2010. április - A túlélés és pusztulás közötti választóvonal Mivel az előjelzések szerint a fafajok élőhelyei a sarkok felé tolódnak a klímaváltozás következtében, Mátyás Csaba azt hangsúlyozza: nagyobb figyelmet kell fordítani az erdőhatár alsó, eddig elhanyagolt peremére. Ez mind gazdasági, mind ökológia szempontból fontos kérdés. Ezzel a bevezetővel jelent meg a világ vezető tudományos folyóirata, a Nature, 2010. áprilisi számának Álláspont rovatában a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karán tanító, akadémikus szerző cikke, amelyet most bővített formában lapunk a ForestPress olvasói is megismerhetnek.
Az ökológusok általában egyetértenek abban, hogy felmelegedő világunkban a mérsékelt övi erdőzónák a pólusok felé fognak tolódni. Világszerte nagyon sok kutatócsoport foglalkozik az erdőövek előrenyomuló, felső határával. Különös módon azonban a visszahúzódó alsó erdőhatár, amely az elterjedési területek déli, azaz alacsonyabb földrajzi szélességű és alacsonyabb tengerszint feletti peremét határolja, feltáratlan maradt egészen a legutóbbi időkig. Pedig az előrejelzések félelmetesek: ez a visszahúzódás számos ökológiai és szociális-gazdasági szolgáltatást fenyeget (például a talaj, a vízkészlet és a biológiai diverzitás védelmét, a biomassza, faanyag termelését), és aktív emberi beavatkozást kíván. Jelenlegi tudásunk meglepően szegényes abban a tekintetben, hogy hogyan fognak az erdők a visszahúzódó erdőhatáron viselkedni.
Figyelmeztető jelek
Már az elmúlt évtizedek szélsőséges időjárása is aggodalmat keltő romlást idézett elő erdeink állapotában. A 1970-es és 1980-as években Közép-Európában, így Magyarországon is nagymértékű erdőpusztulás következett be. Sok gazdasági fafaj állománya szenvedett kárt. Egy évtized alatt például a tölgyesekben körülbelül 15 százalékos pusztulás következett be. A veszteségek olyan súlyosak voltak, hogy néhány országban államtitokká nyilvánították a tényleges mortalitási (pusztulási) adatokat, nehogy elrémisszék a faimportőröket. A pusztulások okának általában a savas esőt és/vagy a különböző kártevők, kórokozók járványszerű terjedését tartották.
A Magyarországon fenyegetett fenyőfajok helyettesítésére megoldást keresve 1992-ben Marokkóba látogattam, hogy eredeti termőhelyén tanulmányozzam az egyik lehetséges, honosítható fenyőfajt, az Atlasz-cédrust (Cedrus atlantica). A Középső-Atlasz hegység ezer méter feletti platóján hihetetlen életerejű és jól újuló cédrusosokat találtam. Elképesztő volt azonban látni, hogy alig néhány kilométerrel délebbre a sűrű cédruserdőket kiritkult, részben pusztuló facsoportok szegélyezték. A szomszédos dombokon az összes idős fa elszáradt, a távolban pedig már csak kopár, sziklás dombok látszottak.
Ott vált világossá, hogy ez a faj klimatikus toleranciahatára, ahol a Szahara felől észak felé nyomuló szárazság fokozatosan elpusztítja a fákat, tömeges elhalást okozva a visszahúzódó alsó határon. Kézenfekvőnek látszott, hogy a magyarországi erdőpusztulások oka szintén a klíma fokozatos megváltozása lehet. A szárazság okozta stressz a helyi fajok genetikailag meghatározott szárazságtűrésének határát éri el, és az így legyengült fákat sokkal védtelenebbé teszi a biotikus támadásokkal, fertőzésekkel szemben. A túlélés és pusztulás közötti választóvonal – a szárazsági erdőhatár – előrehaladása tehát a pusztulások elsődleges kiváltója.
Vándorló erdők
A 2000-es évek elején a nemzetközi szakirodalomban újra tömeges erdőpusztulásokról szóló cikkek bukkantak fel, nagyjából úgy, ahogy azt a szárazsági erdőhatár eltolódása miatt várni lehetett. Például a 2000 és 2004 közötti aszályos esztendők az Egyesült Államok délnyugati arid (száraz, aszályos), hegyvidéki területein az ottani rezgő nyáras erdők (Populus tremuloides) mintegy 10 százalékában okoztak 30–60 százalékos pusztulást. A mortalitás az alacsonyabb tengerszint feletti magasságon erőteljesebb volt. A Földközi-tenger medencéjének nyugati felében (például Spanyolországban) azt tapasztalták, hogy az erdőzónák a magasabban fekvő területek felé tolódtak, miközben nemritkán megváltozott a társulások összetétele. Így például mediterrán tölgyesek bokorerdőkké alakultak.
Régebben ezeket az eseményeket általában elszigetelt, átmeneti jelenségnek írták le, nem pedig egy nagyobb, folyamatosan fennálló probléma következményének. Fejlődő országokban, mint például Marokkóban, érzékelték ugyan a pusztulást, az erdő eltűnését azonban nem tekintik annyira súlyosnak, mivel az eltűnő erdő helyén nagyobb tér marad a legeltetésre. De még Közép-Európában is meglepő következmény, hogy a pusztulás miatt szükségessé vált egészségügyi fakitermelés pillanatnyilag többletbevételt hoz a gazdálkodónak. Hosszabb távon azonban ezeknek a változásoknak súlyosabb társadalmi és gazdasági következményei lesznek.
Az azonban, hogy milyen mértékben változnak a jövőben a szárazsági erdőhatárok, a jelenlegi ökológiai és genetikai modellekkel kevéssé megjósolható. Az ökológusok hajlamosak arra, hogy a genetika jelentősége elkerülje a figyelmüket, holott a fafajok helyi állományai eltérő mértékben alkalmazkodtak a szárazsági stresszhez. Ugyanakkor a genetikai modellezési és vizsgálati módszerek nem képesek sok ökológiailag fontos folyamat kezelésére.
A szárazsági határ kérdésköre, sajnos, csak ritkán jelenik meg tudományos cikkekben vagy szakkönyvekben. Az elhanyagolás egyik oka az lehet talán, hogy a fahozammal kapcsolatos kutatásokat főleg az erdészeti ágazat támogatja, márpedig ez az ágazatot sokkal inkább érdekli az, hogy hol nőnek a fák jobban, mint az, hogy hol (és miért) nem. Emellett az ilyen vizsgálatok hosszú távú monitorozást és terepi munkát igényelnek, sokszor távoli területeken, és egyik sem túlságosan vonzó a lehetséges támogatóknak, ráadásul e kutatások tudományos presztízse is csekély.
Új elsőbbségi sorrend kellene
Európában egy széles körű, nemzetközi erdőmonitoring program (ICP Forests) működik, amelynek hazánk is részese. Ennek keretében óriási mennyiségű adat halmozódott fel a fák egészségi állapotának változásáról, ám az adatok csak korlátozottan használhatók, mivel a veszélyeztetett régiók kevéssé jelennek meg bennük, és nem áll rendelkezésre elegendő ökológiai és genetikai háttér-információ sem.
2009 májusában európai konzultációt szerveztem Sopronban a szárazsági erdőhatár témakörében, ahol egyhangú vélemény alakult ki arról, hogy a témának széles körű ökológiai és evolúciós vonatkozásai vannak, vizsgálata pedig interdiszciplináris szemléletmódot igényel.
Elsőbbségben kellene részesíteni az erdei ökoszisztémák szélsőséges környezeti stresszre adott válaszainak, valamint az ellenálló képesség mechanizmusainak vizsgálatát. Több monitorozási helyszínt és kísérleti területet kell kijelölni a szárazsági határ közelében. A hosszú távú földi vagy távérzékelési monitoringhálózatokat úgy kell átalakítani, hogy az erdőállapot változásait elsősorban az aszály fenyegette síkságokon követhessék nyomon. Ezek az adatok alkalmasak lesznek a szárazsági erdőhatár számítógépes modelljének továbbfejlesztésére, és segítik az alkalmazkodó és fenntartható gazdálkodás és a természetvédelem stratégiájának alakítását is.
Azokat a populációkat, amelyek különösen közel vannak a szárazsági erdőhatárhoz, meg kell őrizni, mert génállományuk jobban alkalmazkodott a vízhiányhoz. Az erdők genetikai erőforrásainak megóvását szolgáló európai és észak-amerikai programoknak nemcsak a fafajok egészével kell foglalkozniuk, hanem több figyelmet kell szentelniük a veszélyeztetett populációk megőrzésére elsősorban a szárazságtól fenyegetett alsó határ közelében.
Néhány kutató azon a véleményen van, hogy a klimatikus szelekció hatása az erdőalkotó fák esetében nem hatékony és lassú. Mások szerint a mérsékelt övi fák kiemelkedően nagy genetikai változatossága és hosszú élettartama elősegíti a megmaradásukat és felújulásukat. Ezek a nézetek arra a téves következtetésre vezetnek, hogy nem különösebben sürgető azoknak a szárazodással összefüggő helyi ökológiai és genetikai körülmények jobb megértése, amelyek az erdők pusztulásához vezethetnek. A természet spontán folyamataira hagyatkozó érvek különösen gyengék olyan térségekben, amelyeket az ember számottevően átalakított. Ezekben a régiókban igen kevés lehetőség maradt a természetes folyamatok érvényesülésére (ez hazánkra fokozottan érvényes).
Világszerte fontos tehát annak felismerése, hogy nem átmeneti, elszigetelt jelenséggel, hanem globális folyamattal állunk szemben, ezért stratégiai felkészülésre van szükség az elkövetkezendő évtizedek várható éghajlati változásai miatt, így elő kell segíteni a szárazságtűrő fafajok és populációk telepítését, valamint a veszélyeztetett állományok génkészletének megőrzését. Ez alól hazánk sem vonhatja ki magát, ugyanis a makroklimatikus viszonyok már most is határhelyzetet jelentenek főbb erdőalkotó fafajaink számára az ország területének jelentős részén. A tűréshatárokról pedig csak kevés ismeretünk van.
Legmeglepőbb talán az, hogy az éghajlatváltozás következményeit éppen hazánk klimatikusan „elkényeztetett” területén, a Délnyugat-Dunántúlon érzékeljük a legerősebben. A viszonylag sok csapadék és az enyhe telek miatt Délkelet-Európában itt találunk domb- és síkvidéki viszonyok között klímafüggő bükkösöket. Itt húzódik tehát a síkvidéki bükkösök déli (szárazsági) határa. Az utóbbi években a csapadékhiány következményei itt okozták a legnagyobb károkat: a bükkpusztulás 120 ezer köbméternyi faanyag kényszerkitermelését tette szükségessé 2004-ben. A károk mérséklése érdekében a koronaszintet minél hosszabb ideig zártan kell tartani, és a vízháztartás javítása érdekében csökkenteni kell az egyedszámot is.
A szárazsági erdőhatárt meghatározó genetikai és ökológiai feltételek jobb megértésével megtervezhető a veszélyeztetett erdőtakaró körültekintő emberi segítséget igénylő fenntartása, ezáltal az ökológiai és szociális szolgáltatások megőrzése is. MÁTYÁS CSABA
