Riporter: Hazánk területének 51%-a szántóföld. Az erdők aránya mindösszesen 18%, ezért egyik legféltettebb nemzeti kincsünknek kell lennie. Az erdő nemcsak csodálatos életközösségben létező növény és állatfajok génbankja, hanem oxigéngyár, amely véd az eróziótól és a deflációtól. Szépségével, illatával, életteli csendjével az egészséges ember létalapja. Ha beteg és pusztul az erdő, beteg lesz és pusztul az ember is. Nem szabad engedni, hogy a technokraták és a jövővel mit sem törődő politikusok fagyárat csináljanak a magyar erdőkből.
Erről beszélgettem Haraszti Lászlóval, a Világ Természetvédelmi Alap magyar képviselőjével, a készülő új Erdőtörvény és a jóváhagyott fásítási program ismeretében.
H. L.: Magyarországon a trianoni rendezés után jelentősen csökkent az erdőterület, az ország mai területének 12%-a volt akkor erdő, ez 45-ig nem változott, 45-től napjainkig tudatos erdőtelepítéssel lett 18%. Ez durván 1.650.000 ha erdőt jelent. Az, hogy a jövőben újabb erdőket akarunk ültetni, ez egy jó dolog, ezt csak támogatni lehet. Ezt tűzte zászlajára a jelenlegi kormányprogram is, azonban a megvalósítással kapcsolatban vannak gondjaim és vannak súlyos problémáim. Az első, amit tudni kell, hogy az ország erdőterületének 43%-án olyan fafajok virítanak, amelyek Magyarországon nem honosak. Ezek elsősorban az akác, a különböző nyárültetvények és a fenyők. Lehetne más fajokat is említeni, de ezek a számok nem igazán jelentősek. Tehát 43%-ában az erdőknek a biológiai sokféleségéről, a természetvédelemről szinte nem is lehet beszélni, mert ezek az ültetvények nem erre jöttek létre. Ez nem azt jelenti, hogy ezekre nincs szükség, csak hát akkor tovább kell csökkenteni azokat az erdőterületeket, amelyek biológiai szempontból is jelentősek. Ezek után a múlt rendszerben 2000-ig terjedően megterveztek 150.000 ha új erdőtelepítést, amit az elmúlt évben a jelenlegi kormány is jóváhagyott, és mellérendelte a szükséges anyagiakat is. Na most ezzel csak az a gond, hogy az itt telepítendő új erdőnek a 65%-a lesz nyár, akác és fenyő, tehát tovább romlik a hazai fafajok aránya.
Természetesen a kép ennél sokkal bonyolultabb, mert hiszen ezek az erdők elsősorban a mezőgazdaságból kieső területekre kerülnek. De végül is azt is el lehetne fogadni, hogy itt 100%-ban ültetvények lesznek, kimondani, hogy ennek semmiféle környezetvédelmi, biológiai jelentősége nincs, viszont ugyanakkor ugyanilyen mértékben tehermentesíteni kéne a saját hazai erdeinket. Erről azonban szó sincs, sőt, amikor hegyvidékeken fenyvesítettek, akkor szinte mindig a bükk élőhelyére kerültek az újabb fenyőtelepítések és ennek következtében pl. a bükk kiterjedése az összes erdőterületnek csak a 7%-a. Tehát azt is lehet érteni, hogy miért van ez így, hogy mi van az egész mögött. Nyilván gazdasági érdekek állnak mögötte. Az én információm szerint ezt az erdősítési programot már külföldről fogják támogatni, elsősorban Olaszországból, amelynek az a feltétele, hogy papírnyárt telepítsünk. Erről viszont azt kell tudni, hogy azért itt, mert ott ezt nem lehet csinálni. Nálunk pedig meg lehet csinálni, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy meg lehet csinálni. Na most, ebben az egész kérdésben, hogy az erdő, mezőgazdasági területek erdősítése, a jövőbeni erdőgazdálkodás és azoknak a természetvédelmi vetületei stb. stb., csak egy új erdőtörvény tehet rendet. Azonban az új erdőtörvénynek az a tervezete, amelyet a Földművelésügyi Minisztérium elkészített, természetvédelmi szempontból még tárgyalási alapnak sem fogadható el, mert csakis, kizárólag a fokozottan védett erdőket tekintik természetvédelmi rendeltetésűnek, ami pedig nagyon kis terület. Az országban összesen 50.000 hektárnyi terület áll fokozott védelem alatt, az összes többi pedig gazdasági rendeltetésű lesz, tehát a bükki és az Aggteleki Nemzeti Parkban nem fokozottan védett erdeinkben ugyanúgy fognak gazdálkodni, mintha az nem is az NP-ban lenne. Hát ha ez így van, felesleges kitenni a Nemzeti Park táblát. Azt gondolom, hogy egy olyan országban, ahol olyan kevés az erdő, mint Magyarországon, másképp kellene gondolkodni és másképp kellene cselekedni.
Riporter: Európában mindenütt így is gondolkodnak, mert az erdő értékénél 25-ször többre becsülik az erdő eszmei értékét.
H. L.: Ha ezt a programot valaki elolvassa, amelyik 150.000 ha új erdőtelepítésről szól, akkor ennek a felvezető részéről pont ezt lehet megtudni. Csak ha megnézzük a táblázatot, amelyik fafajonként és megyénként mutatja be, hogy melyik fafaj hova, milyen mennyiségbe fog kerülni, akkor döbbenünk rá, hogy a tervezgetés az egy olyan tejszínhab, amelyet elfelejtettek megcukrozni.
Riporter: Fél esztendeje a parlament Környezetvédelmi Bizottságának a természetvédelmi erőforrásokkal kapcsolatban volt egy olyan állásfoglalása, hogy a kecskétől el kell venni a káposztát, nevezetesen a földművelésügyi tárcától el kell venni az erdők felügyeletét és azt a Természetvédelmi Hivatal mintájára egy országos erdészeti felügyelőség vagy erdészeti hivatal formájában kell megszervezni, hogy az erdők felügyelete a természetvédelemhez kerüljön. Akkor ez nem került a kormány elé, lesöpörték az asztalról, most folyik a harc, hogy hová kerüljön az erdészet, illetve az erdészet felügyelete. Mi a véleménye erről, mert olyan is elhangzott most már, hogy ha nem is a természetvédelem, akkor esetleg a társadalombiztosítás. Keresik a helyét az erdőgazdaságoknak, a magyar erdészetnek.
ERDÉSZETI POLITIKA
H. L.: A rendszerváltás előtt nagyon sok szervezet, régiók, új pártok is azon az állásponton voltak, hogy az erdészetnek, az erdészet szakmai felügyeletének egy új környezetvédelmi minisztériumba kell kerülni. Sajnos ez nem történt meg. A rendszerváltás után a Demokrata Fórum Környezet- és Természetvédelmi Bizottsága így foglalt állást. Majd pedig a parlament Környezetvédelmi Bizottsága szintén így foglalt állást, és tulajdonképpen a mai napig várja a közvélemény, hogy meg is valósítsák. Nem történt meg. Nem tudom pontosan miért nem történt meg. Mindenesetre tény, hogy eddig az erdővel kapcsolatos dolgokat, tehát a telepítést, gazdálkodást stb., stb. majdnem kizárólag az erdészek végezték és közgazdászok. A jövőben az ökológusokat ebből nem lehet kihagyni. Tehát ez nem azt jelenti, hogy az ökológusoknak kell megmondani az erdészeknek, hogy hogyan kell ültetni, telepíteni, szó sincs róla, ebbe nem szabad beleszólni. Viszont azt sem lehet eltűrni, hogy mondjuk a bükk élőhelyére továbbra is fenyő kerüljön. Arról nem is beszélve, hogy az új erdőtelepítési terv azokat a kérdéseket még nem is taglalja, hogy ezeknek az erdőknek mekkora a kiterjedése, azok milyen hálózatot alkossanak, a zöld folyosó rendszer ebbe épüljön-e vagy ne épüljön be, a fafajokat hogyan válogassák meg, hogy a biológiai sokféleséget leginkább szolgálják stb., stb. Először konkrétumokra van szükség. Na most az a gondolat, hogy a társadalombiztosításhoz kerüljön az erdő, ezt az utcán én hallottam már, nekem az a véleményem erről, hogy miután a társadalombiztosításnak kell a leghosszabban gondolkodnia, és hogyha az összes gazdálkodás közül az erdő a leghosszabb idejű gazdálkodás, a kettőnek az összehozása egy alapos gondolkodásra érdemes ötlet.
Riporter: Egyetlen kérdésem volna: mi akkor a teendő, mit kellene csinálni ahhoz, hogy unokáink is erdőbe járhassanak Magyarországon?
H. L.: Mindenképpen a legrövidebb időn belül egy olyan erdőtörvény elfogadására lenne szükség, amelyik nemcsak a fatermesztési tekinti elsődlegesnek, hanem az összes, az erdőkkel kapcsolatos elvárások józan összhangját alkotná. Ezen túlmenően a WHO-nak már
fut az országon belül egy Tisza-ártéri erdőprogramja, három év óta, és most van kidolgozás alatt egy keményfa erdőkre vonatkozó hasonló jellegű program, és szeretnénk a Dunára is ezen ártéri erdőprogramot beindítani.
ERDÉSZETI POLITIKA
Hozzászólások egy sajtótájékoztatóhoz
Szomorú dolog, amikor valaki hozzáértéssel nem rendelkezvén mégis mer arra vállalkozni, hogy egy egész szakmát a vádlottak padjára ültessen. Úgy vélem, ez a megállapítás alaposan ráillik Haraszthy László mondandójára. Az erdészeti kérdésben nem lévén jártas, olyan érvekkel támad bennünket, amelyek szakmailag elfogadhatatlanok, de ökológiai szempontból is erősen vitathatók és arról tanúskodnak, hogy az igen tisztelt WWF titkár úr e téren sem rendelkezik azzal a tájékozottsággal, amelynek birtokában lenne csak joga elmarasztaló és szakmánkat besározó véleménynyilvánításra.
Néhány alapvető tévedésre és figyelméből kimaradt tényre szeretném felhívni figyelmét. Ezek:
1. Az ember—homo sapiens — is a természet része, létszáma túlszaporodott, de ezt a folyamatot humánus megfontolásokból nem lehet és nem szabad megállítani, sőt orvosok, gyógyintézetek, gyógyszertárak fenntartásával törekednünk kell a meglévő létszám megtartására. Ebből következik, hogy az emberi faj fennmaradása érdekében igénybe kell vennünk bizonyos természeti javakat is. De ezt előrelátással és ésszel kell végeznünk,
vagyis gazdálkodnunk kell a természeti erőforrásokkal. Ez pedig azzal jár, hogy emberi szükségleteket kell kielégítenünk erdeinkkel is, legyenek azok materiális igények (fa, vad, gyógynövények, erdei melléktermék stb.) vagy környezetvédelmi, immateriális szolgáltatások (talajvédelem, levegő tisztaságának védelme, víz tisztaságának védelme stb.). Mindezt úgy kell megvalósítanunk, hogy a gazdálkodási folyamat ne legyen gazdaságtalan, tehát számolnunk kell a megfelelő jövedelmezőség megteremtésével, főleg akkor, ha vállalati keretben kell dolgoznunk, amit nem mi kívántunk és nem mi akartunk.
2. Haraszthy kifogásolja, hogy sok a tájidegen fafaj és az ültetvényszerű erdő. Ennek magyarázata egyszerű. A második világháborút követő időszak nagyszabású erdőtelepítési akciója elsősorban az Alföldön növelte meg az erdőterületeket. Haraszthy megfeledkezik arról a nagyon egyszerű tényről, hogy olyan területeken kellett ezt a programot megvalósítanunk, ahol hosszú idők óta nem voltak erdők, mert a természeti adottságok nem tették lehetővé megjelenésüket. Ily módon nem rendelkezünk olyan fafajokkal, amelyek az őshonos, természetes fafajspektrumban előfordulnának és az erdőtelepítések céljaira ilyen helyeken alkalmasak lennének.
Ezért szükséges a tájban nem őshonos fafajok után nyúlnunk, amelyek szárazságtűrésükkel vagy más előnyös tulajdonságukkal erre a célra megfelelnek. Ezért ültetünk sok fenyőt és akácot is, mert más fafaj az erdőtelepítések céljaira kevés kivétellel nem áll rendelkezésünkre.
Tudatában vagyunk annak, hogy a nem természetes fafajok a flórát, faunát szegényítik, hogy milyen mértékben, azt eddig részletesen alig vizsgálták, csupán hipotézisekre alapozva emlegetik velünk szemben.
Ugyanakkor a betelepített fafajok, elsősorban az akác és a nemesnyárak igen nagy szervesanyag produkcióra képesek, tehát a levegő megbillent széndioxid-oxigén egyensúlyát segítik helyreállítani nagyobb hatékonysággal, mint az ugyanott esetleg elültethető lassan növő fafajok. Ezért a flórában, faunában okozott szegényítés ellenében a levegő állapotának javításával törlesztenek és ez legalább annyira fontos, mint a flóra és fauna megtartása, főleg, ha a meteorológusok által vészesen előre jelzett üvegház-hatással is számolnunk kell.
3. Tudomásul kell azt is venni, hogy a hazai fafajspektrum meghatározott környezeti feltételeknek megfelelően alakult ki. Korábban, amikor más klimatikus viszonyok uralkodtak, például az Alföldünkön, akkor ott fenyő-nyír állományokat is regisztrálhattak a paleontológusok.
Mivel a klíma megváltozott, a korábbi fajok kiszorultak, megjelentek újak és elfoglalták az előbbiek helyét. Most is a változások korát éljük. Gondoljunk csak az aggasztóan lesüllyedt talajvízszintre (vízügyi mérések átlagosan 2 m-es süllyedéssel számolnak) folyók megváltozott kiöntési rendjére, az évek óta jelentkező csapadékhiányra. Ezeket a változásokat a természet lassan képes követni, nem tudom, mi kivetnivaló van abban, hogy az ember bölcs előrelátással segíti a természet ezen törekvéseit és honosít olyan fafajokat, amelyek az új viszonyokkal meg tudnak birkózni. Ez történik az Alföldünkön.
4. Haraszthy fetisizálja az őshonos természetes fafajokat, ugyanakkor megfeledkezik arról, hogy korunk bajai éppen az ilyen fafajú állományokban jelentkeznek legerősebben. Utalok a kocsánytalan tölgy tömeges pusztulására, a mezei szil erdeinktől való eltűnésére, de baj van a szelíd gesztenyével és helyenként a bükkel is.
Csőlátásra vall, ha egy alapelgondoláshoz túlzottan ragaszkodunk és nem értékeljük azt a sok hasznot, amit az idegen fajok sok hátrányuk ellenére is jólétünk és az ökológiai környezet érdekében tesznek.
5. Kárhoztatja Haraszthy az akácot. Két okból tartja nemkívánatos jövevénynek: idegen, máshonnan érkezett, és mert sok nitrogént halmoz fel maga alatt és ez vonzza a gyomnövényeket is. Nos, ha az idegenség kizáró ok, akkor is, amikor ez a fafaj immár lassan 300 éve itt van az Alföldünkön és a táji karakterhez jelentős mértékben hozzájárul, de ez neki nem elég, ki vele — mondja, és ez veszedelmesen hasonlít az ötvenes évek származás szerinti emberi kategóriák kialakításához. Ha annyira baj az, hogy valaki idegenből érkezett, akkor azt javasolom neki és elvbarátainak, gyorsan rántsanak kardot és essenek neki mezőgazdász barátainknak is, irtsák ki szépen a kukoricát és a burgonyát, és töröljék ki a kelléktárból az olasz és orosz nemesítésű búzafajtákat, mert ezek is kártékonyak és orrfintort váltanak ki.
A nitrogénfelhalmozás pedig az akáccal, mint pillangós növényfajjal együttjáró természetes adottság. Örüljünk, hogy a talaj gyarapodik nitrogénkészletében és úgy, hogy ez természetes folyamat eredménye, nem pedig műtrágyázás, vagy más kemikáliák révén. Íme, így bukik bele Haraszthy saját csapdájába, követeli a természetes körülményeket, ha pedig akad egy ilyen, akkor az már mindjárt nemkívánatos. Nos, az ilyesfajta ökológiai gondolkodás elég furcsa!
És aztán mi az, hogy „gyomnövény"? A természetben nincsenek gyomnövények, ez egy önző, emberi szempontból kialakított kategória, hogy fér ez össze a fennkölt lelkületű természetvédő hitvallásával? Egyébként igaza van, tényleg sok a nitrogén az akác alatt és ez tényleg sok nitrogénkedvelő növényt csalogat az akácosok alá. De ha nincs ott az akácos, akkor ugyanezek, vagy más nemkívánatos növények borítják el a felhagyott szántókat, nézzen csak körül tavasszal a Duna-Tisza-közi homokon. Mást se nagyon lát, mint tavaszi aggófű sárgálló virágát, később pedig a kanadai küllőrojt és a selyemkóró sokezernyi példányát. Hát ha ez így van, akkor már inkább legyen ott akácos is a gyom fölött, mert ez legalább a levegő egészséges összetételét segít megteremteni, nem beszélve fájáról, méhészeti hasznáról és más előnyeiről. Ha olyan nagy baj az, hogy nitrogénkötő baktériumokkal él együtt az akác, akkor miért nem lődöz legalább ennyi vehemenciával a mézgás égerre is, mivel az is nitrogént termel a gyökerén élő szimbionta sugárgombák segítségével. És miért nem veselkedik neki a mezőgazdaságban széltében-hosszában művelt sokféle pillangós növény kitakarításához, hiszen a lóhere, lucerna, bükköny, baltacím, csillagfürt, somkóró és társaik mind ugyanazt teszik, mint az akác. És örülnünk kell — ismétlem —, hogy ezt teszik, mert így nem kell annyi pétisót kiszórni és elszennyezni vele a környezetet.
6. Végezetül szeretnék egy javaslattal élni. Ne lődözzünk egymás felé retorikai petárdákat, hanem indítsunk egy kísérletet. Mondjuk 10 ha-nyi területet válasszunk ki a Duna-Tisza-közi homokháton és annak felét mi erdészek a legjobb tudásunk szerint választott fafajjal és ültetési technológiával, talajelőkészítéssel betelepítjük, másik részén pedig elültetjük azt, amit Haraszthy jónak lát és olyan ültetési módszerrel, ahogy azt ő megkívánja.
Természetesen ezt a WWF anyagi bázisán kell megcsinálni, mert nekünk ilyenre nincs pénzünk. Ha megvan a kísérlet, majd a tények beszélnek. Haraszthy megfeledkezik arról is, hogy ősi szabály is létezik: „az rendel, aki fizet", most ő csak rendel, de fizetségről szót sem ejt, vagyis ezt a balhét vigye el az erdészet, valósítsa meg az ő dilettáns javaslatait, az árát pedig majd az erdészet kigazdálkodja.
Készséggel rendelkezésére állunk, ha megfizeti a kívánságainak teljesítését. De nagyképűen ránk uszítani a sajtót és a közvéleményt, és tőlünk elvitatni az erdővel való gazdálkodás jogát, hát ahhoz ön nem elég nagy ember!
Befejezésül már csak egy gondolat. Többre megyünk, ha leülünk egymással és kölcsönös toleranciával megvitatjuk és megismerjük egymás nézeteit és nem védve minden áron a mundér becsületét, megkíséreljük cselekvéseinket összehangolni, feltételezve a másik fél tisztességét. Ezzel többre jutunk, mintha csak acsarkodunk egymásra. Dr. Szodfridt István
A sajtótájékoztatón elhangzottak alapjában véve kétségtelenül jó szándékot fejeznek ki, mégis azt kell megállapítanunk, hogy azok ebben a formában jelentős részben inkább a jámbor óhajok körébe sorolandók, mivel nem veszik figyelembe a kívánalmaknak, illetve a lehetőségeknek nemcsak a gazdasági, de tulajdonképpen a valóságos ökológiai feltételeit sem, vagy akár ezek logikus, lehetséges kompromisszumát. Mert ki lehet ugyan jelenteni, hogy az ökológiai érdekek semmiféle kompromisszumot nem tűrnek el, de ugyanígy nem lehet figyelmen kívül hagyni a társadalom, a nemzetgazdaság faanyagellátási igényeit sem. A magyar erdészetnek egyaránt alapvető feladata egyfelől az erdőkben meglevő, vagy ott létrehozható ökológiai értékek megőrzése, az ökológiai egyensúly lehetséges fenntartása, a természeti környezet védelme, még inkább a fejlesztése, az esztétikus tájalakítás, másfelől a faanyagszükségletnek minél nagyobb mértékben hazai forrásokból történő kielégítése. Ennek a többoldalú feladatnak a magyar erdészet, az erdész szakemberek a második világháború utáni munkásságukban magas fokú szakmai szinten megfeleltek még akkor is, ha esetenként valóban előfordultak erősen kifogásolható konkrét helyi ténykedések is. Ezek azonban távolról sem általánosíthatók! Mindezeket a pozitív eredményeket a magyar erdőművelők — akikre túlnyomórészt alapvetően jellemző a természet szeretete, védelme, az ökológiai szemlélet — olyan közgazdasági „környezet", szemlélet, követelmények közepette valósították meg, amelyre az okszerű erdőgazdálkodással valójában soha össze nem egyeztethető éves nyereségszemlélet a jellemző. Éppen ezért a magyar erdészeti szakmai társadalom eddig munkásságának, eredményeinek a lebecsülését, sértő leértékelését látja a kívülálló, a való helyzetet legfeljebb csak részben, érintőlegesen ismerő,
éppen ezért felületesnek ítélhető szemlélők olyan megnyilvánulásaiban, mint amilyenek a sajtótájékoztató egy részére is jellemzőek; miért is ezeket határozottan visszautasítja!
A sajtótájékoztatói elemzésekhez néhány, azokat helyes megvilágításban bemutató vagy éppen cáfoló megjegyzés kívánkozik:
1. Az „ökológiai szemlélet" nem csak az őshonos fafajok telepítését, fenntartását jelenti; ennél jóval tágabb tartalmú. Mindenekelőtt magában foglalja a konkrét termőhelyi adottságok figyelembe vételét. Ennek a szerepe alapvetően meghatározó. Csak a termőhelyi adottságok (klíma, talajviszonyok, vízellátottsági, vízháztartási viszonyok stb.) ismeretében és alapul vételével választható a konkrét helyen a környezettel összhangban ültethető fafaj, erdő- (faállomány-) típus, alakítható ennek összetétele, kezelési módja. Csak ezt követően lehet szó valamilyen telepítési, termesztési cél, jelleg vagy lehetőség (pl. valamilyen védelmi, közjóléti jelleg vagy fatermesztési rendeltetés stb.) meghatározásáról.
Az erdőtenyészetre kifejezetten kedvezőtlen ún. erdőssztyepp klíma az ország területének mintegy 30%-án érvényesül. Úgyszintén igen nagy az aránya azoknak a területeknek is, amelyeket az elmúlt századokban elsősorban a mezőgazdasági termelés térbeli terjeszkedésével (erdők kiirtása szántó és legelő területek nyerése érdekében), a talaj termőképessége súlyos leromlásához (talajerózió stb.) vezető művelési módok alkalmazásával, egyes területek agyonlegeltetésével tettek tönkre. Mindezeknek jó részén az őshonos fafajok, erdőtípusok további fennmaradását lehetővé tevő természetes felújítási mód egyszerűen lehetetlen, és az erdészet kénytelen — saját szakmai meggyőződése és vágyai ellenére — az ún. tarvágást követő mesterséges erdőfelújítással egyáltalán az erdőterület fennmaradását biztosítani. Elsősorban ezért olyan nagy a mesterségesen felújított (a sajtótájékoztatón helytelenül „ültetvénynek" nevezett) erdőknek az előadó részéről kifogásolt aránya. Úgyszintén részben a termőhelyi adottságokkal van összefüggésben a nem őshonos (de nem is mindig „tájidegen") fafajok viszonylag nagy (40% körüli) aránya. Pl. az alföldi homok talajú régiókban alig-alig lehetséges mást, mint akácot, fenyőt termeszteni.
2. Az 1991-2000. közötti időszakban tervezett 150 ezer hektáros erdőtelepítési program területi és fafajmegválasztási célkitűzéseit alapvetően úgyszintén az említett termőhelyi adottságokra épülően dolgozták ki, a mezőgazdasági területek hasznosításának immár elkerülhetetlen racionalizálása mellett. Vagyis éppenséggel nem elsődlegesen a gazdasági céloknak rendelték alá! Éppen az erdőtelepítési program ilyen megalapozása teszi lehetővé, hogy itt is a termőhelyi adottságokkal leginkább összhangban álló, illetve lehetséges ökoszisztémák alakulhassanak ki. Ennek az erdőtelepítési programnak mintegy 60%-a az erdőtenyészetre kedvezőtlen Nagyalföld régióra esik, ami indokolttá, érthetővé teszi, hogy a „tájidegen" akác, nyár és fenyő erdőtelepítések a program 60-65%-át adják! A 150 ezer hektáros erdőtelepítési programban az ökológiai szemlélet érvényesülését segíti elő az is, hogy a program realizálásához kapcsolódó finanszírozási rendszer elsősorban az őshonos fafajokból álló, természetszerű faállománytípusok, a különböző védelmi rendeltetésű erdők létesítését támogatja, míg a jövedelmező fatermesztést szolgáló erdőtelepítéseket csak jóval kisebb mértékben. Mindezeket végiggondolva, a sajtótájékoztatón elhangzott elítélő megjegyzéssel ellentétben csak azt mondhatjuk, hogy „a kormány jelenleg egyetlen erdőmérnök végzettségű tagja" igenis jól tette, hogy „szó nélkül aláírta" azt az erdőtelepítési programot, amely véleményünk szerint éppenséggel nem mondható rossznak!
3. Célszerű óvatosabban megnyilatkozni az ún. „tájidegen fafajok" megítélése során, éppen az ökológiai, a természeti értékek védelmezői részéről. A sajtótájékoztatón kifogásolt 270 ezer hektárnyi akácosnak elvitathatatlan szerepe volt a mozgó homokok megkötésében, ezzel nemcsak helyenként virágzó kultúrák megteremtéséhez, hanem számos homoki természeti érték megmaradásához (éppen a szomszédos akác állományok védő hatására) is hozzájárult. Az alföldi lakosság a mintegy 200 évvel ezelőtt meghonosodott akácot már régen nem tekinti tájidegen fafajnak, hanem a saját faanyagszükségletének nélkülözhetetlen kielégítő forrásaként, valamint a saját földjét, növénykultúráit a deflációs kártételektől védelmező fontos környezeti tényezőként értékeli. Az erdészetre óriási nemzetgazdasági nyomás nehezedik a faanyagszükségletnek minél nagyobb arányban hazai erőforrásokból történő kielégítése oldaláról. Elsősorban ezért szükséges az ún. gyorsan növő fafajok (akác, nyár, de részben a fenyő is) termesztése. Ezeknek rövidebb időn belül megjelenő, egyben jelentősen nagyobb ha-kénti fatermése bizonyos határokon belül lehetővé teszi a valóban jelentősebb természeti értékeket képviselő őshonos fafajú, természetszerű erdők nagyobb mértékű kímélését, a kitermelésük szükségességének némi mérséklését. Ezt azzal is elősegíti az időnként elmarasztalt magyar erdészet, hogy felemelte ezeknek az őshonos fafajú erdőknek a vágásérettségi korát, azaz kötelezővé tette bennük a hosszabb fatermesztési időtartamot.
4. A magyar erdész társadalom már évek óta várja egy új, olyan erdőtörvény megalkotását, amely megszabadítja az erdőgazdálkodásra, különösen pedig az erdőművelésre annyira káros éves nyereségszemlélet súlyos nyomásától. Várakozásaink szerint ennek az új erdőtörvénynek — éppen az erdők évtizedekre kiható, nagy és sokoldalú társadalmi jelentőségéből következően — a legelső gazdasági jellegű törvényalkotások között kellett volna megjelennie a politikai változásokat követően. A szakmai érdekvédelmi szervezet és az erdészeti szakhatóság el is készítette idejében a maga javaslatát. Ebben a tervezetben a szakma kifejezetten a hosszú távra kiható ökológiai szemlélet érvényesülését kívánja, az egyéni és a csoportérdekek rövid távú gazdasági, mindenekelőtt nyereség érdekű szemléletével szemben, egyfajta elviselhető ökológiai-gazdasági kompromisszum keretei között. A sajtótájékoztató részvevőivel együtt az erdész szaktársadalom is aggodalommal figyeli, hogy mennyiben esnek áldozatul ezek az ökológiai nézőpontok, illetve az elfogadható kompromisszum-keretek az erdészettől függetlenül megjelenő politikai csatározásoknak, napi politikai érdekeknek. A kívánatos megoldás valóban a magyar parlament kezében van, és az ügy akkor lesz igazán „tragikus és fenyegető", ha itt nem az ökológiai szemléleten alapuló távlati erdészeti szakmai érdekek, hanem a napi politika érdekei jelennek meg a jövő erdő-politikájában. Hogy ez ne így lehessen, ahhoz az erdőkért aggódó szakemberek, természetvédők, az ökológiai értékek megőrzéséért sőt fejlesztéséért fáradozó állampolgárok egymást támogató összefogására van szükség, a nem kellően megalapozott, esetleg csak részismeretekre támaszkodó vádaskodások helyett! Dr. Tóth Béla
Amikor évenként egy métert haladó homokbuckák megállítása volt az első számú feladat, a fenyveseket azért telepítették az erdészek a homokra, mert a tudományosan feltárt termőréteg szintjének ismeretében más fafaj telepítése itt lehetetlen volt. Pionír erdőnek szánták, amely az összegyűlt humuszával a következő vágásfordulóban átadhatja a helyét az őshonos fehérnyárnak.
Nem véletlen, hogy ebben az időben már az alföldi erdészek megoldották a fehérnyár magról történő csemete nevelését. (...) Ennél többet nem tehettünk.
Vagy hagyni kellett volna, hogy szálljon a homok a szelek szárnyán és humuszos felső szintű búzaföldeket borítson el? Mert a felső talajrétegek ismeretében az elmúlt ezer évek során erre már volt példa, amit akkor sem tudott megakadályozni az állítólagos őshonos növényzet.
(...) Hol voltak akkor a természetvédők? Egyet sem láttam belőlük. Ezeket az erdészeket ne próbálják a napjainkra divatos „természetvédőnek" született új tudósok okítani természetvédelemre. (...) Igazságtalan és tudománytalan tehát az erdőt bántani, mikor még a szegény páratartalmú alföldi erdőkben is 80%-kal magasabb az erdő alatt mért páratartalom, mint a szabad terület páratartalma. A párolgás csúcsértéke pedig 100%-kal magasabb az erdő nélküli, mint az erdővel borított területeken. Ez pedig abban az esetben is igaz, amikor már az erdő alól is elszállították a vizet a csatornák. Dr. Horváth László
Nem fairtásra szegődtünk!
"Tisztelt Haraszthy László úr!
A Kelet-Magyarország 1990. július 7-i számában figyelemre méltó interjú jelent meg Önnel, mint a Környezetvédelmi Minisztérium főosztályvezetőjével. Ön azért tartja aggasztónak a magyar erdők állapotát, mert „erdészeink nagy része az erdőben csak a fát látja". A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei erdészek nevében tájékoztatom arról, hogy mi nemcsak fát látunk az erdőben, hanem az erdő egységét megbontó, nagy forgalmú, zajos és kipufogó gázokkal szennyezett utakat (lásd Nyíregyháza, Sóstói erdő), az erdőt éltető vizet gyorsan elvezető csatornákat, egyre több villany-, gáz- és olajvezetéket, legális és illegális szemétlerakó helyeket, gondatlan és szándékos gyújtogatás okozta erdőtüzeket, évről évre felújított és vandálok által tönkretett esőbeállókat, erdősítéseinkben a helyenként elképesztő vadkárt, továbbá — mintegy negyven esztendőn keresztül — olyan zöldkalapos politikai vezetőket, akik a magyar erdészet legmagasabb főnöki székébe beülve találkoztak először az erdőgazdálkodás ügyével, s az erdőbe nem dolgozni, hanem többnyire vadászni jöttek.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye erdeiben dolgozva mi természetesen látunk mást is. Látjuk a szatmár-beregi tájvédelmi körzetben vagy a Nyírségben azokat a gyönyörű állományokat, amelyeket erdész őseink hagytak ránk. Több erdészgeneráció gondos munkájának, erdőszeretetének eredménye az a bockereki, kömörői, fényi vagy baktai erdő, amelyet Ön és munkatársai oly nagyra értékelnek, s védelemre alkalmasnak tartanak.
Talán nem tudja, hogy jó szándékú erdészek ezrei hadakoztak az erdészkerületektől kormányzati szintig évtizedeken át a tervteljesítés kényszere ellen, a fakitermelési „elvárások" nem teljesítésének kockázatát vállalva olyan struktúrában, amelyikben csak a kitermelt fának (lignum) volt pénzben kifejezhető értéke, a lábon állónak és az erdőnek magának nem. (Nincs a mai napig sem.)
Miért feltételezi rólunk, erdészekről, hogy „fairtásra" szegődtünk, amikor az erdész pályát választottuk? Ha igaz lenne az állítása, a katedrát otthagyó tanár és az üzemi gyűrődést nem viselő mezőgazdász hivatásos erdővédőknek ma nem lenne mit védeniük a megyében.
Szerencsére van a megyében még sok jó erdő, területük az elmúlt negyven évben megduplázódott. A korosztályviszonyok miatt sem kell szégyenkeznünk. Vannak jó tölgyesek és kőrisesek, de vannak kultúrerdők is. A nyírségi homokon túlsúlyba került az akác és a nyár.
Ezek itt nem őshonos fafajok. De nyilván ön is tudja, hogy ez a táj kétszáz év alatt alapvetően megváltozott. Az akác- és nyártermesztés amellett, hogy valós gazdasági hasznot hoz (ezeken a termőhelyeken sokkal többet, mint a tölgy vagy akár a rozs), a megváltozott hidrológiai viszonyokhoz való kényszerű alkalmazkodás. Sok erdész kollégámmal együtt én is jobban szeretem a természetes vagy természetszerű tölgyeseket, de mint tudja, ez nem érzelmi kérdés. Ahol lehet, szorgalmazzuk az akác vagy a nyár véghasználat (nem irtás!) után a tölgyfelújítást, ahol termőhelyi okok miatt ez nem lehetséges, fenntartjuk a kultúrerdőt. Amelyik gazdaságban az ültetvényszerű nyártermesztést szakmailag helyesen, igényesen csinálják, környezetbarát technológiával évi átlagban hektáronként — mai árszinten — közel 20 ezer forint jövedelemhez jutnak az üzemek. Ezért — természetvédelem ürügyén — nem kellene elmarasztalni az erdészeket!
Talán nem kellene — a magunk mögött hagyott társadalmi és gazdasági rend(etlenség!) hibáit — egy-egy szakma nyakába varrni. Hova vezet az, ha a mezőgazdaság meglévő gondjaiért az agronómust, az egészségügy áldatlan helyzetéért az orvost, az égbekiáltó igazságtalanságokért a jogászt, a társadalmi történelemtudás hiányosságaiért a történelemtanárt, az élő természet (benne az erdő) iránti tisztelet hiányáért a biológiatanárokat akarnánk kiátkozni. Kérem, fontolja meg, hova vezet ez!
Szeretném biztosítani arról, hogy az Országos Erdészeti Egyesület Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei csoportjának tagjai, az e tájon dolgozó erdészek „nagy része" szereti az erdőt, szereti és óvja a természetet.
Leghőbb vágyunk, hogy unokáink is gyönyörködhessenek benne. Úgy gondolom, helyesebb lenne, ha szűklátókörű, kiátkozandó szakbarbárok, vagy szándékos kártevők helyett a természetvédelem ügyének elkötelezett, potenciális szövetségest látna bennünk.
Őszinte tisztelettel: Kovács Gábor, az Országos Erdészeti Egyesület Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei helyi csoportjának titkára
Autonómiát az erdészetnek!
A szóban forgó sajtótájékoztatót ismertető újságcikkeknek nem a sokkoló címéhez, vagy vitatható tartalmához szólok hozzá, hanem ahhoz a kérdéshez, hogy az erdészet szervezetileg hova tartozzon, a Földművelésügyi, vagy a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumhoz?
Ez az elvi kérdés már régóta foglalkoztatja a szakköröket, nem új keletű. Magam két vonatkozásban találkoztam vele az utóbbi tíz évben. Egyik esetben akkor, amikor szűkebb szakterületemnek, az erdészeti semenológiának a sorsát elemeztem (Erdészeti Lapok, 1991. 1. és 2. sz.), máskor meg, amikor az Erdészet c. tárgy oktatójaként a Kertészeti Egyetemen 22 órába kellett sűríteni azt, ami 5000- 5500 óra alatt sajátítható el. Nyilvánvaló volt a lényeg-megfogás lehetséges útja, megkeresve az azonosságokat, hasonlóságokat és a különbözőségeket és ez utóbbira koncentrálni.
Akárcsak a kertészet, rokon terület (azonosságokkal és hasonlóságokkal) az egész földművelésügy, de a környezetvédelem is. Választás esetén kézenfekvő itt is az alternatívák tudományos egybevetéséből kiindulni, semmint az aktuális személyi feltételekből, a tárcáknál jelenleg uralkodó nézetekből, szubjektív törekvésekből.
Talán nem tévedek, amikor úgy látom, hogy az erdők dolgát elsősorban annak mibenléte és rendeltetése határozhatja meg! A tartalomnak kell megszabnia a formát és nem fordítva.
Ebben a felfogásban közelítve az erdőről alkotott kép úgy alakul, hogy abban dominálnak a vad növények és állatok; élet-, vagy művelt termesztési ciklusok több évtizedes, jórészt évszázados, sőt — szukcessziós szempontból — évezredes; dimenzióit illetően többnyire térségeket képez; funkcióját tekintve, általános értelemben földrajzi kategória, részleteiben a szárazföldi és édesvízi élővilág fenntartása, talaj-, víz- és levegő-védelem, materiális javak (alapvetően faanyag) és immateriális szolgáltatások (esztétikai, egészségügyi, üdülési) nyújtása. Ha ezt a tartalmat egybevetjük a mezőgazdaság lényegével, annak uralkodóan éves- és kultúrfajtákból álló tenyészetével, földrajzi tagolásával, egyoldalúan termelési, civilizációs beállítottságával és hozzátesszük a történelmi antagonizmust, miszerint a mezőgazdasági területbővítés alapja az erdőirtás, akkor arra a meggyőződésre jutunk, hogy a két ágazat között alapvető ellentmondások feszülnek.
A másik viszonylatban: kétségtelen, hogy az erdők hármas rendeltetéséből az ökológiai és az immateriális szolgáltatási funkció a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium bizonyos feladataival találkozna sok tekintetben összeférne. Testidegen lenne azonban benne az erdők termelési funkciója.
Ma a közszemléletben előtérbe kerülnek a „zöld" szempontok — nagyon helyesen. Ettől függetlenül azonban fennáll a társadalom fa-anyag iránti igénye is, sőt (a Globál Világmodell 2000 szerint) ez évi 1,3-2,0%-kal növekszik. FM hivatalos adatok szerint Magyarország 1990. évi fa export-import szaldója -5,6 Mrd rubel és -3,5 Mrd dollár volt. Az import lehetőségek beszűkülnek, részben a közeli (kárpáti) források kimerülése, részben a másutt is felerősödő „zöld mozgalmak" miatt.
Realitásnak kell tekinteni, hogy hazánkban ez a konstrukciós és sok tekintetben mélyebb humán kötődésű— és újra termelődő — nyersanyag, környezetkímélő energiaforrás ugyanolyan súllyal esik latba, mint amekkorát a másik két szerep képvisel.
Ennek a nagyon tömör levezetésnek a következtetése az, hogy az erdészet, éppen lényegi elemeit tekintve, karakterisztikus másságot jelentene mindkét tárca kebelében.
Ezért ahhoz, hogy önmagát élhesse, az legyen, ami lényege, önrendelkezésre van szüksége!
E cikk terjedelme korlátozott, a konklúzióhoz nagyon rövid úton kellett eljutni. Ennélfogva talán nehezen emészthető is. Könnyebb érthetősége végett egy példát említek a sajátságok semmibevételének, az ágazatok vegyítésének, az autonómia eltörlésének súlyos következményére.
Az új mechanikus bevezetésével, 1968 után az erdészetet beolvasztották a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumba. Önálló főhatósági szervezeteit, infrastruktúráját azonnal megszüntették, majd fokozatosan intézményeit is és sajátosságából napjainkra csak a torzó szakmai főosztály maradt meg. Se háttér, se hatáskör.
Az erdészet sajátos ökonómiáját 100 évesről 1 évesre alakították, uralkodóvá vált a kizárólag végtermékben való gondolkodás — mellőzve a fontosabb „közbenső terméket", a sokszerepű erdőt. Mindent áthatott a nyereségérdekeltség versenyszelleme. Fenntartása felett idegen komisszár őrködött s a következmény: olcsóbban kivitelezhető hatalmas, hegyoldalnyi tarvágások, bizonyos biológiai elszegényedés, az erdei életközösség és környezet védelmét ellátó szakszemélyzet, elsősorban az erdőművelők háttérbe szorulása, szerepkörének szűkülése, eszközeinek megfogyatkozása, eltűnése.
— Ráadásul most a hibákért nem a konstrukciót, hanem az erdészeket marasztalják el!
Az ágazatok vegyítésének szomorú példája a földművelésügyhöz, még inkább elődjéhez, a MÉM-hez kötődik.
Hasonló előfordulhatna a másik tárca esetében is, ahol — a természetvédelmet kivéve — az erdészet megint idegen attitűdben találná magát. Az ipari, energetikai, közlekedési stb. környezetvédelem és településfejlesztés alapvetően műszaki-technikai jellegű, tartalmú, ahol kibocsátásokban, terhelésekben, szűrésekben, telepítési kritériumokban gondolkodnak. Ráadásul működési nagyságrendjük 100, vagy 1000 milliárdos és az erdészet lenne a kisebbség.
De menjünk vissza az előző fejezethez, megemlítve a mélypont egy másik aspektusát is. Az elnyomatás nemcsak tárgyi veszteségekkel járt, hanem szellemiekkel, erkölcsiekkel is. A szakma tudathasadást szenvedett, tartása megroppant, elvesztette önmagát. Belső tartalma kiégett s a pislákoló fény csak vegetálásra elegendő, arra nem, hogy akcióképesen reagáljon az új kihívásokra. Elgondolásai bátortalanok, vagy szeszélyesek, megalkuvók, vagy vagdalkozók.
Az autonómia hangsúlyozásakor tehát sokkal többről van szó, mint egyszerű presztízsről! Az erdészetnek önmagára kell találnia, meg kell újulnia felszabadult szellemmel, saját útjára van szüksége, különben nem tud megfelelni a fokozott követelményeknek, képtelen lesz megtalálni és biztosítani az erdő funkcióinak dinamikus egyensúlyát! Dr. Marjai Zoltán