Baranya, Somogy és Tolna megye, a Bakony, Pilis és Gödöllő vidéke ma is tartogat olyan agancsokat, amelyek hivatva vannak a jugoszláv, lengyel és román agancsokkal versenyezni, illetve a világrekordért folyó versenyben az élmezőnyt vinni. Évenként bukkannak fel meglepetést hozó kiváló agancsok, minden vadász álmát képező 10 kg-os, vagy 200 Nádler-pontos trófeák. Minden év meghozza az újjászervezett vadgazdálkodásunk helyesen választott irányelveit igazoló jó agancsokat, amelyek hol kimagasló súllyal, hol feltűnő rózsakörmérettel, vagy szárhosszal fölözik a szálkai agancsot, ha azt pontszámban eddig legyőzni nem is tudták.
Egyet azonban meg kell állapítani: az a néhány kiváló agancs, amit az utóbbi években vadgazdálkodásunk produkál, az egyre nagyobb létszámú állományból kerül felszínre, egyre több lesz a selejt, egyre nagyobb állományt kell fenntartani ahhoz, hogy legyen miből kiválni a kevés kiugró egyednek. Helyesebben kifejezve: mindig nagyobb létszámú állomány szükséges ahhoz, hogy kiváljon belőle egy-egy olyan egyed, amelyben az öröklött hajlam, egyéni képesség és a környezeti hatások kihasználásának képessége olyan szerencsés összeállításban párosul, hogy eredője a végcélnak tekinthető 10 kg-os, vagy legalább 200 Nádler-pontos agancsban kulminál.
Ez az oka annak, hogy a külföldön világhírnévre szert tett szarvasunk itthon kegyvesztett lett mind a mezőgazda, mind pedig az erdőgazda szemében, és a leggyakrabban joggal, mert a vadgazda sajnálta tőle azt az eleséget, amivel sokkal nagyobb értékű vadkár megelőzhető lett volna.
De miért van szükség ilyen nagy létszámú vadállományra? Kíséreljük meg ezt a kérdést hátulról megkerülve megközelíteni.
Vadállományról beszélve, a továbbiakban csak a szarvasállományt értem, mert a dám, ha ugyanolyan mértékben is károsít, mint a nagyobb fajtestvére, még nem olyan általánosan elterjedt vad. A szarvasról mondottak azonban arányos mértékben őt is illeti. Másik komoly károsítónkat, a vaddisznót pedig természetesen nem tenyésztjük és így ezzel a vaddal sem foglalkozom ezen a helyen.
Talán nem szorul magyarázatra, hogy a szarvasállomány fenntartásának célja kizárólag az — és ha nem az, azzá kell hogy legyen — hogy évenként egy bizonyos mennyiségű erős agancsú bika kerüljön terítékre. Nem lehet cél a selejtbikára való vadászat, még kevésbé az állományszabályozás és létszámcsökkentés érdekében végrehajtott tarvad-lelövés sem. Aki ezt célnak tekinti, az nincs tisztában azzal, hogy mibe kerül egy szarvas a népgazdaságnak. Másodlagos cél lehet a közép-európai fauna egyik legszebb erdőlakó állatjának fenntartása, aztán bizonyos mértékben beszélhetünk még sportról, biológiai egyensúlyról, gazdasági jelentőségről és eszmei értékről is. De akármelyik célról is legyen szó, egyiknek sem kívánalma a nagy tömeg és gyenge minőség. Nem lehet a nagyvad-gazdálkodás célja a hústermelés sem, mert egy-egy selejtbika, vagy tarvad csak akkor tudja húsértékével a saját fenntartási költségét fedezni, ha ehhez néhány erős bika az aránytalanul magas agancsértékével hozzájárul.
Nézzük meg, milyen arány áll fenn a magas agancsértékű bika és az állomány többi tagja között. Vagy úgy is feltehetném a kérdést: hány szarvast kell fenntartani ahhoz, hogy évenként folyamatosan egy-egy 200 Nádler-pontos agancsú bikát ejthessünk el, mekkora területre. van ehhez szükség, és mibe kerül ez?
Feltételezzük azt a kedvező helyzetet, hogy a bikák már 12 éves korukban elérik agancsfejlődésük csúcspontját, ekkor agancsuk a legerősebb, vagy 12 éves korában a bika kilőhető, mert agancsa erősebb már nem lesz. Ennél fiatalabb, jó agancsú bikát viszont kár agyonlőni, mert akkor nem volt értelme annak, hogy addig eltartottuk.
Hogy évenként egy-egy 12 éves és j ó agancsfejlődésű bikát lőhessünk egy területen,
ahhoz szükséges egy-egy darab 1, 2, 3 , . . . 10, 11 és 12 éves, összesen tehát 12 bika. Ennek a sorozatnak valamennyi tagja jó szülőktől származó, megfelelő képességgel, jó agancsfejlesztő hajlammal rendelkező egyén kell, hogy legyen. Természetesen ezen kívül valamennyi részére megfelelő mennyiségű és minőségű tápanyagnak kell rendelkezésre állni, mert a veleszületett hajlam, egyéni tehetség és kedvező környezeti hatás mellett a felvett táperő — az anyatejtől a mesterséges tápanyagig és a megtermékenyülés idejétől az öregkorig — döntő jelentőségű az agancsfejlesztés szempontjából.
Ha ezt az eszményi állapotot fenn tudnánk tartani, akkor 12 főből álló állomány elég lenne ahhoz, hogy évenként egy-egy kapitális bikát elejthessünk. Ám ez a valóságban nem valósítható meg a következő okok miatt:
1. a bikák között gyakran van halálos kimenetelű verekedés, ezt pótolni kell;
2. a bikák egy részét ki kell selejtezni;
3. természetes és egyéb veszteséget pótolni kell;
4. tehenek nélkül a bikák nem maradnak meg és utánpótlás sem lenne.
A fenti 12 bikát kell továbbra is a törzsállománynak tekinteni; minden egyéb természetes és mesterséges beavatkozás, mely az állomány összetételében és mennyiségében bármi változást hoz, ennek a törzsállománynak az érdekében kell, hogy történjék. Ezek az „ A " bikák, melyek közül a ma még elfogadottnak tartott német osztályozás a fiatalokat íí. A- és az öregeket í. A-nak nevezi. Az „A" bikákat, hogy erdészeti hasonlattal éljek, talán inkább „java" bikáknak kellene nevezni, vagy „V" bikáknak, mert ezek a véghasználatig, a golyóérettségi kor azon fokáig, míg az agancsfejlődés tetőfokát el nem érik, fenntartandók. A többi: töltelék. Nézzük ezt a többit.
1. Ha egy állományban minél inkább a bikák javára billen az ivararány, annál több a verekedés. A bőgés ideje előtt békésen együtt élő csapatbeli bikák az üzekedés beálltakor előbb csak incselkednek egymással, de aztán egyre komolyabbra fordul a helyzet és a verekedés kemény, véres harccá fajul. Ahol az ivararány 1 :1, ott
elkerülhetetlen a halálos kimenetelű párbaj. A győztes bikák maguk körül összegyűjtik
a teheneket, a fiatalabb bikák, a „mellékbikák", a közelben settenkednek, az esetleg életben maradt, megvert bika pedig távolabb keresi szerencséjét. Nyílt területen nem áll módunkban az ilyen kivándorlást megakadályozni. A baj azonban az, hogy a verekedők közül nem mindig a kapitális a győztes. A nagyterpesztésű, erős koronájú, nehéz agancs teher a verekedésben. Az erős test, a tőben erős, de koronában könnyebb, vagy hiányos koronájú, kevés ágvégű agancs, ha hosszú és hegyes, praktikusabb fegyver a viselőjének. Sajnos, a tapasztalat is az, hogy a vesztes az esetek túlnyomó többségében „A" bikákból kerül ki.
Vegyünk átlagban egy 8 éves „A" bikát évi veszteségnek. Ehhez állományunkban megint 8 bika kell.
2. A selejtek. Nyílt területen nem áll módunkban beavatkozni abba, hogy milyen bikák és tehenek párosodjanak. Sőt, ahol túlnépes az állomány, ott meg sem tudjuk állapítani, hogy a tehenek melyik vérvonalhoz tartoznak. Így aztán elkerülhetetlen, hogy nemkívánatos szülőktől is utódok származzanak, ezek lesznek a selejtek, a „B" bikák. Az öregek az I. B és a fiaitalok a II B bikák. Az lemne a j ó „ ha ezek az ivarérettségi kort nem érnék el és nem tudnának tovább örökíteni. Legtöbbjükben a selejt-jelleg már fiatal korban felismerhető, ezek idejében kiselejtezhetők. De sokszor csak közép-, vagy idősebb korban állapítható meg az a kedvezőtlen tulajdonság, ami selejtté teszi, és mire a selejtező vadász golyóját megkapja, már utódai szaladgálnak az erdőben.
Gyakorlati adatokat figyelembe véve, selejtbikaként beállítok az állományba évenként egy 6 éves, egy 4 éves és egy 2 éves bikát lelövésre. Ez összesen újabb 12 bikát jelent.
3. Természetes és egyéb veszteség. Itt gondolok orvvadászás, sérülés, közlekedési baleset, kivándorlás, betegség stb. folytán kieső bikákra; ismét gyakorlati adatokból veszek erre a célra egy 3 éves és két 1 éves darabot. Ez további 5 bikát jelent.
Mindezeket egybevetve a bikaállomány összetevődik:
java bikákból 12 db
verekedés áldozataiból 8 db
selejtezésre kerülőkből 12 db
egyéb okból kiesőkből 5 db
Összesen 37 db
4. Tehenek. A 37 bikából — mint később látni fogjuk — 8 borjú. Hogy 8 bikaborjú születhessek, ahhoz 16-—17 összes borjúnak kell születni, ehhez pedig legalább 22 ivarérett tehén kell, mert tapasztalat szerint a 3—9 éves (javakorbeli) tehenek után 65—70% borjút számíthatunk. De rendszerezzük a teheneket is! Vegyük itt is „A"-nak a fajfenntartás szempontjából kívánatos egyedeket és „B"-nek a fajrontókat. Az „A" teheneket 8—9 éves korig tartjuk fenn. A „B" tehenekből lesz olyan, amelyiknek a fajrontó (selejt) tulajdonsága azonnal jelentkezik, ez borjú korban kiselejtezhető.
De lesz olyan, amelyikben ez a tulajdonság csak ünő korban, vagy 3—i éven korában ismerhető fel. A tehenekből is van természetes veszteség. Így hát lesz olyan sorozat az „A" teheneknél, amelyet 9 éves korban, és egy, amelyet 8 éves korban szüntetünk meg, vagyis a kivénült teheneket kilőjük. Lesz olyan „B"-sorozat is, amelyben csak 8 éves korban sikerül a legidősebb tagot kilőni. De lesz, ahol már egy 3 éves, egy 2 éves és két 1 éves példány kilövésre kerül. Természetes veszteségre és hasonlókra számítsunk egy 4 éves és egy 1 éves „A" tehenet. Ez összesen szintén 37 darab, a kívánt 1 : 1 ivararány tehát megvan.
Az ismertetett állomány szemléltetőbb bemutatása céljából grafikus ábrát szerkesztettem.
A grafikus ábrázolás előnye még az is, hogy vele minden állományszabályozási terv ellenőrizhető. Az eljárás maga abból indul ki, hogy minden egyes szarvast egy-egy kockával jelzünk. Az azonos rendeltetésű kockák egymásra helyezve oszlopokat adnak és az oszlopok nagyság szerint egymás mellé tolva adják a „szarvaspiramist".
Lényeges, hogy az oszlopokban csak azonos nemű és rendeltetésű egyedek kerüljenek egymás fölé, mégpedig alulról felfelé haladva egy-egy éves ugrássál növekvő életkorral. Tehát alul vannak a borjak 1 éves korig, felette a 2, 3, 4 stb. évesek.
Minden oszlopban a legfelül álló egyed kilép az állományból, akár kilövés miatt, akár más ok folytán. A vonalas négyzet jelenti a kilépő egyedet, a kis kör azt jelenti, hogy kilövés által kerül terítékre.
A szarvaspiramis összeállítása a következőképpen történik. A V alapvonalra rakjuk fel a különböző oszlopokat, mégpedig úgy, hogy az alapvonalat kétfelé osztó F választóvonaltól jobbra kerülnek a bikák és balra a tehenek. A további magyarázat érthetővé tétele végett az egyes oszlopokat alul megszámoztam. Az 1. oszlopban van 1—12 éves korig 12 db „A" bika. A 12 éves példányt kilőjük minden évben.
Ez az „aratás" és ennek az érdekében történik minden művelet. A 2. oszlopban van 8 db 1—8 éves „A" bika, a legidősebb 8 éves korában verekedésben elpusztul. A 3. oszlopban 6 db 1—6 éves ,,B" bika van, a 6 évest kiselejtezzük. Az oszlop többi tagjáról még nem lehet kétséget kizáróan megállapítani, hogy „A", vagy „ B " jellegű-e.
A 4. oszlopban 4 db 1—4 éves „ B " bika van, a 4 évest kiselejtezzük. Az 5. oszlopban
3 db 1—3 éves „A" bika van, a 3 éves kivándorol, vagy vadorzás áldozata lesz, vagy sérüléseibe belepusztul, szóval kiesik az állományból. A 6. oszlopban 2 db 1—2 éves „ B " bika van, a 2 évest kiselejtezzük. A 7. és 8. oszlopban van egy „A" és egy „ B " jellegű 1 éves bika, mind a kettő az 5. oszlopban leírt valamilyen körülmény folytán kiesik az állományból.
A bikaállomány tehát az alábbi korosztályokból tevődik össze:
borjú (1 éves korig) 8 db
2 éves 6 db
3 éves 5 db
4 éves 4 db
5 éves 3 db
6 éves 3 db
7 éves 2 db
8 éves 2 db
9 éves 1 db
10 éves 1 db
11 éves 1 db
12 éves 1 db
összesen 37 db
A 8 darab borjúból 4 A és 4 B jellegű, az összes bikából 24 A és 13 B. Nyolc darab bika kilép az állományból, éspedig golyóérett A bika kilövéssel 1 db fiatal és középkorú B bika selejtezéssel 3 db öreg A bika verekedésből 1 db fiatal bikák egyéb ok miatt 3 db összesen 8 db
Vadgazdálkodási értéket jelent a golyóérett bikán kívül a 3 selejtbika lelövése és ezek húsértéke. A többi, mint kivándorló, elpusztuló egyed, semmiféle jövedelmezőséget nem jelent a gazdálkodási szervnek.
Szerkesszük meg a tehenek oldalát is. A 9. oszlopban van 9 db 1—9 éves A tehén. A 10. oszlopban 8 db 1—8 éves A tehén. A 11. oszlopban 8 db 1—8 éves B tehén, melyekből a 8 éves kivándorlás, orvvadászás stb. folytán kilép az állományból.
A 12. oszlopban 4 db A tehenet vettem fel 1—4 éves korig természetes veszteségre.
Selejtezésre szántam a 13., 14., 15. és 16. oszlopban 7 db, 3, 2, 1 és 1 éves korú B teheneket és végül a 17. oszlopban 1 db egyéves A tehenet természetes veszteségre.
Ez összesen 37 db. Ezekből 9 borjú, 6 ünő és 22 db ivarérett példány. A 37 tehénből
borjú (egyéves korig) 9 db
ünő (kétéves korig) 6 db
3 éves 5 db
4 éves 4 db
5 éves 3 db
6 éves 3 db
7 éves 3 db
8 éves 3 db
9 éves 1 db
összesen 37 db
Vadgazdálkodási értéket jelent 5 db tehén és 1 db borjú lelövése és ezek húsértéke.
A 9 borjúból 4 A és 5 B jellegű.
Végeredményben az összes létszám 37 + 37 = 74 db
Ebből borjú 8 + 9 = 17 db
Ivarérett bika 4 évestől felfelé és tehén 3 évestől felfelé 18 + 22 = 40 db
összes kilövés évenként 4 + 6 = 10 db
Egyéb veszteség évenként 4 + 3 = 7 db
összes apadás évenként 8 + 9 = 17 db
Amint látjuk, nyílt területen 74 db szarvast kell fenntartanunk ahhoz, hogy folyamatosan és évenként egy-egy kapitális bikát lőhessünk. Átmenetileg kevesebb létszámmal is el lehetne érni ezt az eredményt, de ezt most hagyjuk figyelmen kívül.
Ez a szám nagyban annyit jelent, hogy 1000 db szarvasból, ha az állományban az általam ismertetett szabályos állapot fennáll, évenként 13—14 kapitális bika lőhető anélkül, hogy az állomány rovására menne, vagy hogy a folyamatosságban zökkenő következne be.
Hetvennégy darab szarvas fenntartásához átlagos vadeltartó-képességet feltételezve 74X75 hektár erdőterület kell, hogy az állomány ne okozzon számottevő erdőgazdasági vadkárt. Ez 5550 ha, kereken 10 000 k. hold. Vagyis 10 000 k. holdnál kisebb területen nem szabad évenként kapitális bikát lőni, hacsak nem népesebb az állomány.
Nézzük most az eddig ismertetett, szabályos állapotú állományt pénzügyi szempontból.
Jövedelmet jelent 10 db szarvas lelövése, éspedig:
1 db golyóérett bika 10 kg-os agancsértéke 32 000 Ft
1 db selejtbika 10 kg-os agancsértéke 720 Ft
2 db tehén és borjú bérkilövési díja 80 Ft
összes bérkilövési bevétel 32 800 Ft
4 db lőtt bika vadhús-értéke 590 kg
6 db lőtt tehén és borjú vadhús-értéke 450 kg
összesen 1040 kg vadhús á 10,63 Ft 11 055 Ft
50_kg hullott agancs értéke 500 Ft
összes jövedelem 44 355 Ft
Egy szarvasra eső jövedelem kereken 600 Ft.
Ezzel szemben alábbi költségek merülhetnek fel:
1. Két fő hivatásos vadász havidíja 31 200 Ft
2. Vadászati berendezések és felszerelések karbantartási és felújítási költségei 2 600 Ft
3. Lődíjak (gyakorlati adatokból) 5 000 Ft
4. Vadföldek üzemeltetési költségei —
5. Téli etetéshez takarmány 6 000 Ft
6. Erdőgazdasági vadkár értéke —
7. Mezőgazdasági vadkár értéke —
összes költség 44 800 Ft
Egy szarvasra eső költség 605 Ft.
Nem számoltam a vadföldek üzemeltetési költségeit, viszont a termény értékét sem. Nem számoltam sem erdő-, sem mezőgazdasági vadkárt, mert a természetes vadeltartó-képesség mértékéhez szabott vadállomány mellett, ilyen elvileg nincsen.
Még így is úgy alakulna a helyzet, hogy a vadgazdálkodás semmiféle jövedelmet nem hoz, sőt szarvasonként 5 Ft a deficit. Ezen úgy lehet segíteni, hogy a két fő hivatásos vadászt elhagyjuk, mert ilyen kis létszámú vadállomány mellett a vadászi tevékenységet az erdészeti személyzet is el tudja látni. Ebben az esetben az összes költség 13 600 Ft-ra csökkenne, az egy szarvasra eső költség 184 Ft-ra és egy db vad 416 Ft jövedelmet hozna.
Ezzel szembeállítva elemezzünk ki egy túltelített állománnyal rendelkező gazdaságot.
Tegyük fel, hogy egy ugyanakkora területen nem 74, hanem háromszor annyi, szarvas él, vagyis 222 db. Azt is feltételezzük, hogy az ivararány 1 : 1 . A kilövés az előbbi eset háromszorosa, de csak mennyiségben, mert minőségben egy bika sem éri már el a 10 kg-os agancssúlyt. Éppen a terület túltelítettsége miatt a táplálkozási lehetőség már hiányos. A vad kénytelen a fiatalosok lerágásával, meghántásával és a mezőgazdasági termények megdézsmálásával pótolni a kieső tápanyagot. A károsítás már lényeges.
A bevételi oldal így alakulna:
3 db golyóérett bika 9 kg agancssúllyal 57 000 Ft
3 db selejtbika 3 600 Ft
6 db tehén és borjú bérkilövése 240 Ft
összes bérkilövési bevétel 60 840 Ft
30 db lőtt szarvas vadhús-értéke 3000 kg 31,890 Ft
150 kg hullott agancs értéke 1 500 Ft
összes jövedelem 94 230 Ft
A költségek alábbiak szerint alakulnak:
1. Két fő hivatásos vadász havidíja 31 200 Ft
2. Berendezések és felszerelések karbantartása 2 600 Ft
3. Lődíjak 5 000 Ft
4. Téli etetéshez takarmány értéke 18 000 Ft
5. Erdőgazdasági vadkár 120 000 Ft
6. Mezőgazdasági vadkár 120 000 Ft
összes költség 296 800 Ft
Egy szarvasra eső költség 1345 Ft,
nettóköltség 921 Ft.
Egy szarvasra jutó mezőgazdasági kár 546 Ft.
Ha az erdő- és mezőgazdasági vadkárokra eső költséget és értékkiesést vadetetésre és vadászati berendezésekre fordítanánk, akkor szarvasaink részére olyan életszínvonalat tudnánk biztosítani, hogy nem jutna eszükbe károsítani. Ez tökéletesen csak vadaskert jellegű területen volna megvalósítható, ahol a ki- és bevándorlás, valamint a szomszédos mezőgazdasági területek megdézsmálása megakadályozható.
A vadaskerti szarvasnevelésnek még más előnye is van a nyíltterületivel szemben:
sokkal könnyebb a minőséget javítani és fenntartani, mert az egész állományt kézben tudom tartani. A minőség javításával a mennyiség csökkenthető, vagy ugyanolyan mennyiség mellett több lehet a j ó minőségű bika. Sajnos, a verekedésekből adódó kiesés itt sem akadályozható meg, mert az 1:1 ivararány itt is meg kell hogy legyen. A tehenek javára billenő ivararány-mérleg esetén ugyanis veszít jelentőségéből az agancs, mint biológiai képződmény, ami ugyanis nem a ragadozók elleni önvédelemre teszi alkalmassá viselőjét, illetve a rendeltetése nem ez, mert hiszen akkor egész éven át hordania kellene és a tehénnek is lenne agancsa. Rendeltetése gazdáját kizárólag a vetélytársakkal való küzdelemre teszi alkalmassá, ezért készül el az agancs az üzekedés idejére. Másodlagos nemi képződmény, melyre, ha nincsen szükség, ha nincs kivel verekedni, vagy annyi a tehén, hogy nincs szükség verekedésre, akkor az agancs feleslegessé válik a bika fején és elsatnyul.
Eddig azt fejtegettem, hogy a vadkárok megelőzése érdekében szükséges a vadállományok létszámát a vadeltartó-képesség határáig leszállítani. De lehet a vadeltartó-képességet is felemelni, de ekkor a vadeltartó-képesség fogalma alatt nemcsak a táplálkozási viszonyokat kell érteni, hanem egyéb életkörülményeket is, melyek a vad természetes életmódjához nélkülözhetetlenek. Ezek között döntő jelentőségű a nyugalom. Bőséges táplálkozás és nyugalom biztosításával több vadat tarthatunk a területünkön vadkár nélkül. Idézem Balsay László cikkét „Az Erdő" 1959. I. 1-i számából: „ . . . A közérdekű és most nagyon is időszerű tanulság azonban az volt, hogy a hansági erdőkben a szarvasok semminemű kimutatható kárt nem okoztak, vagyis az erdőgazdasági károk nem feltétlén következményei egy nagyon magas szarvaslétszámnak (jelen esetben 4,5 ha-on élt egy szarvas), ha életkörülményei megfelelően biztosítva vannak. Az egészen elenyésző kiterjedésű kísérletezésektől eltekintve, nekünk nincsenek vadrágott állományaink, legteljesebb békességben nőtt fel az 1922. évben — tehát legmagasabb létszám idején — kezdeményezett nemes nyárasítás, de ugyanígy az éger- és fűzállományok is."
„ ...Hosszabb telek esetén ... már komolyabban kellett pótolni az élelmet...
ezt a pótlást szolgálta az erdő területén szerteszéjjel elhagyott, mintegy 1500 q széna és a le nem kaszált csíksás. A fák kérgét azonban sohasem hántotta anyagilag érzékelhető mértékben."
„... ne felejtsük el, hogy az Örségben, Dél-Zalában, Somogyban az ország legszebb erdeifenyvesei díszlettek minőségileg és mennyiségileg is kimagasló szarvasállomány mellett."
Rocholl erdőmester írja a Wild und Hund c. folyóirat 1959. nov. 15-i számában, hogy Pless-ben, ahol 5,6 szarvas jutott 100 ha.-ra, nem volt hántás, de a vadnak tökéletes nyugalma volt. Az erdei munkásokon kívül csak az erdészeti és vadászati személyzet járhatott a területen. A vad egész nap (nemcsak éjjel) zavartalanul legelhetett a vadlegelőkön és nem kényszerült nappal a sűrűségekbe visszahúzódni. A tápanyag felvétel, kérődzés, és pihenés megszokott ütemét nem zavarta semmi. Ugyanakkor lényegesen ritkább vadállománnyal és hasonló tápanyag-viszonyokkal rendelkező, de nagyon zaklatott nyugat-német területeken elviselhetetlen hántási kár jelentkezett.
A nyugtalanított vad többet eszik, rosszabbul emészt, tehát a tápanyaggal felvett fehérjéket és ásványi sókat nem tudja jól hasznosítani. Ezek a közismert hordóhasú, silány agancsú bikák agyonzaklatott területeinken újabban mind gyakoribbakká válnak.
Ahol a vadlétszámhoz viszonyítva kevés a természetes, táplálék és ezt etetéssel nem pótoljuk, ott a vad egész nap talpon van, kénytelen a kevés táplálék után sokat járni és sokat enni, mert a táplálék gyenge tápértékű. Ezért az ilyen szarvasnak nagy a hasa (és kopott a foga). Fejlődését az is hátrányosan befolyásolja, hogy nem marad ideje a pihenésre. És ha még ebben a szűkös pihenésében is megzavarjuk, állandóan zaklatjuk, nemcsak a pihenése hiányzik, hanem a kérődzéshez szükséges nyugalom is, ami most már fokozottabban befolyásolja fejlődésében. A gyakran megzavart, táplálkozásában és kérődzésében akadályozott vad a sűrűségekbe kényszerül.
Ott táplálékot nem talál. A rügyeket nem éri el, a talajon pedig nincsen növényzet: hántani kényszerül.
Vogt szerint (Neue Wege der Hege) a schneebergi vadaskertben, ahol 150 hektáron 100 szarvas élt összezsúfolva, nem volt hántás! (A vadaskert faállománya zömmel lucfenyő volt.) Ez nem magyarázható semmi mással, mint hogy bőséges tápanyag-ellátás és tökéletes nyugalom volt. Ugyanakkor a szomszédos nyílt területeken, ahol csak 3,7 szarvas jutott 100 hektárra (70 db 2600 ha.-on) elviselhetetlen volt a vadkár — írja Dittrich erdőmester a Wild und Hund 1959. május 17-i számában — és míg Vogt a túlzsúfolt vadaskertjében 100 kilogrammos borjakat tudott nevelni, addig itt a nyílt területen az ünők is csak 33—35 kilogrammos testsúlyt értek el.
A vad rendszeres nyugtalanításával kapcsolatban rá kell hogy mutassak még egy jelenségre, amit talán mások is észrevettek olyan helyen, ahol túl sok a szarvas.
Szükségessé vált ugyanis a felújítások és telepítések megvédése céljából sok helyen a szarvasok állandó zavarása, nyugtalanítása. Reakcióképpen ez az életkörülmény-változás a csapatszellem fokozottabb kialakulását vonta maga után. Ez természetes, hiszen ahol megnő a veszély, ott kialakul az ellenállás. Tömegbe csoportosul az afrikai vad is, ahol nagy az oroszlánjárás és a Wapiti is nagy csapatokba tömörül télen és úgy járja be nagy vándorútját a jobb táplálék felé a farkasveszedelem idején. A mi szarvasainkban is a sok nyugtalanítás hatására fokozódott a csapatszellem, sok a nagy csapat (80—150 db) és alig látni egy-két darabból álló társaságot. Ezek a nagy csapatok Wapiti-módra vármegyékre kiterjedő vándorlásokba fogtak és úgyszólván hozzáférhetetlenek, a selejtező vadászt nem engedik lőtávolba.
A fejlődő agancs „fényigényes". Éppen úgy mint a legtöbb fejlődő magasabb rendű szervezetnek, ennek is bőséges napsugárzásra van szüksége. Nyugodt területrészeken nemcsak az agancsát fejlesztő gímszarvas fekszik csapatostul a napra, hanem a dám is, pedig ez a nyári kánikulában fejleszti agancsát, amikor kellemesebb lenne neki az erdő árnyában hűsölni. A zaklatott területeken még ettől a napfürdőzéstől is megfosztják állatállományunkat.
Érdemes lenne kivizsgálni, hogy az utóbbi években egyre gyakrabban előforduló és majdnem kiirthatatlannak tűnő szűk agancsállás (az abroncsos nem) nem a rontott fiatalosokba, sűrű makksorosokba és fenyő-monokultúrákba kényszerített szarvasok egy most kialakuló ökotípusa-e? Ezért a selejtezésnél ennek a lehetőségét is vegyük figyelembe és nem kell az egyébként nagytömegű, de szűk agancsállású bikákat fenntartás nélkül B osztályba sorolni. Ha csúnya is a szűk állás, végeredményben csak 2—3 Nadler-ponttal kap kevesebbet, mint egy ugyanolyan tömegű, de nagyterpesztésű agancs. Talán kár lett volna az 1957. évi regölyi 222,8 pontos bikát 5 évvel korábban kiselejtezni, mert szűk volt az agancsa!
Sajnos, a hullatott agancsokból az agancs állása, terpesztése nem állapítható meg pontosan és emiatt a hullott agancssorozatokból nem lehet következtetni arra, hogy a kérdéses agancs minden évben azonos terpesztésű volt-e? Kétségtelen, hogy néhány tipikusan szűk állású, vagy nagy agancsterpesztésű bika éveken át felismerhető volt azonos agancsállásáról, de hogy minden szűk állás végleges és örökíthető, az egyelőre több mint kétséges.
Térjünk vissza még néhány gondolattal a vadkárhoz.
Az ország erdőterülete kereken 1 300 000 hektár és ebből faállománnyal borított terület cca 1 000 000 hektár. Ha dám, őz és muflon nem lenne, akkor 1 000 000 : 75 = 13 000 szarvas lenne a megengedett létszámú állomány. Ennél valamivel több van, de az eloszlás nem egyenletes, mert van ahol 4,5 ha.-ra jut egy nagyvad és viszont ahol 100 ha.-on talán egy sincs. A 13 000 szarvasból 175 díjas bikának kellene évenként terítékre kerülni, ettől azonban messze vagyunk. Legalább 100 darabnak meg kellene közelíteni a 200 Nadler-pontot és 2,5 millió devizaforintot kellene kapni értük.
Összesen 700 bika és 1050 tarvad lenne évenként elejthető és „elvileg" nem lenne sem erdő-, sem mezőgazdasági vadkár.
Számos érdekünk fűződik ahhoz, hogy ne csak 700 bika és 1050 tarvad (meg sok egyéb vad) kerüljön évente terítékre, de ez a mai viszonyok között nyílt területen már megoldhatatlan. A vadeltartó-képességen felül tartott állomány legnagyobb hiánycikkünkben, a fában okoz helyrehozhatatlan kárt és pótolhatatlan hiányt, de a
szocialista rendszerű mezőgazdaság sem nézheti el a kultúrnövényeiben felügyelet nélkül torkoskodó és saját szükségletét meghaladóan kárt okozó vadállomány jelenlétét.
Amikor hústermelő háziállataink csak a leggazdaságosabb üzemeltetéssel hozzák meg a beléjük etetett takarmány értékét, akkor nem nézhetjük el azt, hogy a kisebb húsértéket képviselő vad kultúrnövények között szabadon nevelkedjék és korlátlanul, ötletszerűen károsítson. Számításokat végeztem olyan területeken, ahol 36 ha.-ra jutott egy szarvas, tehát az állomány az átlagos vadeltartó-képesség kétszeresét tette ki, ott egy szarvasra eső mezőgazdasági vadkár értéke egy évben 812 Ft volt. Ugyanakkor ez az állomány erdőgazdasági kárt is okozott, ami cca 200 Ft szarvasonként és így egy szarvas átlag évenként 1012 Ft kárt okozott, vagyis húsértékét, ami az élőállományt számítva, átlag 970 Ft darabonként, messze túlkárosította.
Ilyen körülmények között meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy vadeltartó-képességen felüli állománynak csak teljesen zárt vadaskertben lehet létjogosultsága.
Ott mesterséges takarmányozással és bőséges vadlegelőkkel a szabályos állomány többszöröse is fenntartható. Sőt, mivel a kivándorlás, orvvadászás és sok egyéb veszteség úgyszólván teljesen kizárható, azért az eddig ismertetett szarvaspiramis szűkíthető, kevesebb létszámú állomány kell ahhoz, hogy évente folyamatosan egy-egy „V" bika elejthető legyen. Az előbb ismertetett piramisból elvileg elhagyható a 4., 5., 7., 8. oszlop a bikák közül és 11. és 17. a tehenek közül és ezzel összesen 18 improduktív elemmel kevesebb lesz az állomány. Élettani okokból azonban más lesz a piramis összetétele (lásd 2. rajz). Életkor szerint bikák tehenek
1 éves (borjú) 5 6
2 éves 4 5
3 éves 3 4
4 éves 3 3
5 éves 3 3
6 éves 2 2
7 éves 2 2
8 éves 2 2
9 éves 1 1
10 éves 1 —
11 éves 1 —
12 éves 1 —
összesen 28 28
ebből 13 négyévesnél idősebb tehén 11 borjút hoz, ebből 5 bika- és 6 tehénborjú.
Évente 4 bika és 5 tehén kerül terítékre, 1—1 bika és tehén egyéb ok miatt esik ki az állományból.
Az „A" és „ B " osztályozásnál fokozottabb igényeikkel léphetek fel, nem kell a bizonytalanokat sokáig fenntartanom. Míg a nyílt területeken az „A" egyedek aránya a „B"-hez, a született borjakat tekintve, bikáknál 50%, teheneknél 45%, zárt területeken bikáknál 60%-ot és teheneknél 50%-ot selejtezés címén még az ivarérettségi korba lépés előtt kiemelhetek.
Természetes vadeltartó-képesség szempontjából az 56 főből álló sejtnek cca 4000 ha. területre lenne szüksége. De ha a vadaskertben mérsékelt erdőművelési igények mellett a ki- és bevándorlást korlátozni vagy megszüntetni módomban áll és ezzel a szomszédos mezőgazdasági területeket mentesítem a vadkártól, akkor véleményem szerint a vadállományt megfelelő vadföldek, téli takarmányozás és tökéletes nyugalom biztosításával és ezek mennyiségétől függően akár tízszeresére is felemelhetjük anélkül, hogy a vadaskerti vadászat sportszerűségéből, eszményi értékéből veszítene. SZABOLCS JÓZSEF erdőmérnök, Tamási