Még nem tudhatjuk, hogy milyen jelentősebb fejleményeket hoz magával az év hátralevő része. Azt azonban biztosra vehetjük, hogy ha majd valaki valamikor, hosszabb idő eltelte után, felüti a 2006-os esztendő krónikáját, két kiemelkedő eseményt biztosan feljegyezve talál benne.
Az egyik: az országgyűlési képviselő választások. A másik: a Dunán, a Tiszán és a Marosokon levonult hatalmas árhullám. S a magunk részéről tegyünk még hozzá ezekhez egy lényegesen szerényebb, ám az erdészet szempontjából fontos eseményt is: általános tisztújítás, vezetőségválasztás történt az Országos Erdészeti Egyesület minden szintjén.
Mozgalmas tavaszi heteket hagytunk tehát magunk mögött. Ám ez nem jelenti a folyamatok lezáródását, hanem inkább elgondolkozásra késztető új szakaszok kezdetét. Kezdjük most a politikával.
Amikor ezeket a sorokat papírra vetettük, még folytak a kormányalakító pártok egyeztető tárgyalásai; az államirányítási szervezet átalakításáról, személyi kérdésekről még csak találgatások keringtek a közéletben. Abban azonban a tömegtájékoztatásban megnyilatkozó valamennyi szakértő egyetértett, hogy az új kormány legsürgősebb és legfontosabb teendője az államháztartás pénzügyeinek egyenesbe hozása lesz. Ha másért nem, hát azért mindenképpen, mert az Európai Unió erre szorít bennünket. Sajnos, nem egy és nem két történelmi tapasztalat alapján van okunk agadalommal tekinteni az egyébként indokolt pénzügyi megszorítások, szervezeti-személyi leépítések elébe, amelyek az államerdészetben dolgozó szakszervezeti tagtársainkat is érinthetik.
Drámai módon már nemigen érintheti a leépítés az FVM Erdészeti Főosztályának szervezetét - ha csak teljesen fel nem számolják -, mivel megítélésünk szerint az már egyébként is minimális létszámmal dolgozik. Legfeljebb néhány, eddig titkon táplált illúziónk illanhat el ezen a téren. Több okunk van aggódni az Állami Erdészeti Szolgálat sorsa miatt. Az ÁESz jelenlegi formájában és méretében való fenntartását már szakmán belül is eddig is megkérdőjelezték egyesek. (Lásd erről pl. lapunk 2005. évi 3. számának 3. oldalát.) Csak remélhetjük, hogy bármiféle „reform" a végrehajtandó feladatok és az ezekhez szükséges szervezet összhangjának szem előtt tartásával történik majd, úgy, hogy közben a fenntartható erdőgazdálkodás jottányit se sérüljön hazánkban.
A nagy kérdés azonban a gazdaság állami szektorának, a dobra még nem ütött állami vagyonnak, azon belül az állami erdőterületeknek a jövője. (Visszafordíthatatlan folyamatról van szó.) S persze, ehhez kapcsolódóan a jelenleg azokat kezelő, zártkörűen működő állami erdőgazdasági részvénytársaságok jövője is. Folytatódik-e a privatizáció? A kérdés önmagában „költői"; inkább az, hogy hogyan, milyen ütemben, milyen feltételekkel. Sajnos, a szakma ebben a kérdésben sem egységes, amint azt az imént említett cikkünkben is jeleztük. Nagy az ügyben a szakmai-gazdasági elit felelőssége.
A magánosítási spekulációkat nem csak az állami költségvetés krónikus pénzhiánya éltetheti, hanem bizonyos társadalmi törekvések is. Amint tudjuk, a jómódú nyugat-európai államokban - már a Lajtától nyugatra - az erdő egyre inkább presztízs-vagyontárggyá válik. Egy üzletember társadalmi tekintélyét például jelentősen növelheti, ha fontosabb üzleti tárgyalásait nem egy nagyvárosi irodaházban bonyolítja le, hanem ügyfelét akár családostól saját vadászházába meghívja, s távol a világ zajától és szemétől, kellemes, szép erdei környezetben, hangulatos erdei piknik vagy üdülés, vadászgatás közben beszélik meg az ügyletet.
Ezzel összefüggésben a problematika mélyén már meghúzódik a vadászati területbérleti szerződések jövő évben esedékes megújítása, gyakorlatilag újraelosztása. Erdészeti részvénytársaságaink vezetői tudnák leginkább elmondani, hogy már most hányféle kis ravaszkodást, vagy éppen nyomást ész lelnek a kezelésükben levő állami vadászterületek legalább egy részének megkaparintására irányulóan. Gazdag ember már nálunk is egyre több van (de sajnos, szegény is) és a gazdagság már nem éri be a pénzzel - társadalmi presztízs is kell/éne/ neki. Akinek van pénze 60-70 millió forintos luxusautóra, a műtárgy-árverésen 100-140 milliója egyetlen festményre, azután spanyolországi vagy floridai tengerparti telekre vagy Sri Lanka-i családi nyaralásra - az reális célkitűzésnek tarthatja ennek vagy annak a patinás állami vadászháznak a megszerzését is, 400-500 hektár környező erdővel együtt. S amikor már a gazdag emberé az erdő, „ez már nem a mi erdőnk, hanem az enyém" elv alapján, azt tesz vele, amit akar. Ha erre valaki azt mondja, hogy no-no, nem egészen így van ez, az nézzen szét az országban, hogy mi mindent lehetett itt megtenni a privatizálás égisze alatt, (és egyébként is). Van tehát okunk a privatizációval kapcsolatos aggodalmunkra.
Sajnálatos történelmi tapasztalatunk az is, hogy az erdészet azok közé a nemzetgazdasági ágazatok közé tartozik, amelyeken az illetékes állami szervek ínséges időkben a költségvetési lefaragásokat megkezdik (s nem egyszer azután ott be is fejezték). Kérdés tehát, hogy lesz-e pénz az erdészeti közcélú kiadásokra, erdőtelepítésre-fásításra, bioenergetikai faültetvényekre, erdészeti természetvédelemre, a jövő építésére?
Ezek a kérdések tulajdonképpen már átvezetnek az ágazati - és nem csak ágazati - infrastruktúra területére. Arra a területre, amely már évtizedek óta az állami megspórolások, álszent agyonhallgatások, szőnyeg alá söprések terepe volt. Amelyet szinte 1945 óta a „sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna" elv alapján, a társadalom mostohagyermekeként kezeltek az egymást követő, termeléscentrikus kormányok.
Persze, közben akadtak látványos ellenpéldák is. Például épült metró, autópálya, híd, paneltelep, Ferihegy 2., egy-egy kórház, intézet stb. is. Az általános összkép azonban napjainkban már mégis kétségbeejtő. Amint egy gépkocsivezető a minap a Kossuth Rádióban a közutak katasztrofális állapotával kapcsolatban mondta: „Toldják-foldják a kátyúkat, akár csak az egész országot."
Ezért tehát már csak félve forgatjuk a fejünkben a kérdést: lesz-e elég pénz szakiskoláinkra, egyetemünkre, egyetlen megmaradt 107 éves kis kutatóintézetünk fenntartására, a tudományra? Avagy a „tudásalapú társadalom" is csak egyike a blöfföknek, a handabandáknak? Jó lenne, ha pesszimista aggályainkra a tények majd rácáfolnának.
Nem folytatjuk tovább az országgyűlési képviselőválasztásokat követő gondolatsorunkat. Még csupán egy zárógondolat: legjobb tudomásunk szerint a majd' 400 fős legmagasabb államirányító testületbe nem került be egyetlen képviselő sem a szakmából. Pedig emlékezhetünk még azokra az időkre, amikor ott ült a pompás teremben dr. Schmidt Ernő, Várhelyi József, Weibl Elemér erdőmérnök is. Nem jó ez így, hogy nincs közvetlen szószólónk a parlamentben, így mindig csak más szakmák képviselői körül kell kujtorognunk, hogy legyenek szívesek valamiképpen képviselni a mi érdekeinket is. Ez azután vagy sikerül, vagy nem.
Le kellene vonni a helyzetből a tanulságot és hozzáfogni egy kisebb szakmai csapat szisztematikus felkészítéséhez arra, hogy tagjai közül idővel legalább egy-kettő majd bejusson az Országgyűlésbe. Persze, fiatal, tehetséges potenciális ígéreteken túlmenően ehhez szakmai egységre, egyetértésre volna szükség ...
Dr. K. P.