Két szatmári legényke az ópályi határban pár hetes vadmalacra lelt, aminek orvvadászok megölték az anyját. A kis jószágot hazavitték, szüleik segítségével felnevelték, de mikor ötvenkilósra nőtt, el kellett dönteni a sorsát. Megölni persze nem akarták - egy vaddisznó különben se hízónak való, hiszen sokat eszik és lassan hízik -, de csak úgy passzióból tartani se, mert egy ekkora jószágnak tér kell, nem egy picike ól, ahonnan csak akkor jöhet ki, mikor a háziak ráérnek vele foglalkozni.
A történet jó néhány olvasónk érdeklődését felkeltette. Volt, aki öt zsák kukoricát ajánlott fel az etetésére, volt, aki szalmát ígért, más új ólat épített volna Ópályiban - s voltak, akik magukhoz akarták venni. Mint például a Szentendre közeli Kőhegyen lakó Barna Péter, aki ideális feltételeket kínált. A rokkantnyugdíjas férfi több tucat háziállatot nevel, a mi disznónk is egy ötszáz négyzetméteres szabad karámban élhette volna az életét, ha nyélbe üttetik az üzlet.
Igen ám, de megelőzték! Mégpedig a tiszabecsi Bornemissza István, aki a nagyszülei gyönyörű, diófás portáján tartja az állatait, köztük egy rakás mangalicát és két fiatal vaddisznót, egy kant meg egy kocát. Melléjük szánta a mi disznónkat is. A csere a napokban meg is köttetett, és a mi felcseperedett vaddisznónk, akiből pompás lány, vagyis hát emse lett, a Kraszna partjáról a Tisza mellé költözött. Az ifjú, gazda reményei szerint hamarosan kismalacokkal ajándékozza majd meg őt és a családját. S persze a falut, merthogy a leendő malacoknak sok rajongója lesz, az egészen biztos. Balogh Géza
2010. február 26. - Január közepén torokszorító történetet meséltünk el egy vaddisznóról.