Hatalom, tulajdon, hatékonyság az erdőgazdálkodásban (Az Erdő)

1989. november - Rendhagyó időket élünk. A szellemi műhelyekre háruló felelősség fokozódik, hiszen erjesztői, kezdeményezői kell, legyenek a szemléletet alakító vitáknak, a közvélemény gondolatra ébresztésének.

Nem tagadhatjuk, mára nagyon időszerű, hogy a holnapért való küzdelmes, nemzeti sorskérdéssé váló gyors átalakulás, útkeresés dolgait szakmánk vonatkozásában is lereagáljuk.
Igaz, a hosszú időn át megszokottá vált fogódzkodó, az örökérvényűnek hitt ideológiai vezérfonal ma hiányzik és az nehezíti, sok tekintetben kockázatossá teszi a személyes elgondolások nyilvánosságra hozatalát.
Mit támogassunk hát, merre vegyük az irányt?
Kérdések, amelyekre, ha vitára okot adó is lesz, elengedhetetlen megkísérelni a válaszadást, mert a gondolati alapot nélkülöző cselekvés nem lehet több ismeretlen veszélyeket vállaló sötétben való tapogatózásnál. A jövő, a továbblépés megítéléséhez abból indulhatunk ki, mi az, ami az erdőgazdálkodást minden más termelőágazattól megkülönbözteti?
Vegyük sorra:
1. — A természetes úton felhalmozódott fakészletek — az őserdők — egyszerű kihasználása, kitermelése időszakának lezárulása után az ember az erdők fennmaradása, a hozamképesség fenntartása érdekében mesterséges munkák, fatermesztési feladatok ellátására kényszerült. Ezzel olyan emberi tevékenység, munka született, ahol az árutermék létrehozása érdekében a munkaráfordítás egy rendkívül hosszú, sok évtizedet átfogó természeti folyamattal ötvöződött.
2. — Az erdőbirtokos hozama és a gazdálkodás fenntartásához szükséges ráfordítás ettől kezdve egyre jobban elszakadtak egymástól. Adott év fatermesztési ráfordításai nagyrészt függetlenek és nincsenek kihatással az azonos évi hozamnagyság, a kitermelhető fatérfogat alakulására.
3. — Fenti körülmény miatt az erdőtulajdon esetében, ha az a közvetlen megélhetést szolgálja, a birtoknagyságra, a faállományok kormegoszlására visszavezethető hozamképességének igen nagy a jelentősége. A rendszer inputjának és outputjának összehangolása, a rentábilis gazdálkodás feltételei általában csak nagyobb erdőbirtok esetében biztosíthatók. Nyugati példák alapján, az ilyen családi birtok 200—2000 ha közötti kell, legyen.
4. — Azok a remények, amelyek a családi tulajdon, a földbérlet, részvénykötvény kibocsátás
mezőgazdálkodási jelentőségéhez próbálják mérni a hazai fatermesztés differenciáltabb fellendítésének ügyét, hiú ábrándok maradnak.
5. — Az erdőterület növelése, mezőgazdasági földeknek erdőként való hasznosítása kifejezetten árutermelési meggondolásból se korábban, se ma nem tekinthető szűken vett tulajdonosi érdeknek. Olyan, hosszú megtérülési időt követelő befektetés ez, amelyre — az elmúlt 40 év hűen tükrözi — csak a közérdeket szem előtt tartó állam vállalkozhat.
6. — Arra kell felkészüljünk, hogy gazdálkodásunkban a tulajdonlás és szervezeti rendszerek bármilyen új formái mellett sem remélhető az állami költségvetésnek az erdőterület-növelés terhei alóli mentesítése, költségeinek érzékelhető formájú csökkentése.
7. — A valóságos tulajdon, tulajdonos törvényesítésével a termelőszövetkezetek erdőtelepítési tevékenységének jelen formájú, azaz állami célcsoportos beruházási keretből való finanszírozása már csak azért sem maradhat változatlanul, mivel az állam korábbi, közvetlen hatalomgyakorlása, a gazdálkodás minőségét, színvonalát meghatározó előírásai várhatóan törvényileg tiltott beavatkozásnak fognak minősülni. Az állam tehát vagy tulajdonjogot szerez bevitt tőkéje erejéig, vagy a tsz beerdősítésre váró területeit kell, megszerezze, megvegye, mielőtt azon erdőt létesítene. Ezzel nem arra kívánunk utalni, hogy a nem állami tulajdonú erdőkben az erdőterv szerinti gazdálkodást meg kell szüntetni. Arról van szó, hogy a tervek előírásai a gazdálkodó, a tulajdonos érdekei, anyagi lehetőségei figyelembevételével kell, készüljenek. Ezért csak minimális követelményeket meghatározó előírásokat lehet majd államilag számon kérni. A tulajdonos szabad elhatározására fog tartozni, hogy előnyeit felismerve, milyen belterjességű gazdálkodást ítél érdekeit legjobban kielégítőnek.
Fontos lenne, hogy önámítás nélkül gondoljuk végig, távlati céljaink maradéktalan megvalósítása érdekében szükségessé vált az állami erdőtulajdon dinamikus növelésének előtérbe állítása.
8. — Nemzeti érdeket sértőnek, a mezőgazdasági termelés hatékonyságjavulását sem segítőnek minősülne, ha az erdősítésre szánt összegekkel az állam a veszteséges termelőszövetkezetek átmeneti, rejtett megsegítését, szociális segélyezését tekintené feladatának. Az anyagi gondokkal küszködő szövetkezet bármilyen szigorú feltételek betartására is tenne ígéretet, vállalna kötelezettséget, erdőnevelési ráfordításait, munkáit kényszerhelyzetében szüneteltetni, elhanyagolni kényszerülne. Az ilyen ügyek rendezése rengeteg adminisztrációt, jogi bonyodalmat okozna anélkül, hogy a kitűzött gazdasági cél
elérését előmozdítaná.
9. — Az erdő hasznos szolgáltatásait, az eróziót, a deflációt megfékező védőfásításokat, a terméshozam-növelő erdősávok telepítését a valóságos tulajdonosi érdek megerősítése új megvilágításba fogja helyezni. Véderdők, védőfásítások telepítésénél a degradációs folyamat okozta veszteség és többletráfordítás fogja képezni a gazdaságossági számítás alapját. Ahol ez magas értéket képvisel, ott saját kivitelben is meg fogja érni erdőtelepítést tervezni,
mert az ilyen költséget a növénytermesztés többleteredménye többszörösen is vissza fogja téríteni. A gazdálkodók ilyen elhatározását az állam célszerűen úgy ösztönözheti, ha a kivitelezést kedvezmények nyújtásával (ingyenes csemete), vagy adóelengedéssel segíti. Az erdőtörvényben előírható lenne, hogy az ilyen védőfásításhoz minden, az erdőtelepítéssel előnyhöz jutó szomszédos tulajdonos anyagilag hozzájárulni köteles.
10. — Kiváló növekedést biztosító termőhelyeken, kimondottan fatermesztési célzattal, gyorsan növő fafajok faültetvényeinek a létesítése, állami pénzforrás, hozzájárulás igénybevétele nélkül is kifizetődő lehet. Az ilyen ültetvények létesítési költségeihez az államnak csak akkor kellene kedvezményeivel hozzájárulnia, ha erre, vagy csereterületére (váltógazdálkodást feltételezve) a tulajdonos erdő művelési ágat jegyeztetne be.
11. — Az önkéntes erdőtulajdon-vásárlás várhatóan nem válik vonzó tőkekihelyezési, -befektetési megoldássá. Több a valószínűsége annak, hogy sor fog kerülni vágáskorhoz közelálló, faállományrészletek lábon való értékesítésére, vásárlására. Ez az erdőtulajdonost olyan mozgástérhez, olyan pénzforráshoz juttatja majd, amivel beruházásait előbb valósíthatja meg. Az értékesítés okozta haszonkiesést okos fejlesztéssel nemcsak pótolhatja, de versenyképessége javításával, kunjunkturális lehetőség kihasználásával túl is haladhatja.
A tőkéjét elhelyező vevő vásárlási szándékára is többféle okot lehet felsorolni.
Szándékát motiválhatja az infláció miatti tőkeátmentés szándéka, a tőkehozadékra, a kereslet árfelhajtó hatására való spekulálás, de lehet alapanyaggondjainak csökkentése, biztonsági tartalék képzése faipari üzeme számára.
12. — A környezet megóvását is magában foglaló társadalmi érdekünk, hogy a tulajdonformák gazdagodása, a jogi szabályozás reformálása ne vezessenek a gazdálkodás elaprózódásához, ne idézzék elő a már meglevő erdőterület és élőfakészlet értékcsökkenését se. A bérleti viszonyban, családi vállalkozás, gmk formájában elképzelt munkák itt nem vonatkozhatnak a gazdálkodás egészét átfogó (vetéstől aratásig terjedő) tevékenységi körre, hanem csak ennek egy vagy több, jól elkülöníthető, meghatározott idő alatt elvégezhető részére.
A tulajdonviszonyokhoz való szoros kapcsolódás nem feltétele az erdőgazdasági munkák vállalkozási alapra helyezésének. Állami vállalataink, az EFAG-ok szervezeti rendszerén belül nagy előrelépést jelentene, ha a fatermesztési feladatok, erdőművelési teendők vállalati szervezeti részlegei fokozottan önállósulhatnának, a fakitermelő és fafeldolgozó részlegekkel, üzemekkel piaci árukapcsolat jellegű kapcsolattartást alakíthatnának ki. Előbbiek a tőkehozadék és favagyon gazdagítása, utóbbiak a piaci verseny, a nyereség, a hatékonyabb munka érdekeltségi alapon tevékenykedhetnének, évente kialkudott, közös
kompromisszumok alapján.
Szakmai kérdésekben járatlan körökben talán csodálkozást vált ki, hogy a „nyitás" jelszavával mi az állami erdőtulajdon növelését, gazdálkodáson belül a fatermesztésnek állami vagyonkezelő szervekre bízását szorgalmazzuk.
Szakvéleményünket talán elegendő Kaán Károlyra emlékeztetni, vagy azokra a szakemberekre, akik 1945 előtt hangot adtak a nagyüzemi (állami) erdőgazdálkodás szükséges kiterjesztésének hazánkban. Bármennyi akadály leküzdésével is járjon, ezeknek a gondolatoknak érvényt kell szereznünk. Meg kell értetnünk, hogy az erdőgazdálkodásra — hivatalos megítélésétől függetlenül — a mezőgazdasági növénytermesztés szabályai nem húzhatók rá, a hatékony gazdálkodásnak itt mások a feltételei. Megvitatás végett közli a szerkesztőbizottság. DR. SOMKUTI ELEMÉR