Mi az, ami beteg és pusztul? (Az Erdő)

A szándék nyilvánvaló: minden cikk szerzője diagnózist igyekszik adni, hogy kidolgozható legyen valamilyen terápia a tölgypusztulás megállítására, a beteg erdők meggyógyítására. Dr. Solymos Rezső viszont bevezetőjében úgy foglalja össze e diagnózis-javaslatokat, hogy „végleges választ a kár okairól még nem lehet megfogalmazni".
Fölmerül tehát a kérdés, hogy miért nem tudunk megfelelő diagnózist adni? — A bevezető és az első két cikk elolvasása után az lehet az egyik lehetséges válasz, hogy azért, mert többek között nem tudjuk, mi az, ami beteg és pusztul. „A fák", „a kocsánytalan tölgyesek", „az állományok", „a gazdanövény" pusztulásáról beszélnek az erdészeti szakma képviselői, míg „élőlény populáció", „társulás", „erdő", „bioszféra" destabilizációjáról is szó esik a pusztulás „ökológiai magyarázatát" kifejtő Jakucs Pál akadémikus írásában. Az pedig egyáltalán nem mindegy, hogy faegyedre (egy faj képviselőjére), faállományra (itt egy szelektált populáció egyetlen korosztályára), teljes populációra, vagy esetleg társulásra (cönoszisztémára), stb. próbálunk-e diagnózist adni, amikor az „erdő" betegségének okát akarjuk meghatározni.
— Ha faegyedek betegségének okát keressük, akkor, eleve csak a „gazdanövény" fogékonysága, valamint a (biotikus és abiotikus) faktorok kórokozó képessége jöhet számításba. A diagnózis ,,növénykórtani" jellegű, s a javasolt terápia is ebből következik.
— Faállományok betegségének okaként már szó lehetne a genetikai változékonyság hiányairól is, ami populáció-kórtani diagnózis-kiegészítést tenne lehetővé. Egy lecsökkentett változatosságú faállomány egyedei ugyanis nagy valószínűséggel egyformán fogékonyak a betegségekre, míg nagyobb változatosság esetében a kórokozó faktorokra csak néhány egyed fogékony erősebben.
Teljes populációk betegségének okát a fentieken kívül kereshetjük még bizonyos korosztályok hiányában is, vagy a populációnak idegen helyre való telepítése esetén az alkalmazkodóképesség hiányában is. A diagnózist így még tovább lehet kiegészíteni.
A terápia során nemcsak „kémiai és biológiai védekezés" „jöhet számításba", ami a populáció-kórtani szemszögből nézve eleve csak tüneti kezelés lehet, hanem a fapopulációk egészséges mértékű változatosságát is helyreállíthatnánk, s ezzel a kórtünet megelőzésének irányában is tehetnénk lépéseket.
A tarvágásos, vagy a vele szinte azonos értékű felújítóvágásos fakitermelést, pl. annak érdekében kellene felváltani mondjuk szálalóvágásossal, hogy mindenütt lehessen természetes újulat, s egyszerre ne csak egy korosztály képviselje a populációt. Ezt még akkor is meg kellene tenni erdeink egészsége érdekében, ha ezzel csökkenne a növedék, vagy növekednének a kitermelési és szállítási költségek. Erdeink egészségét fontosabbnak kell tartanunk, mint a belőle adott pillanatban kitermelhető fatömeget.
— Ha növénytársulás betegségének keretében vizsgáljuk a tölgyek pusztulását, akkor meg kell fontolnunk az ún. „elegyfajok" hiányának, mint kórképnek a kérdését is. A lombrágó rovarok tömeges elszaporodása, ha közvetve is, de biztosan az elegyetlenség következménye, pontosabban a parazita rovarok elegyetlenségből következő hiányának a következménye. Társulás-kórtani szempontok segítségével könnyen beláthatjuk, hogy még a legegészségesebb, populáció-diverzitás szempontjából kifogástalan faállomány is lehet beteg, eshet áldozatul, tehát még a populáció-kórtanból következő terápia is csak tüneti kezelésre ad módot. Ha a megelőzést is célul akarjuk kitűzni, akkor annak irányában további lépéseket kell tennünk, s a növénytársulást is teljessé, egészségessé kell tennünk. Erdőfelújítás címén nem egy fapopuláció egyetlen korosztályának előállítására kellene törekednünk, hanem a növénytársulás egészének felújítására, a szálalóvágás, vagy valami hozzá hasonló eljárás keretében ez a cél is elérhető volna.
— Jakucs Pál akadémikus által leírt „társulás" azonban „cönoszisztémaként", de legalábbis biocönózisként értendő, azaz az összes élőlény társulásaként.
Ennek „destabilizálása" a savas esők által, vagy instabillá tétele a nagyragadozók kiirtásával, a nagytermetű növényevő populációk elszaporításával (amiről Jakucs Pál akadémikus e helyen ugyan nem ír, de annál inkább foglalkozik vele az erdőművelési szakosztály 12. pontja a szeptemberi számban) megint más diagnózis felállítását teszi lehetségessé és szükségessé is.
A cönoszisztémaként értelmezett erdő betegségének „ökológiai" magyarázata már olyan diagnózist jelent, amiből az ember és erdő szinte kibékíthetetlen ellentmondására lehet következtetni. A tölgypusztulás nemcsak erdészeti, nem is csak botanikai vagy ökológiai, hanem népgazdasági, politikai, sőt ideológiai problémaként is jelentkezik. A betegség elsődleges okának, valamint a terápiának a keresése során népgazdasági, politikai és ideológiai célkitűzéseinket is felül kell vizsgálnunk. A jelek arra mutatnak, hogy az erdő egészségének feltételeit nem tudjuk megteremteni e célkitűzések módosítása, esetleg megváltoztatása nélkül.
Népgazdasági, és nem erdőgazdasági kérdés is például, sőt elsősorban az, hogy a tarvágásos és felújítóvágásos fakitermelést felváltsuk-e valamilyen szálalóvágásosra, vagy a fenyő, nyár, akác monokultúrákat (faültetvényeket) természetes formájú erdőkre. Politikai kérdés is, sőt elsősorban az, hogy a népgazdaság faállományként, növénytársulásként, cönoszisztémaként kezeli-e, használja-e, alakítja-e az erdőket, vagyis hogy a megismerés különböző munkahipotézisei közül melyiket fogadja el, melyiket teszi a gazdasági tevékenység meghatározójává. Ideológiai kérdés is, sőt elsősorban az, hogy felállítunk-e új munkahipotéziseket az erdők rendjének keresése, az erdők mibenlétének meghatározása céljából, vagyis hogy szükségét érezzük-e még a cönoszisztémánál is jobb, ígéretesebb munkahipotézis keresésének, bevezetésének.
Lehetőség ugyanis van jobb munkahipotézisre, például ha az erdőt a Gánti-féle szuperrendszer mintájára értelmezzük és vizsgáljuk, ahogy az többek között „Az erdő tűrőképessége" c. írásban olvasható is. Ebben az esetben viszont a savas ,esők, vagy bármilyen emberi eredetű hatás vagy nem abiotikus, hanem nagyon is biotikus faktorként tűnik fel, vagy magunkat nem tekinthetjük élőlénynek. A diagnózis mindenesetre az „emberitis", vagyis a korábbi erdő-értelmezésekben szereplő és tölgypusztulást előidéző minden ok csak az, emberi tevékenység következményeként értelmezhető.
Az eredendő ok felismerése, a „végleges válasz megfogalmazása" ezután csak arra a kérdésre születhet meg, hogy mi az ember oka.
Ez az ok egyértelműen felismerhető, ha az erdőt és a bioszférát organisztikus tulajdonságokkal rendelkező rendszerként előfeltételezzük és vizsgáljuk.
Ez az ok abiotikus jellegű, az erdőhöz és a bioszférához képest külső eredetű. Az ember okát olyan környezetváltozásokban kell keresnünk, amelyeket a bioszféra és az erdő érzékelni tud ugyan, de különleges, csak az ember által megszerezhető képességek nélkül nem tud ellensúlyozni, holott ez az ellensúlyozás nélkülözhetetlen volna létfeltételeinek megőrzése céljából.
A tölgypusztulás, vagy bármilyen egyéb gazdasági, politikai és ideológiai probléma, ellentmondás mögött tehát az a kérdés áll, hogy mi is az a környezetváltozás, ami miatt megjelent az ember az erdők és a bioszféra katalizátorhálózatában, s milyen képességeket kell még megszerezniük ahhoz, hogy segíthessük az erdőt és a bioszférát a létfeltételeit veszélyeztető kritikus problémájának megoldásában.
Az egyik ilyen képesség nyilván az, hogy megtanuljunk új meg új munkahipotéziseket
fölállítani az erdőről és a bioszféráról, betegségük létéről és annak okairól, s megtanuljuk ezeket a munkahipotéziseket ellenőrizni, a valósághoz hasonlítani.
Azt is meg kell tanulnunk, hogy erdeink megőrzése érdekében, először persze csak gondolatban, meg kell fontolnunk fogalomrendszereink, mértékrendszereink, sőt intézményrendszereink fölváltását is. Ha például „egyértelműen környezetszennyezés" az erdők pusztulásának oka közvetlenül, akkor ezt a környezetszennyezést kell megszűntetnünk, és az erdészeknek is ezzel kell foglalkozniuk. Ha kezdetben nem tehetünk is mást, azért azt föltétlenül meg kell tennünk, amit az erdőművelési szakosztály is javasol,
a túlzott vadlétszámból fakadó károk enyhítésére, hogy korlátozzuk, vagy leállítjuk a fatermelést addig, amíg a helyzet nem javul.
Ha új, a korábbinál jobb szemlélettel nézve az erdőt előtűnik annak organisztikus, tehát önszervezett, vagyis önrendező, önművelő, önvédő és öncélú jellege, akkor el kell sajátítanunk ennek az önszervezettségnek a módszereit, és az erdő, vagy bioszféra célját: az optimális állapot elérését és fenntartását erdészként és emberként egyaránt magunkévá kell tennünk.
Enélkül erdeink rövidesen végleg elpusztulnak, hiszen jelenleg már maradék erdeink néhány töredék populációjának utolsó korosztályai vannak csak hátra.
Ha az erdők nem képesek a továbbiakban a jelenlegi emberi céloknak és vágyaknak megfelelni, ha töredékes területtel, hiányos populációkészlettel, egyetlen korosztállyal nem képesek tartósan fönnmaradni, ha a levegőszennyeződés jelenlegi mértékét egyébként optimális állapotban sem volnának képesek elviselni, akkor nem marad más hátra, mint hogy magunkat igyekezzünk az erdő céljának és létfeltételeinek megfelelővé változtatni.
Első lépésként annak megfontolásáról lehetne szó, hogy ez az organisztikus erdőkép megfelel-e a valóságnak, s ha igen, tényleg az következik-e belőle, hogy az erdőnek is van emberszükséglete, nemcsak az embernek erdőszükséglete.
Magából a megfontolásból semmiféle kár sem keletkezhet, még ha később az derülne is ki, hogy tévedés az egész. Kár csak akkor keletkezhet, ha kitérünk e szellemi erőfeszítés elől. Ezért, ahogy azt már az 1982. évi kutatási jelentésben is javasoltam, a legmagasabb szintű fórumok sürgős intézkedése volna szükséges az organisztikus erdőkép jelentőségének
megvitatása céljából. Agócs József