Népességünk szaporodásával a Duna—Tisza közén mindeddig súlyosan háttérbe szorult erdőgazdálkodás keményen érezteti hiányosságait.
Azok a területek, amelyek csak ideiglenesen hasznosíthatók mezőgazdasági célokra, már nagyon legyengültek, a rossz minőségű legelők tönkrementek.
Nehéz az élet, kell a kenyér! Szükség volna fára is, akkor az a sok kóró, szalma, trágya és egyebek nem lennének a füstölgő „banyakemencék" áldozatai.
A jó minőségű barnahomokok beerdősítését nem kívánhatjuk, mert azokon céltudatos munkával szép és biztos eredményeket érhetünk el a mezőgazdaság terén és erre szükségünk is van!
Nem így áll a helyzet a gyenge homokokkal. Azokat is hasznosítani kell és pedig olyan módon és mértékben, hogy azokból leggazdaságosabban a legszükségesebb javakat termelhessük. Ez az élet parancsa!
Területünk a Duna—Tisza-közén van bőségesen, csak céltudatos emberi munkára van szükség, hogy könnyebben, boldogabban élhessünk.
Az ország őstermelésének életképességét és gazdaságosságát elsősorban a művelési ág helyes megválasztása dönti el!
Csak ezután következik a termelés mikéntjének a kérdése.
Az alföldi erdőt elsősorban a legeltetéstől kell — a lehetőséghez mérten minél erélyesebben megvédeni. Éppen ezért óvjuk és védjük a használható legelőt! Ez az erdőgazdaság érdeke!
Egy-egy birtok berendezése üzemének helyes megválasztása a gazdasági és erdészeti szakember közös nevezőre hozott, véleménye lehet. Gazdáinknak meg kell érteniük, hogy a legeltetés kérdését legelővel, gyengébb talajok esetén az alföldi magyar igen találó szavai szerint „járással" és mesterséges takarmánytermeléssel kell és lehet megoldani.
Mi erdészek azonban nem lehetünk egészen merevek! Állományaink életében vannak olyan idő- és évszakok, amikor az ott nőtt fű legeltetése még erdőgazdasági szempontból is megokolt, mert ha otthagyják, az elszáradó alom tűzveszélye igen megnövekszik.
A sertés-legeltetés sem jelent komoly veszedelmet az arra érett erdőben. A sertés amennyit tapos, annyit lazít is! Táplálkozásával csak hasznot hajt. A sertéstúrás nagyon megrongálja
a szarvasmarha legelőket, így azoknak külön területet kell kijelölni és amikor csak lehet, erdőben kell legeltetni — „járatni".
Természetesen itt is fontos szerep jut a mesterséges zöldtakarmánynak, a tök és csicsóka termelésének. Ezekben természetes takarmányhoz jut az erdeinkben élő őz és szarvas is. Különösen száraz homokjainkon igen szívesen fogadják a zsenge és érett tököt, ebből pótolják vízszükségletüket, mesterséges itatásról nem is kell gondoskodnunk. A csicsóka egész télen táplálja a vadat, ha az hozzá tud férni. Nagy szükség idején a szárát is tövig lerágja.
A csicsóka nagyon igénytelen, csak azt kell szem előtt tartani, hogy a napfényt feltétlenül megköveteli. Sertéslegelőnk értékét a csicsókával igen nagy mértékben megnő/élhetjük, mert a termelt gumót nem kell drága munkával felszedetnünk, azt rábízzuk a sertésekre. Túratással egész télen hasznosíthatjuk a csicsóka-legelőt, — ezáltal mozog és edződik a disznó —, csupán akkor nem, amikor erősen lefagyott a föld. A csicsóka takarmányértékéről gazdasági eredményekből (falkák mázsálása és a feletetett takarmány értékesítése) győződhettem meg. A falkák olyan hónapokban, amikor zavartalanul túrhatták a csicsókát,
30—35%-át vették fel a megetetett takarmánynak.
Azokon a talajokon, ahol a mezőgazdaság termelési lehetőségei gyengék, vegye át a szerepet az erdőgazdaság.
Fasorok és apróbb facsoportok létesítését mindenütt szorgalmazzuk, ahol csak egy talpalatnyi hely van a számukra! Az alföldi fasorok a termelt faanyaggal a szelek káros hatásainak tompításával bőven kárpótolnak bennünket az árnyékolásuk okozta károkért. A fasorok, pászták ós erdők széltörő hatásáról az idei havas télen gyönyörűen meggyőződhettünk. Szabad terepen a kemény északi szelek egészen hullámossá tették a hómezőket, az erdők és fapászták déli oldalán sima maradt a hófelület.
Mintegy rajzban mutatta azt a terültet, amelyet az erdő és fapászta szélárnyékban tartott.
A művelési ág helyes megválasztásának előbb elmondott szempontjain kívül az erdőgazdaság terjeszkedését a jobb minőségű talajokon is megokolttá teszi a mindig növekvő faszükséglet. Az erdők vidékenkénti helyes eloszlásának áldásos hatása fokozottan kidomborodik háborús évek, vagy hangulatok idején, amikor a hegyvidéken termelt fa elszállítása és fogyasztó helyekre juttatása a vasúti vonalak erős igénybevétele miatt csaknem lehetetlen. Egy-egy rendkívüli tél a vízi szállításokat is megbénítja, hatalmas zökkenők vannak a szénellátás terén stb.
Az erdőtestek kedvező helyi, népegészségügyi hatásai, végül az áldásos téli munka- és fuvarlehetőségek, mind az erdőtelepítés fokozását kívánják.
Telepítsünk jó erdőt! Gondoljunk arra, hogy egy eddig jóformán semmi hasznot nem hozó kopár bucka, rossz szántó, legelőnek csúfolt „paflagónia" mennyit gyarapodik értékében, ha azon egy odavaló, egészséges fiatalost tudtunk létesíteni!
Egy jól sikerült telepítés befektetett tőkéje — azonkívül, hogy az egyébként haszontalan terület értékét megsokszorozta — körülbelül 75—80 évig mindig csak kamatozik. Mai felfogásunk és ismereteink szerint egy újonnan telepített jó nyáras vagy akácos, helyes kezelés mellett, kétszer levágható anélkül, hogy — az apróbb foltozásokon kívül — újratelepítési gondjaink lennének.
Nem szabad szem elől tévesztenünk, az erdő talajjavító és tőkegyarapító hatását sem! Nagy értéket jelent az a tény is, hogy az erdő kiirtása után 4—5 esztendeig minden szerves trágya nélkül a legszebb mezőgazdasági terméseredményekre számít hatunk.
Nem kell attól félnünk, hogy sok lesz az erdőnk, ezen egykettőre segíthetünk, ha esetleg életkörülményeink úgy kívánnák!
Nagy szerepe lesz majd a jövőben a váltakozó erdő- és mezőgazdasági művelésnek, ha olyan területeket is beerdősítünk, amelyek terepalakulatuknál és talajuknál fogva alkalmasak mezőgazdasági célokra is!
A kisemberek tulajdonában lévő birtokok erdőgazdasági megművelésének igen nagy hiányosságai vannak. Itt nehezen vagy egyáltalában nem tilalmazható a legeltetés, nehéz az erdő megőrzése és a szakszerű kezelés.
Itt fasorokat fapásztákat és kisebb bokorerdők létesítését kell szorgalmaznunk. Inkább oktató, felvilágosító propagandát kell kifejtenünk, mint tiltó, gátló rendelkezésekhez folyamodnunk.
A tulajdonképpeni erdőgazdaságok nélkülözhetetlen féltétele a nagyobb birtokegység. Szociális és nemzeti szemszögből nézve a dolgokat, úgy nyújthatnának legtöbbet Duna—Tiszaközi nagybirtokosaink, ha behatóan foglalkoznának erdőgazdaságuk fejlesztésével.
Milyen megnyugtató érzés a zsellérnek, ha télen megkeresheti a környező nagybirtokon erdőmunkával a tüzelőjét, sőt, ha szorgalmas volt, még eladásra is félretehet egy kis felesleget.
Ellátja a szőlőcskéjét karóval, háziszükségletét gazdasági fával. Fűtött szobában tölti a család a telet és erre nem a nyári keresetből, vagy termésből félretett drága garasokat használja fel — ha ugyan van —, hanem megszerzi télen, amikor nincs egyéb elfoglaltsága.
Fuvar is jobban akad, azt elvégzi részért, hazahordja keresetét és felhasználja otthon bármelyik üres munkanapját a megszerzett fa felfűrészelésére, hasogatására.
Az erdő életet ad a kietlen tájaknak, kenyeret a szegény magyarnak télen, amikor legnagyobb szükség van erre.
Ha megelégedett az ember, van kenyere, tüzelője, munkája, akkor kevesebbet kocsmázik és kevesebbet politizál.
A munkásnak télen is keresnie kell, hiszen az élet ilyenkor a legnehezebb.
Termelésünket tehát fokoznunk és célszerűsítenünk kell.
Minden talpalatnyi magyar földet teljesen ki kell használnunk, ez adja gazdasági boldogulásunkat és életbiztonságunkat.
Az alföldi erdő beosztását legcélszerűbb mesterségesen, nyiladék-hálózattal biztosítani. Az egyes tagok területét lehet 50—100 kat. holdban megállapítani. A művelési ágak belső határai az állandó jeleken (oszlopokon) felül célszerű a mesgyétől meghatározott távolságra (1 méter) ültetett fasorral megjelölni. Igen hálás és mutatós a jegenyenyár ilyen fasorok létesítésére. A külső határokat biztosító oszlopokon, halmokon belül a terep tisztán tartandó, hogy mindegyik határjelet látni lehessen a szomszédostól.
Ott, ahol a birtok nem erdőfolttal határos, létesítsünk fapásztást, még pedig hármas kötésben, így nagyobb a széltörő hatása.
Célszerű, ha az illetékes állami földmérési felügyelőségtől meghozatjuk a rendezésre kerülő terület térképszelvényeit és alappontjait. Ezek szolgáltatják az alaptérképet és egyszersmind erdőgazdasági térképet is. Így az egyes tagok és erdőrészletek területei könnyen kimutathatók helyrajzi számok szerint. Az alap- és egyszersmind erdőgazdasági térképről csak egy 1":160 öles — szelvénykerettel ellátott — átnézeti térképet kell szerkeszteni tájékozódási és kezelési célokra.
Az erdőtelepítés módját minden egyes alkalommal a helyszínen kell tanulmányozni. Az eljárások megválasztása alkalmával döntő fontosságú a homok minősége, az altalaj minősége és maga az erdősítendő terület terepalakulata. A telepítendő fafaj megválasztása alkalmával az előbb leírt talaj- és terepadottság ismeretén kívül kiváló támpontokat kapunk a talajjellemző növényekben, ha a környéken lévő erdők, facsoportok, gyepek, stb. tenyészeti viszonyait megfigyeljük és megismerjük.
Vezérelvünk az legyen, hogy inkább kevesebbet, de tökéletesen telepítsünk! A sok pótlás nagyon megdrágítja munkánkat és az eredmény mégis kétségesebb, mint ha a pótlás szükségét lehetőleg már az első munkánkkal kizárjuk. Nagyobb erdősítési terv nem hajtható végre egy-két esztendő alatt! Itt is arra kell törekednünk, hogy először a jobb, biztosabb eredményeket adó területrészeket vegyük munkába! A részletsiker ösztönzi a további munkát, míg ha első lépésünk kudarcot vall elkedvetlenedünk.
A homokfásításnál szóba jöhető lombfák telepítését természetesen teljes talajmegműveléssel végezzük. Ez most már nem vitás!!
A talaj megmunkálás módja háromféle lehet: 1. szántás, 2. ásás, 3. forgatás. Ezek kiválasztása nem lehet függvénye az erdősítés céljaira rendelkezésre álló tőkének, pénzösszegnek. A kivitelt a letelepítendő fiatalos megfogamzásának a biztosítása szabja meg. Ha kevesebb a pénz, kevesebbet erdősítünk, de semmi esetre sem rontsuk el munkánkat rosszul értelmezett takarékossággal.
A szántásnak az olcsóság szempontjából kétségtelen előnyei vannak; az ásás, a szántás és forgatás között van.
Most elsősorban az lenne a feladatunk, hogy a fordítás előnyeit illetően állást foglaljunk. El kellene döntenünk, hogy a forgatás előnyös tulajdonságai kihatnak-e a megtelepített állomány egész életére, vagy csak a megfogamzást, esetleg a gyorsabb záródást biztosítják.
Kétségtelen előnye a forgatásnak, hogy a talaj vízháztartását ilyen módon tudjuk céljaink elérésére legelőnyösebben befolyásolni.
Párhuzamosan felállított kísérleteknek kellene eldönteni, hogy például ugyanazon területen (olyan talaj és fafaj esetén, amelynél kétségtelen a szántással előkészített telepítés sikere,
mert ha ez nem áll fenn, akkor nem lehet vitás a forgatás előnye a drágaság ellenére sem) a szántással előkészített talajba történő telepítés miként fejlődik a mellette létesített — forgatásba telepített — fiatalossal szemben. Természetesen a telepítés utáni kézi vagy lókapálást a szükséges gyakorisággal mindkét fiatalosban egyenlő mértékben kell végrehajtani. Vájjon az ugyanazzal a sor- és tőtávolsággal forgatásba ültetett fiatalos valóban hamarabb záródik-e, mint a szántásban lévő?
Ezt a megfigyelést és összehasonlítást a fenti kérdés eldöntése után folytatni kellene az egész állomány további növekedése és fenntartása idején.
Több ilyen kísérleti anyag feldolgozásainak eredményeiből a telepítési módok gazdaságosságát is le lehetne vezetni. Most még — tudtommal — ilyen adataink nincsenek!
Az ásásnak ott van szerepe, ahol vagy a terepalakulat miatt vagy az ekét akadályozó és el nem távolítható gyökerek miatt nem szánthatunk és ásással történő megművelés alapján is biztosítottnak látjuk a telepítés sikerét. Az ásással való megmunkálás természetesen olcsóbb, kb. 60%-a a fordításnak, mert itt egy ásónyom mélyen munkáljuk meg a talajt, a forgatásnál pedig két ásónyom mélyen.
Itt is az előbb említett kísérleti elgondolás szerint megfigyeléseket, illetőleg gyakorlati tapasztalatokat kellene szereznünk az ásással és forgatással előkészített talajba telepített erdő növekvési viszonyairól.
Erdészeti vonatkozásban igen tiszteletreméltó az a törekvés, hogy a telepítendő állományok a lehető legnagyobb mértékben javítsák a talaj termőerejét. Más szóval: ezek levágása után igényesebb, de egyszersmind nemesebb fafajok megtelepítését készítsék elő, illetőleg tegyék lehetővé.
Ha telepítéseinknél kizárólag ez az elv vezetne bennünket, akkor bizony meglehetősen kevés szerepet kapna az akác!
Ez a külföldről betelepített, de már egészen otthonossá vált igen értékes fafaj, a mai erdészeti szakkörök véleménye szerint nem jó talajjavító. Gyérlombozatú és így bizony kevés tápanyagot juttat vissza a talajra, kiéli azt.
Tudott dolog, hogy az élőfa egyes részei különböző mennyiségben tartalmaznak tápanyagokat. Legnagyobb mennyiségben a levelek, vékony ágak, hajtások. Ismerve az akácosok állományápolási módját, tiszta előttünk, hogy az akác vékony ágai, hajtásai nem korhadhatnak el az erdő területén és nem adhatják vissza tápanyagukat a talajnak, mert minden akácanyagot — a nagy fahiány miatt — értékesíteni tudunk és értékesítünk is!
Tehát a nagy kiélés nem annyira a fafaj tulajdonsága, mint inkább az állományápolás és gazdálkodás velejárója. Hogyha nem vinnők el a tisztítások alkalmával azt a sok vékony sarjat, „susnyát", akkor ez a tulajdonság nem mutatkozna ilyen élesen.
Az egyes akácállományok legyengülése az első és második irtás után nemcsak a talaj kiéltségére és tápanyagszegénységére vezethető vissza elsősorban, hanem a tövek, illetőleg gyökerek fejlődési energiájának gyengülésére is! A gyökérsarjak növekedési ereje nemcsak az idők elmúltával csökken, hanem más és más, mindjárt az első irtás után. Úgy tapasztaltam, hogy a tő közvetlen közelében lévő főgyökerekből előtörő sarj sokkal jobban fejlődik, mint egy mellékgyökérből fakadó. Ez a körülmény a tisztítások alkalmával nem olyan kirívó, hogy észrevenné az ember. Így nagyon gyakran előfordul, hogy mindjárt az első irtás utáni tisztítások alkalmával nagyon sok gyengébben fejlődő faegyed marad állva az egész erdő területén.
Ha az erdőterületet irtás után egy-két esztendőig mezőgazdasági művelés alá vesszük és azután friss csemetékkel ismét betelepítjük, akkor az új állomány az előzőnél jobb fejlődést mutat és nagyobb termést ad.
A vékony tisztítási anyag visszajuttatását a talajba nagyon megnehezítené az alom fokozott tűzveszélyessége! Így a jövőben más eljárást kell kieszelnünk a talajban lévő tápanyagtartalom csökkenésének a leküzdésére!
Az akácerdősítés hátrányai azonban ne tartsanak vissza bennünket a telepítéstől. Nagy szükségünk van fára és erdősítési, telepítési sikerekre. Ennek a fafajnak pedig- ebben az irányban utolérhetetlen és pótolhatatlan jó tulajdonságai vannak.
Az akác magcsemete nevelése könnyű, megtelepítése egy szerű. Az akác hihetetlenül szívós, még az aránylag gyengébb homokon is megél. A talaj vízháztartását illetően is meglehetősen szerény igényű. Nitrogéngyűjtő képességénél fogva megelégszik nitrogénben szegényebb talajokkal is. Természetesen fokozottan megsínyli a legeltetéssel járó talajtömörítést, mert ez a nitrogénlekötés folyamatát károsan befolyásolja.
Az akácerdő egymásután kétszer kiirtható anélkül, hogy újratelepítési gondjaink lennének. Tehát egyetlen befektetés 75—80 esztendőre szól és ezalatt háromszor ad véghasználatot. Az akácnak ezeket a jótulajdonságait fokozottan figyelembe kell venni! Igenis, ahol csak lehet, oda telepítsünk akácot! Nekünk most sürgősen kell Alföldünk bajain segíteni, ha egyszer majd rendbe jövünk, akkor javíthatunk a helyzeten.
Az akác telepítésével kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy akár szántással, akár ásással, vagy forgatással történt a talaj előkészítése, lehetőleg arra törekedjünk, hogy a fiatalos mihamarabb záródjon. Tehát legalább 4000 csemetét ültessünk kat. holdanként. Kezdetben a fiatalost nagy gonddal kapáltassuk.
Ahol a terepalakulatok megengedték a szántást és jó a homokunk vízgazdálkodása, ott célszerű négyzetes hálózatban telepíteni és a serdülő fiatalost lókapával megmunkálni. A kézimunka csupán átjavításokra szorítkozzon, így sokkal olcsóbban végezhetjük talajtisztántartási munkálatainkat. Ne feledjük el, hogy a fejlődő akáccsemete éppen annyira megkívánja, az idejében történő kapálást, mint akár a tengeri. Ha egy tagban nagyobb területen telepítünk és kellő szélfogók hiányában félnünk kell nagyobb arányú homokvándorlástól, akkor szalmázzunk! Ebben az esetben még fokozottabban kell ügyelnünk a kapálás idejének eltalálására, mert a rozsszalmából kihulló szemek kicsíráznak és a nagyon is élelmes rozs nagymennyiségű nedvességei köt le magának és von el az erdősítéstől.
Erdősítéseinknél valamelyes homokmozgásra mindig kell számítanunk! Az elültetett csemete visszametszésénél gondolnunk kell erre a körülményre! Ha földszint, vágjuk vissza ültetés alkalmával a csemetét, úgy esetleg magasabb homokréteg takarja a fakadás idején, ami nem kívánatos. Ha hosszabb csonkot hagyunk, vagy a szél elhordja onnan a homokot, akkor a tőből nem egy szál erőteljes hajtás fakad (ami nagyon kívánatos lenne), hanem 4—5—6 gyenge. Ezeket a csemetéket nagy gonddal fel kellene nyesetni, ami bizony munkába és pénzbe kerül. Ezeket a nehézségeket és a fölös kiadásokat úgy kerülhetjük el, hogy az ősszel elültetett csemetét nem vágjuk vissza, illetőleg csak tavasszal közvetlenül a nedvkeringés megindulása előtt nyessük a felszínhez közel (a levágott gallyat mellé tűzzük), ugyanígy a tavaszi ültetések esetében is! így sokkal kisebb a homokmozgás veszedelme és csemetéink legnagyobb része egy szál erőteljes hajtással indul.
Az akác után előkelő helyet kell biztosítanunk homokjainkon a nyárasoknak! Sok olyan kifúvásos, tömöttebb talajú lapost lát az ember, amelyben igen szép fejlődésű fehérnyáras bokorerdőt találunk. A nyár hosszú, hengeres törzsével hihetetlen fatömeget ad. Az akácok mellett is, ahol kissé tömöttebb a homok, még igen jól fejlődik, bírja a szárazságot, jól fakad gyökérsarjakról is.
Ugyanazok a jó tulajdonságai megvannak ezen a téren, mint az akácnak, sőt, ha — a fafajnak megfelelő módon — záródásban tartjuk, akkor jó talajelőkészítő és javító. Nagy nehézsége azonban a telepítés körül van. Eddig leginkább dugványok gyökeresítésével szaporítottuk, de ez nehéz dolog, nem olyan egyszerű, mint az akác telepítése. Ennél a fafajnál még nagy munkát kell végeznünk a magcsemeték nevelése terén.
Ha kidolgozunk egy megbízható módszert a magcsemeték előállítására, akkor igen szép erdőfoltokat létesíthetünk; ezek pedig homoki akácosainkban elegyítésre és egy-egy erdőrészlet teljesítőképességének a fokozására igen alkalmasak lesznek! A magcsemetét lehetőleg minden erdőgazdaság maga állítsa elő a területén lévő legszebb és legjobb fejlődésű nyárfákról gyűjtött magból.
A fehérnyár mellett nagy figyelmet kell fordítani egyes jó fejlődésű nyárfakeresztezésekre! Az erdőgazdaság területén ki kell szemelni a legjobb és erőteljesebb fejlődésű fákat, ezekről szerzünk dugványvesszőket, gyökeresítéssel anyatelepet létesítünk és onnét vágjuk kellő időben a vesszőket.
A fenyői éleknek (fekete és erdei) az eddigieknél sokkal tágabb teret kell adnunk; különösen a nagyobb erdőgazdaságokban! Igen sok olyan területünk van a homokon, ahol egyedül a, fenyővel boldogulhatunk és csak vele hódíthatjuk meg a talajt az értékesebb fafajoknak! Ne zavarjon bennünket a fenyőnek az a tulajdonsága, hogy kezdetben bizony lassan nő, ha megalapozta létét, akkor szépen előretör.
A kifúvásos, mélyebb, tömött talajú laposokba erdeifenyőt telepítsünk, a nagyon száraz, homokköves buckatetőre pedig a feketét tegyük! Vigyáznunk kell a fenyő fokozott tűzveszélyességére; utak mellé ne tegyük, ott telepítsünk valamilyen más védőpásztát.
A fenyő változatosságot visz a tájba! Jó hatással van az állatéletre, véd és óv a téli dermesztő hideg szelek ellen! Vadászati szempontból is nagyjelentőségű.
Oda tegyük, ahol más fafajjal nem biztosíthatjuk az olyan fontos és az erdőtalaj jellegét adó záródást!
A főtörekvésünk az legyen, hogy minden legkisebb foltot erdő borítson! Olyan erdő, amely az adottságoknak mai ismereteink alapján legjobban megfelel!
Az erdőgazdaságon belül azután hagyhatunk a vadállomány részére mezőgazdaságilag megművelt területeket, nyitott helyeket, ahol a drága és éltető napsugár jól érvényesülhet. Faraktári célokra, utakra mi magunk jelöljük ki a területeket. Ilyenek tarkítsák az erdeinket és ne haszontalan, megmunkálatlan kopárok és serevényesek.
Mindenütt nyoma legyen az alkotó, tervszerű emberi munkának!
Járjuk nagyon sokat az erdőt, télen, nyáron, minden időszakban, így ismerjük meg tökéletesen, így látjuk meg a fa mellett az erdőt is!
A felújítások érdekében, amikor az előírt, tervbe vett véghasználatot a természetben kijelöljük, ismét tüzetesen bejárjuk az erdőt. Észrevételeinket jegyzőkönyvbe foglaljuk, az egész területről tájékozott vázlatot készítünk és oda berajzoljuk azokat a vonalakat, amelyekre a felvételi jegyzőkönyvünk használata közben szükségünk van. Felülvizsgáljak az üzemterv adatait (keletkezési mód, egészségi állapot, magassági növekvés, stb.). Megállapítjuk, nincsenek-e üres foltok, milyen az állomány, megfelel-e a gazdaságos termelés követelményeinek, milyen volt az állomány múltja, volt-e legeltetve, nem érte-e alomtűz, a tisztítások és gyérítések végrehajtása a kellő időben törtónt-e, milyen volt a mértéke, szép-e a koronafejlődés, stb.)
Most ezeknek az adatoknak a birtokában mások összessége alapján (még most, amikor áll az erdő) leírjuk a felújításra vonatkozó elgondolásainkat, megállapításainkat. Természetesen az erdőben megjelöljük azokat a vonalakat, pontokat, amelyeket a vázlatunkra felvettünk, hogy azok az irtás, tarvágás után is megtalálhatók legyenek.
Sarjerdő üzemmód esetén (ez a leggyakoribb) megállapítjuk, hogy a kérdéses erdőt mikor telepíthették, azóta hányszor történt irtás, vagy tarvágás útján véghasználat; milyen a sarjak fejlődési ereje, felújítható-e az erdő továbbra is sarjasztással, vagy pedig irtás után mezőgazdasági megműveléssel egészben, vagy részben újra telepítendő!
Egy elhanyagolt állapotban lévő erdőgazdaság rendbehozatalánál főtörekvésünk az legyen, hogy az évi vágásterületeket tökéletesen újítsuk fel! Ilyenkor a körülzártság káros hatásaitól (megszorult hő) nem kell tartanunk, ami a kisebb tisztások vagy fátlan foltok beerdősítését egyébként lehetetlenné tenné!
Az üzemtervekbe tisztásként kezelt 1—2 kat. holdas, rendszerint kifúvásos, lapos területek beerdősítését tehát csak a környező állományok levágása alkalmával írjuk elő kötelező módon!
Hasonlóképpen egy 0.6 sűrűségű erdőrészletet pl. már 3—5 éves korában sem lehet pótlás útján a duna-tiszaközi homokokon rendbehozni, a termőhely ós állománynak megfelelő teljes sűrűségre kiegészíteni. Meddő lenne a munkánk! Az ilyen kiegészítendő fiatalosok üresen maradt növőtere egészen a véghasználatig elveszettnek tekinthető.
Az itt elmondottak tehát megvilágítják, hogy a levágás utáni első évben mindent el kell követnünk, hogy teljes sűrűségű fiatalost állíthassunk a termelésbe, mert egyébként a, kiegészítésre szoruló területeink egészen a következő véghasználatig elvesztek számunkra!
Olyan esztendőkben, amikor a levágott, irtott erdő nem okoz komolyabb felújítási gondokat, akkor erdősítünk a gazdaság más területén. Mindig akad valami telepíteni, foltozni való!
Itt meg kell említenem, hogy igen szép akáctelepítéseket láttam rossznövésű, elvénült szürkenyárasok helyén. Ezeket a telepítéseket minden talajelőkészítés nélkül végezték, a kiszedett nyárfatuskók gödreit csak bebúzták és odaültették a csemetét; egy-egy gödörbe 2—3 csemetét tettek. Ezek kiválóan fejlődtek, csakhamar elhagyták az első esztendőkben még erőteljes ós buja szürkenyár-sarjakat, sőt a fátlan, ritkás foltokon, pásztás forgatásba telepített egyéb akáccsemetékkel szemben, csaknem kétszeres fejlődést mutattak.
Vidékünkön már régóta alkalmazzák ezt az eljárást és igen szép sikerrel! így módomban állt megfigyelni idősebb bokrokat is és bizony mondhatom, hogy gyönyörűen, a legkívánatosabb módon fejlődtek az akácok.
A rossznövésű, elvonult fekete- vagy szürkenyárasokból gyökérsarjadzás útján keletkezett buja és sűrű fiatalosok gyakran megzavarják azt az erdőrendezőt, kezelő tisztet, akinek kevés a tapasztalata. Ezek a fiatalosok 1—3 évig minden reménységre feljogosítanak bennünket. Öt-nyolc év után megáll a fejlődésük, kigyérülnek és ugyanolyan, sőt, rosszabb állományt adnak, mint az eredeti volt.
A szürkenyár gyökerei a föld alatt sekélyen futnak, így a dúsan fakadó sarjak vízellátását nem tudják biztosítani.
Ezért is fontos, hogy még az irtás előtt írjuk le észrevételeinket a véghasználatra kijelölt erdőkről. Akkor nem érnek bennünket ilyen kellemetlenségek. Akkor látjuk, hogy milyen az állomány és megítélhetjük, célszerű-e azt további alkalommal sarjaztatni, vagy pedig helyesebb irtás után friss csemetékkel mezőgazdasági megművelés útján újratelepíteni!
A felújítások alkalmával nem szabad figyelmen kívül hagyni az akác fagy iránti érzékenységét! Ha megfigyeljük az erdőnket, akkor látjuk, hogy bizony sokfelé fagyzugos helyeken vannak az akácosaink. Ezek szabad prédái az időjárás szeszélyeinek. Vannak olyan szerencsés időszakok, amikor elkerülik a fagyveszélyt az ilyen veszedelmes helyen lévő fiatalosaink is és ha már megerősödtek, akkor igen szépen fejlődnek. De ez ritka kivétel! A fakadás és a hajtás kezdeti időszakában pusztít és károsít a késői fagy, a meg nem erősödött hajtást öli a korai és nagy téli fagy.
Ilyenkor láthatjuk azt, hogy az egész katlan akácosa megvörösödik, elszárad, nyáron egy szál gyufával felgyújtható. Az állomány elveszti évi növedékének a legnagyobb részét és tőből újra fakad.
Az ilyen agyongyötört állományok azután nagymértékben kiritkulnak, vagy egészen megsemmisülnek. Időközben felnövekszik a környező — fagyveszélynek ki nem tett — állomány és a keletkezett hőzug minden utólagos telepítési szándékot megakadályoz.
A felnövekedett állományok éppúgy megnehezítik a légcserét, mint a buckák! Ilyen helyeken aztán addig, amíg a környező állományt le nem vágtuk, hiába is kísérletezünk az újratelepítéssel.
Ez a körülmény is felette megokolttá teszi, hogy állományainkat a levágás vagy irtás előtt ebből a szemszögből is felülbíráljuk.
El kell szigetelni az ilyen fagyzugos foltokat. Ha ott már akác van, azt kicseréljük nyárral vagy fenyővel. Ha csak a fagyveszélyes hely környékén, kerületén van akácunk, akkor azt kell megakadályoznunk, hogy oda sarjazás útján benyomuljon.
Ilyen helyeken a tisztítások alkalmával is figyelemmel kell lenni a fagy veszélyre és a nyárasok javára dolgoztatni!
Az állományápolási munka a Duna-Tisza közén a legbelterjesebb. Pénzkiadásba nem kerül, részért is elvégeznek mindent a munkások. A tisztításra azonban fokozottabban kell ügyelnünk.
Már itt nagy gonddal mérlegelendő a meghagyott faegyedek létalapja!
Elegyes erdőkben, azokon a foltokon, ahol az akácnak van élettere, ennek a javára történjen a tisztítás, felszabadítás, ott pedig, ahol a nyárasok térfoglalása kívánatosabb, az akácot vágjuk fokozottabban.
A tisztítások területeit a kezelő erdőtisztnek persze részletesen be kell járnia és szóbeli utasításait a helyszínen kell megadnia a munka keresztülvitelét vezető és ellenőrző személyzetnek.
Az állomány ötéves korában végezhetjük az első tisztítást, aztán 5—5 évenként egészen 20 éves korig egy-egy, összesen három gyérítést alkalmazunk. A huszadik évben elvégezve az állomány végső kialakítását, nyugodtan várhatunk a véghasználatig.
Olyan erdőgazdaságokban, ahol a gyérítéseket elhanyagolták, az üzem célszerűsítése során legelső sorban azokat a részleteket gyérítsük, amelyeken munkánkkal sokat segítünk.
Tehát például sürgősebb egy 10—15 éves elhanyagolt állomány gyérítése, mint egy ugyanolyan, de 25 esztendősé! Tudjuk azt, hogy egy bizonyos koron túl az akác nem fejleszt megfelelő mértékben koronát. Sokkal többet segítünk egy fiatal állományon gyérítésünkkel, mint egy idősebben. Nagy hiányossága homoki erdőgazdaságainknak, hogy a mai üzemmód és vágásforduló mellett nagyon kevés vastag választékot termelnek. Ezen a hibán segíteni kell! Éspedig úgy, hogy legjobb állományainkat egy bizonyos mértékig túltartjuk!
Ezekben az állományokban fokozott gondot kell fordítani az állományápolásra, törzsnevelésre! Lehetőleg vastagméretű, válogatott törzsű és hosszú szerfát termeljünk!
Már a lábonálló erdőben az állományápolások során meg kell ítélni az egyes fák jövőben való felhasználhatását (kútágas, szánkótalp, szőlőkaró, rönk, tartóoszlop, vályúnak való anyag, gerendaanyag, híd, épületszerkezeti fa).
Ezeket a szerfákat tövön és szálanként lehet igen előnyösen értékesíteni. Természetesen a piacnak tudni kell, hogy melyik gazdaság foglalkozik ilyesmivel is!
Sok helyütt szokás, hogy meghagynak elszórtan egy-egy jó növésű fát, azzal a megokolással, hogy kell a vastagabb, hosszabb méretű választék. Ez nem helyes! Itt is célszerűbb egy egész (legjobb fejlődésű) erdőrészletet meghagyni és zárt állományban felnevelni a törzseket, így sokkal tökéletesebb anyagot kapunk!
A felújításokra, erdőművelésre, homoki erdőgazdaságainkban igen nagy gondot kell fordítani, mert rövid, 25—30 éves a vágásforduló, így évenként nagy területek alakulnak át fiatalosokká!
Ha vágásainkat kezdetben nem újítottuk fel rendesen, akkor a kiegészítésre szoruló növőtér elveszett számunkra egészen az eljövendő véghasználatig.
A felújítások helyes és sikeres keresztülvitele nemcsak a birtokos érdeke, hanem az egész nemzeté!
Több fára van szükségünk, többet és jobban kell termelnünk, mert igen sok magyar család sanyargott az idei kemény télen is fűtetlen szobában, hogy takarékoskodjon a kilószám vásárolt igen drága fával. Irta: Tóth Imre, erdőmérnök.