Ha az ember fia nem túlságosan ambicionálja – persze csak akkor, ha nem vadász az illető – bizony, egy-két évtizedbe is beletelik, míg egyszer–egyszer eljut egy vaddisznóvadászatra. Igaz is, fegyvertelenül mit is keressen egy ilyen veszélyes terepen! Mert mit ér az a husáng, amit az indulás előtt az egyik farakásból kirángattam, ha a nekidühödt, vérben forgó szemű sertésvad éppen felém akar kitörni a körülötte összezáródó gyűrűből. Jut eszembe, a magyaroknak amúgy sincs szerencséjük a vaddisznókkal. Mint tudjuk, István királyunknak a trónra kiszemelt egyetlen fiát, Imre herceget egy vadászaton vadkan ölte meg. Ugyanúgy a költő Zrínyi Miklóst is egy megsebesített vaddisznó taposta halálra…
– Szó se róla, a vaddisznóvadászat nem hasonlítható össze a fácánvadászattal. Ám amióta feltalálták a lőfegyvert, és nem kell szemtől szembe egy szál lándzsával megküzdeni ezzel e szívós és igencsak fürge vaddal, nos azóta a vadász többnyire nincs közvetlen életveszélyben – nyugtatgat Popovics Sándor, a jánosi vadásztársaság elnöke. Ha akadna közöttünk fegyvertelen hajtó, ami szintén ritkán fordul elő, őrá a csatárláncba felfejlődő puskás társak különös gondot fordítanak.
A jánosi nagyerdő szélén állunk. Tőlünk valahol a délnyugati irányban húzódnak az egykori katonai laktanya épületei. Persze az építmények nem látszanak, hisz több száz méterre vannak innét. Mint a helyszínt jól ismerőktől megtudjuk, a tölgyerdősáv után egy komoly akadályon kell majd magunkat átküzdeni. Hét-nyolc esztendővel ezelőtt tarra vágtak itt egy erdőrészt. Azt azóta szinte áthatolhatatlan sűrűségű, 2-3 méter magasságú növényzet nőtte be. Ideális búvóhely a vadaknak. Persze a vadászok mostani segítőtársait, a hat jagterriert sem kell félteni. A szívós, hatalmas küzdőszellemmel és vadász-szellemmel megáldott ebeket úgy kell visszatartani. Ők már indulnának.
De a 12 fős csapat még csak az ilyenkor kötelező eligazításnál tart: bizony, alaposan meg kell nézni, hogy a sűrűben mire emeli rá az ember a fegyverét. Nem árt az óvatosság.
Amúgy pedig ez egyik leglényegesebb kérdés már eldőlt: mivel a tegnap lehullott bokáig érő hóban jól látszik minden nyom, egyértelműen kiolvasható belőlük, hogy néhány termetesebb jószág bent tartózkodik a sűrűben. Megszületik a döntés: érdemes tehát felfogni, meghajtani ezt a részt. A lesben állók már elindultak, ők egy bő negyedóra múlva a laktanya környékén foglalják el a helyüket.
A többiekkel addig mi másról is beszélgetnénk, mint arról, hogy a megye alföldi részein a vaddisznók az utóbbi esztendőkben jelentősen elszaporodtak. Ami önmagában ugyan örvendetes tény, ám következményei már korántsem azok. Mert nagy hirtelen nem tudnánk említeni olyan falut, melynek határában e szapora vadak kondái ne garázdálkodnának. Különösen a kukoricaföldeken okoznak jelentős károkat. A nagyszőlősi járás földművesei már évekkel ezelőtt jelezték a problémát Kijev felé, s úgy tűnik, kitartásuknak meg is lett az eredménye. Úgy tudjuk, hogy Ugocsában három-négyszer annyi vaddisznó kilövését engedélyezték az idén, mint Beregvidéken. Ki gondolná, hogy a vaddisznó ennyire szapora lenne? Ha számára megfelelőek a körülmények, a meglevő állomány egy év alatt képes megkétszereződni. Tíz esztendő távlatában ez komoly létszámbővülést jelent.
Apropó, szaporodás. Az ivarérett kocák ilyenkor már vemhesek, rájuk a vadászok nem lőnek. A puskás emberek tájékozódását megkönnyíti ez a körülmény, hogy meneküléskor a csapat élén az anyakoca halad. Szorosan nyomában az idei szaporulat. A kanok ilyenkorra már eltávolodnak a kondától, mert tudják, hogy egyedül könnyebben rejtve maradhatnak.
De mint mondottuk, nem a jó szaglású, iszonyúan szívós és vehemens jagterrierek elől…
Már vagy fél órája törtetünk előre. A hajtók ütemes hóhahalihó-ja rövid időre abbamarad, csak sejtjük az okát, hogy miért. Amott, vagy száz méterre, balra tőlem, iszonyú csörtetéssel, jókora vaddisznó ront ki a sűrűből. Nyomában három kutya lohol. S ahogy sejtettem már az elején, az űzött vad nem a lesben állók felé veszi az irányt, hanem a hajtók felé próbál kitörni. Vajon mit ér ilyenkor egy sodrófa vastagságú husáng? – villan át az agyamon. Vagy egy jókora válltáska? Mely az oldalamon lóg. De nincs időm ezen sokat meditálni, mert nem messze tőlem lövés dörren és a csörtetés szinte nyomban abbamarad.
– Hároméves kan, lehet vagy százhúsz kiló, jegyzi meg az elejtett vaddisznó mellett állva az egyik tapasztalt vadász. Két társa, akik időközben szakszerűen összekötik a zsákmány két mellső illetve hátsó lábát, szó nélkül bólogat. Előkerül egy háromméteres petrencés rúd is, s a két vadász vállukon a vaddisznóval elindul az egyik csapáson arra, amerre a lénia szélén leállított autókat sejtik. A síkos havon a nyomukban lépkedek.
– Mit mondott az előbb Imre, hogy lehet a zsákmány vagy százhúsz kiló?
– Most úgy érzem, hogy ennél sokkal nehezebb. Egyre nehezebb… Kovács Elemér
2010-01-17 - Bátorságpróbán