajda Jánost, József Attilát. Az újabbak közül Váczi Mihályt, Petri Györgyöt, Parti Nagy Jánost. Az utóbbi időben Kányádi Sándor "Valaki jár a fák hegyén" című kötetébe vagyok belehabarodva.
Most veszem észre, hogy nem is arról írok, amiről kellene. Vagy talán mégis? Mert ugye most Winkler András negyedik verses kötetét kellene méltatnom, aminek kézirata itt fekszik előttem. Az imént fejeztem be az olvasását, nem tudtam letenni, amíg a végére nem énem. Egyelőre csak annyit mondhatok, szép élmény volt. Az előző három kötete itt van a könyvespolcom közepén, hogy mindig kéznél legyenek. Akkor is, ha könnyezni, meg akkor is, ha nevetni szeretnék. Mert az ő versei olyanok, hogy mindenféle hangulat (életérzés?) előcsalogatására alkalmasak. Lehet választani. Többségük mosolyra ingerel, de ha alaposabban mögéjük nézünk, bizony torz lesz az a mosoly. Ez a negyedik is szépen illeszkedik a megkezdett sorba. Heidegger azt írja, hogy minden költészet alapja a mértékvétel az égről. Hát nem tudom. Winkler András versei - saját elmondása szerint -többségükben úgynevezett cédulás versek, vagyis az isteni szikra kipattanásakor az erre a célra zsebben hordott cetlik valamelyiken feljegyzésre kerülnek és csak később öltenek végleges formát. Jelen voltam több ilyen cédulázásnál, de nem vettem észre, hogy közben az eget kémlelte volna. Legfeljebb a lelke mélyén. Az égi mérték azonban ott van mindegyik versében, tanúsíthatom.
Most végre már tényleg a negyedik kötetről, sommásan: Az égi sörmezőkön, az Akvarellek és az Üzenet az ereknek után a Záróvizsga című kötet Winkler András korábbi költői munkásságának méltó folytatása. Van egyfajta vonulat bennük abból, amit Marái egyszerűen csak laza lelki tartásnak nevez. Annak ellenére így van, hogy a versek hangvétele és hangulata fokozatosan komolyodik (sőt, komorodik), kötetről-kötetre. Ebben a mostaniban sok van már az elmúlásból, a búcsúzkodásból. Így hát biztosan a címválasztás sem volt a véletlen műve. Pedig a szerző alapvetően derűs, vidám alkat, akihez mindig közelebb állt a neveltetés, mint a megríkatás szándéka. De hát lehet-e csodálkozni azon, ha a mostani zaklatott világunk hatásai őt sem hagyták érintetlenül.
Biztos vagyok benne, hogy aki egyszer kézbe veszi Winkler András Záróvizsga című kötetét, addig nem tudja letenni, amíg végig nem olvasta.
Óvár-Sopron, 2004. március havában
Tenk Antal