Az évek gyors haladásával a vadászláz fordított viszonyban áll. Mert minél öregebb a vadász, annál kevésbé vesz erőt rajta az a különben jól eső érzés, mely az idegeket villámáramhoz hasonló módon hatja át s a szívet gyorsabb lüktetésre készteti.
De nemcsak a korral hágy alább a vadászláz, hanem megkímél minket a már nagyon megszokott vadra váló vadászat közben is. Bizonyos az, hogy aki körvadászatban leli kedvét, a szegény tapsifülesnek halomszámra való lelövöldözésében, a vadászláz nem fogja megbénítani nyúlvadászathoz
szokott idegzetét. De ha véletlenül ily körbe egy róka koma szorul, akkor valóságos tanulmányt nyújt az ily nyúlvértől edzett s magát a vadászláztól mentnek hitt hős.
Van ekkor kapkodás!
Remegve keresgél táskájában alkalmas „töltés" után, mert a nyúlnak szánt töltéshez nincs bizalma. Jó lövés kell a ravasznak, gondolja magában, de csak utólag, a lövés után.
Ezeg-mozog, míg az alkalmas „stellung"-ot eltalálja s alig képes már bevárni, melyik vadász irányát választja a megszorult róka. Végre a körben álló hajtók éktelen lármája közben, a hanyat homlok egyenesen feléje iramodó vörös irhást czélba veszi. A lövés eldördül, a róka künn van a körött s a második lövésre bozontos farkát még egyenesebbre kinyújtja.
A nyúl-hős, ki a körvadászatokon nagy tekintélynek örvend, egy hitvány rókát elhibáz csak azért, mert íme egy róka miatt erőt vesz rajta a vadászláz s csak akkor ocsúdik fel, midőn hallani kénytelen, hogy a szomszédjában álló öreg szittya hajtó oda morogja a másiknak: ugye mondtam kendnek, hogy a leghitványabbat választja?! Úgy ám — felelé a másik — azért róka a róka.
Mindezeket csupán annak bizonyításául mondtam el, hogy bizony el fog mindenkit a vadászláz, hiába tagadjuk, ha elénkbe egy meg nem szokott, vagy épen általunk még nem lőtt vad kerül.
Nem tagadom, hogy vérem gyorsabb keringését éreztem én is, már akkor, a midőn múlt év novemberének 9-ik napján azzal a jelentéssel állított be hozzám a csernegyházi erdőőr, hogy farkas jár az erdőn. Régi kívánságom volt farkast lőhetni s íme az alkalom most kínálva kínálkozott.
Másnap kora reggel harmadmagammal már ott döczögtem a csernegyházi erdő felé vezető úton s a zimankós idő a legjobb reményekre jogosított. A hajtók serege tűzimádók gyanánt fogta körül a magas lángoszloppal égő tüzet s tánczolva igyekezett egyensúlyban tartani azt a fáradsággal kierőszakolt hőfokot, mely a ruhának folytonossági hiánya miatt inkább mutatott hajlandóságot a le- mint felszállásra.
Ismerve a farkas természetét, hogy nappal a nagy sűrűségeket bújja s a legkisebb zajra tovább kullog, a lehető legnagyobb csendben s óvatossággal indultunk, vadászok s hajtók egyaránt, az először meghajtandó erdőrész felé.
A hajtás csakhamar megkezdődik. Éktelen lárma támad egy meglátott nyúl nyomában, mely hajtói előtt meg nem szakított ugrásokkal közeledik a vadászvonal elé. A megszorult róka is közeledik s nagy óvatosan szimatol a menekülésre alkalmas csapás után s midőn közvetlen mellettem a nyiladékon kétségbeesett futammal átvetve magát, ép bőrrel menekül, bizony nem tudja, minek köszönheti szerencséjét. Ekkor egy lövést hallok s pár másodpercz múlva hallom, hogy jobb oldali szomszédom, az öreg (Gyuri főerdőőr egyenesen felém czéloz.
Az orosz czár bizonyosan kényelmetlenül érezte volna magát ily helyzetben, én azonban ezzel mit sem törődve, erősen szemügyre vettem az előttünk végig húzódó sűrűség szélét. Szívem egyszerre elszorult, de fegyverem helyén s a „légy" már azon a koponyán ül, mely tőlem 50 lépésnyi távolságban a sűrűségből kikandikál, iránya azonban teljesen összevág a tőlem mintegy 100 lépésnyire álló Gyurival. A helyzet kritikussá válik, mert a koponya nem mozdul s mi állhatatosan czélozunk egymásra. Végre az öreg megunva a dolgot, egy nagyot lép a sűrűség felé s lő. A koponya eltűnik, de sértetlenül, mert az öreg golyója nem épen barátságos fütyöléssel közvetlenül állásom mögött fúródott a földbe, a miért is az öreg keservesen meglakolt.
Denique a farkas elinalt — mert valósággal az volt — s (új reményeimmel megsemmisülten szidtam az öreget, míglen figyelmessé nem lettem arra az élénk zajra s a hajtók nagy csoportosulására, melynek szintére a tőlem jobbra eső második állás volt. Nem sokáig maradtunk kétségben, mert a hajtók csakhamar egy hatalmas hím farkassal értek hozzánk. Az első lövésre, egy erdőőr biztos keze által esett el. Farkast kaptunk tehát, de nem úgy, mint én kívántam.
Az imént leirt esemény vonult végig emlékezetemen, midőn deczember hó 15-én a Vadászerdőben tartott hajtóvadászat délutánján a Beregszó patak partján vadászszékemen ülve vártam a hajtás megkezdését. Nem sokáig kellett várnom, s a hajtás megindult.
Előttem a szakadás-szerű meder egy hatalmas széldöntött tölgyfával volt áthidalva. Közvetlenül az áthidalás mellett a befagyott s hóval borított mederben a vadcsapás valóságos utat képezett. Ily váltón ok vetetlenül kell vadnak jönnie.
Jött is. Még pedig oly hirtelen s váratlanul, hogy a mint tudatában voltam annak, hogy a sűrűségből nagy ugrásokkal a meder túlsó partszakadékán előttem termett s erős kiálló „ebfogait" rám vicsorító állat nem más, mint egy hatalmas farkas, abban a pillanatban már lőttem is.
Erejének végső megfeszítésével s az élethez való ragaszkodás ösztönének utolsó fellobbanásával igyekezett a part oldalán a sűrűségbe visszajutni, de hiába, a szétroncsolt tüdőnek a szájüregen bőven kiömlő vére erejét megtörte. Ismét csak lefelé oldalgott s második lövésemmel kínjaitól megszabadult.
Így jutottam én az első farkashoz, a midőn egész nyugalommal őzet-nyulat vártam s így szabadultam meg a vadászláztól is, mert nem volt idő rá, hogy rajtam kiüssön.
És ha végül még azt is hozzáteszem, hogy e ritka zsákmány iránti érdeklődésből keletkezett nagy diskussióban még a felavattatás ritka élvezetétől is megszabadultam, senki sem tagadhatja, hogy Diana istenasszonya ezúttal csakugyan homlokon csókolt. Irta: Vadas Jenő