A sokak által bohózatnak tartott tárgyalások azt mutatják: új világrend van születőben, amelyben a két leghatalmasabb állam, Kína és az Egyesült Államok adja a világ üvegházgáz-kibocsátásának 25-40 százalékát. S ezt nem szeretné különösebben csökkenteni.
Bár az eredeti célkitűzés egy jogilag kötelező érvényű, globális megállapodás megkötése volt Koppenhágában, már ősszel világosan látszott, hogy erre nincs esély. Az Egyesült Államokban csak 2010-ben kerül szenátus elé a kibocsátás csökkentésről szóló klímatörvény tervezete, annak elfogadása nélkül pedig csak Kiotó kudarca ismétlődne: annak idején az USA aláírta a jegyzőkönyvet, ám otthon a szenátus leszavazta, így nem ratifikálták a dokumentumot.
Arra azonban számítottak az elemzők, hogy legalább egy globális politikai egyezség születik majd, amiben körvonalazódnak a 2020-as kibocsátáscsökkentési célok. Ám a maratoni tárgyalások végül egy olyan zárónyilatkozattal értek véget, ami igen kevés konkrétumot tartalmaz, és amit a 193 állam tárgyalói – többek tiltakozása miatt – el sem fogadtak, csupán „tudomásul vettek”.
Fentről diktálják
Ennek okát részint maga a szöveg megszületésének körülményei adták, Barack Obama rögtön megérkezése után csatlakozott egy zárt ajtók mögötti, 25 kormány- és államfő között zajló megbeszéléshez, majd külön tárgyalásokat is folytatott, így Kína, India, Brazília és a Dél-Afrikai Köztársaság vezetőivel. A kizárt fejlődő államok jó részét felbőszítette ez az eljárás, így Venezuela elnökét, Hugo Chávezt is, aki egyben az egész Bolivár szövetség (Ecuador, Kuba, Nicaragua és más országok) képviselője is.
Chávez az ENSZ szellemisége elleni államcsínynek nevezte a helyzetet, tiltakozván az ellen, hogy „fentről diktálják” a zárt körben kidolgozott megállapodást.
– A huszonöt vezető politikus által írt szövegváltozatban a kompromisszum érdekében végül olyan kevés konkrétum szerepelt a korábbiakhoz képest, hogy sok fejlődő állam a tartalma miatt sem akarta elfogadni – meséli Faragó Tibor, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium szakállamtitkára, a magyar delegáció szakmai főtárgyalója. – Legfőképp a szigetállamok, amelyek jóval radikálisabb változásokat szeretnének elérni a klímaváltozás elleni küzdelemben, másfél Celsius-fokban maximálva a globális hőmérséklet-változást, nem két fokban, ahogy az a dokumentum bevezetőjében szerepel.
A tengerszint emelkedése miatt veszélyeztetett Tuvalu delegáltja drámai hangvételű nyilatkozatban utasította el a megegyezést, miközben a Maldív-szigetek vezetője végül elfogadta, mert szerinte ez legalább egy minimális garanciát jelent arra, hogy folytatódni fognak a tárgyalások.
– Ha e „Koppenhágai Megegyezés” nem született volna meg, a tárgyalások valószínűleg akkor is ugyanúgy folynának tovább egy leendő új klímavédelmi megállapodásról – állítja a szakállamtitkár. – Sokkal inkább az a kérdés, hogyan fogják kezelni ezt a furcsa dokumentumot a továbbiakban, mert nehezen illeszthető bele az ENSZ égisze alatt folyó nemzetközi tárgyalások eljárási rendjébe. Többek közt ezért is folytak még a viták erről az utolsó éjszakán és a rákövetkező napon. Mindezzel együtt lehet rá politikai nyilatkozatként tekinteni, hiszen az az állam, amelyik elfogadja, a további tárgyalások során megpróbálja majd érvényesíteni a benne szereplő néhány konkrétumot.
Míg Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár szerint a tudomásulvétel is elég ahhoz, hogy a zárónyilatkozatnak azonnali gyakorlati hatása legyen, Katie Horner, a Friends of the Earth elnevezésű környezetvédelmi csoport igazgatója „siralmas bukásnak” nevezte a klímakonferenciát.
– Nem tudni, hogy végül hányan és kik fogadták el ezt az egyezséget, ami egyébként is alkalmatlan arra, hogy kiindulópontja legyen egy későbbi megegyezésnek – véli Jávor Benedek, a Lehet Más a Politika! választmányi tagja, aki szerint a világ vezetői nemet mondtak a jövőre Koppenhágában. – Ahhoz ugyanis már körvonalazódnia kellene benne a kibocsátáscsökkentési kereteknek, a célszámoknak és egy új dátumnak a jogilag kötelező érvényű megállapodás megkötésére. A különböző, önkéntes vállalások és felajánlások ugyanis messze elmaradnak attól az 1990-hez képest globálisan huszonöt-harminc százalékos csökkentéstől, amellyel megakadályozhatjuk, hogy emberek milliárdjai számára katasztrofális következményekkel járjon a klímaváltozás.
Elsősorban az Egyesült Államok és Kína kompromisszumképtelensége miatt futottak zátonyra a tárgyalások. Noha ketten együtt a világ kibocsátásának legalább 25, más források szerint 40 százalékáért felelősek, egyikük sem ajánlott fel érdemi csökkentéseket, az USA például csak 2005-höz képest vállalna 17 százalékos csökkentést, ami 1990-hez képest csupán három százalékot jelent. Kína is csak arról nyilatkozott, hogy a kibocsátása intenzitását fogná vissza 40-45 százalékkal 2005-höz képest, ami a gyakorlatban nem jelenti egyre növekvő gázkibocsátásának valódi féken tartását.
Kína álarcban
Sokak szerint egyébként Kínának már nem is a 144 országot tömörítő, fejlődő országok között volna a helye a tárgyalófelek felállásában, hiszen számos fejlett államnál, Olaszországnál, Kanadánál is erősebb, s gazdasága töretlenül növekszik – a gazdasági recesszió például az egész világon mindenkit visszavetett, kivéve Kínát. Az egyre öntudatosabb ország a szuverenitását féltve megtagadta, hogy mások ellenőrizzék felajánlott vállalásainak végrehajtását, így viszont az USA lépett vissza attól tartva, hogy ha Kína nem teljesíti ígéreteit, gazdasági versenyelőnyhöz jut.
– Egy új gazdasági világrend kezd kialakulni, a találó kifejezéssel illetett „the West and the Rest” (a nyugat és a maradék) felállás most megváltozik, az Egyesült Államok és az Unió virtuális gazdaságaival szemben Kína és India reálgazdaságai lesznek a válság nyertesei – vázolja a helyzetet Olajos Péter környezetpolitikus. – Ezt azt átrendeződést azonban még nem feltétlenül értik azok sem, akik elveszítik a hatalmuk egy részét, és azok sem, akik átveszik tőlük.
Kína egyelőre nem találja a helyét, amit jól mutat, hogy a tárgyalások alatt nem tudott következetes álláspontot képviselni, többször a korábbiakkal ellenkező nyilatkozatokat tett. Kínát sok szempontból már valóban a fejlett államok között kellene számon tartanunk. Hihetetlen erővel képes fejlődni, például egy 2008-ban elfogadott megújuló energiás fejlesztési tervének 2020-ra kitűzött céljait két-három év alatt teljesítette. Tehát a kibocsátáscsökkentési terveit már képes maga is finanszírozni, hiszen elképesztő fejlődést mutat a megújuló energiatermelő kapacitások létesítésében és a gyártásában is. A legtöbb iparágban a piacvezetők között van, a kutatás-fejlesztésben is elöl jár. Valójában lassan már neki is felelősséget kellene vállalnia a klímaváltozás hatásaitól szenvedő fejlődő országokkal szemben, de Koppenhága is azt mutatja, hogy még nem nőtt fel hozzá.
Egyelőre mégis abba a csoportba tartozik, akik az egyezség szerint anyagi segítséget fognak kapni kibocsátásuk csökkentésére. A fejlett országok a 2010–2012 közötti időszakban ugyanis közel 30 milliárd dollárral, ezután pedig 2020-ig egy folyamatosan növekvő, az utolsó évben százmilliárd dollárnyit kitevő összeggel fogják támogatni a fejlődő országok klímaváltozás ellen tett erőfeszítéseit.
Harminc ezüstpénz
Kína és számos más, gazdagabb fejlődő ország, mint például Brazília érdekei bizonyos szempontból ellentétesek a saját csoportjukba tartozó, legszegényebb és az éghajlatváltozások által leginkább veszélyeztetett államokéval. Az utóbbiak célja a „bármi áron” történő csökkentés, míg az előzőek sokkal inkább a gazdasági fejlődést tartják szem előtt.
– A tengerszint már így is 18 centiméterrel emelkedett, és ez biztos, hogy folytatódik – számol be a helyzetről Mika János éghajlatkutató, az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa. – Ennek két oka is van, egyrészt az olvadás, 1980 óta a nyári időszakban 10-15 százalékkal csökkent az északi-tengeri jégtakarók mérete, ami ugyan még önmagában nem emeli a vízszintet, de ha idővel a nyugat-antarktiszi jégtömb leszakad, akár öt méterrel is megemelkedhet a vízszint, miközben Grönland hétméternyi vizet tárol, habár ez nem fog teljes egészében elolvadni. A tengerszint-emelkedés másik oka azonban a hőtágulás, ami hosszú távú folyamat. Egyelőre ugyanis csak az óceán felső háromszáz méterén fejti ki hatását a felmelegedés, és ez a hullám nagyon lassan húzódik egyre lejjebb, lépten-nyomon hőtágulást okozva. Tehát ha a felmelegedés holnap abbamaradna, ez a folyamat akkor is évszázadokon keresztül folytatódna.
Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület, az IPCC jelentése szerint még ebben az évszázadban 0,7-1,3 méteres tengerszintemelkedés várható, a klímaváltozás pedig ilyen értelemben a világ népességének ötven százalékát érinti. Ezért szeretnék elérni a kis szigetállamok, hogy a megállapodások ne kettő, hanem másfél Celsius-fokban maximálják a globális hőemelkedést, hiszen például Tuvalu legmagasabb pontja négy és fél méter – és a tengerrel együtt a talajvíz is emelkedik a szigeten. Képviselőjük ezért nem fogadta el a megállapodásként előterjesztett dokumentumot, és hasonlította a felajánlott 30 milliárd dollárt ahhoz a harminc ezüstpénzhez, amellyel „elárulják a népünket és a jövőnket”.
Azon kívül, hogy az élelmiszer-termelésük is csökken, az érintett államok valóban fenyegetve érzik saját nemzetüket és kultúrájukat a globális felmelegedés által.
A Kiribati elnevezésű csendes-óceáni szigetcsoport például már ez év elején bejelentette, hogy hamarosan ki kell telepítenie az ország százezer fős lakosságát, ezért megpróbálnak földet vásárolni valamelyik kontinensen. Tuvaluról már folyamatos a migráció Új-Zélandra, amely hajlandó befogadni a menekülteket, miközben a part menti, mély fekvésű országok is hasonló következményekről számolnak be.
A bangladesi pénzügyminiszter, Abul Maal Abdul Muhith pedig egyenesen felszólította a fejlett országokat, hogy készüljenek fel a menekültek fogadására, ugyanis szerinte az elkövetkező negyven év során akár 20 millió bangladesi is elhagyhatja a hazáját. Az ENSZ menekültügyi főbiztossága 2050-re 250 millió és egymilliárd közé tette az éghajlatváltozás miatt menekülők számát.
– Az egyezségnek nagy értéket adhat, hogy a felajánlott összeg egy része az erdőirtásokat hivatott megelőzni, hiszen ez felelős az éves üvegházgáz-kibocsátás húsz százalékáért – mondja Dallos György, a WWF munkatársa. – Ahhoz, hogy ezt visszaszorítsuk, ellentételeznünk kell az erdőirtásnak mint gazdasági tevékenységnek az értékét a szegényebb, vagy élelmiszerhiánnyal küzdő országok számára. Ez viszonylag olcsóbb és könnyebb megoldásnak tűnik, mint a radikális kibocsátáscsökkentések, s az irtások megszüntetésével hatalmas lépést tehetnénk a klímaváltozás megakadályozása és a biodiverzitás védelme érdekében.
Az azonban nem egyértelmű, hogy a felajánlott összegeket milyen arányban kapják meg a fejlődő államok, és a már létező, hasonló célzatú, négy szervezet finanszírozásán kívül vagy azzal együtt kell érteni őket. Több afrikai állam attól is fél, hogy a segítség még az egyéb fejlesztési és egészségügyi segélyek rovására is mehet. Egyelőre a források sem tisztázottak, az Egyesült Államok a várakozásokkal szemben ebben a kérdésben is igencsak alulteljesített.
– Az unió több mint tízmilliárd dollárt, Japán is hasonló nagyságrendű összeget ígért az 2010–2012 közötti időszakra szóló, 30 milliárd dollárosnak szánt keretbe, az Egyesült Államok részéről azonban az utolsó napon derült ki, hogy csupán 3,5 milliárd dollárt hajlandó áldozni a célra, így az ígért finanszírozás egy része még hiányzik – mondja a magyar delegáció főtárgyalója. – A világ a pénzügyi válság kapcsán körülbelül tízezer milliárd dollárt költött a pénzügyi rendszerek stabilizálására, a pénzintézetek, autógyárak és biztosítók megmentésére – hívja fel a figyelmet Jávor Benedek arra, hogy bizony rendelkezésre állnak azok az összegek, amelyeket a klímaváltozás megelőzésére lehetne fordítani.
– Az Egyesült Államok tavaly egy 750 milliárd dolláros csomagot indított el, ami 1500 milliárd dollárosra nőhet, és hasonló nagyságrendű összegeket áldozott fel Európa és Japán is. Éppen Koppenhága kapcsán vált ismertté az adat, miszerint az országok átlagosan a GDP öt százalékának megfelelő összeget fordítottak a válságkezelésre, holott lassan már az is közismert adat, hogy egy százalék is elegendő volna a klímaváltozás kordában tartására. Ezek az arányok jól mutatják, hogy nem felfoghatatlan összegekről van szó, amit képtelenség volna kigazdálkodni.
Ugyanakkor az sem kétséges, hogy a felmelegedés árát így is, úgy is meg fogjuk fizetni. Magyarországon például az aszályok okozta károk révén, de becslések szerint akár ötödével is visszaeshet a világ élelmiszertermelése a szélsőséges időjárási jelenségek következtében.
Kétes jövő
Amellett, hogy az egyezményben éppen a legveszélyeztetettebb államok akarata nem érvényesült, a valóságban a két Celsius-fokos globális hőmérséklet-emelkedés stabilizálása is lehetetlen cél a vezető államok jelenlegi hozzáállása mellett.
– Az IPPC adatai alapján elmondható, hogy abban a legjobb esetben, ha minden ország valóban betartja és végigviszi a közelmúltban bejelentett kibocsátás csökkentéseit, még az is csak 550 ppm-en stabilizálná a légkör üvegházgáz-tartalmát, vagyis a Föld átlaghőmérséklete legalább három Celsius-fokkal fog emelkedni – vázolja Dallos György. – Eközben még a 450 ppm esetében is csak 40-60 százalék a kétfokos hőmérséklet-emelkedés esélye, ehhez pedig globálisan 40 százalékos csökkentésre lenne szükség 1990-hez képest. Márpedig egyelőre az sem valószínű, hogy az eddigi ígéretek konkrét vállalásokba fordulnak, mint például az USA vagy Kína esetében, miközben a legjobb forgatókönyv az Európai Unió részéről is harminc százalékos csökkentéssel számol 2020-ig, amit Brüsszel csak akkor ajánl fel, ha létrejön egy erős globális megállapodás.
– A hetvenes évek óta 0,8 Celsius-fokot emelkedett a Föld átlaghőmérséklete – így Mika János. – A regionális éghajlatváltozás már most is megfigyelhető, miközben csökken az összes csapadék mennyisége, és a világ lakosságának több mint egyhatodát érintő, gleccserek táplálta vízkészlet érezhetően elkezdett fogyni. Három Celsius-foknyi globális hőmérséklet-emelkedés esetén véglegesen megváltozhatnak az emberiség életkörülményei az egymást felerősítő jelenségek következtében. Én azonban bizakodó vagyok annak ellenére, hogy most még nem állapodtak meg a tárgyaló felek. Négy tényező szorzatán múlik a kibocsátás: az első a népességszám, a második egy ember átlagos jóléte, a harmadik az egy dollár kitermeléséhez szükséges energia mennyisége, a negyedik pedig az egységnyi energia előállításához szükséges üvegházgáz-kibocsátás mennyisége. A két utolsó tényező 1970 óta csökken szépen lassan, a baj csak az, hogy az első két tényező gyorsabban növekszik. Mivel ezek szabályozása nehezebb és etikai szempontból bonyolultabb kérdés, csak a két utolsó tényező visszafogásának meggyorsítása lehet a kulcs. Én úgy hiszem, az emberiség nem fog pusztán a környezeti megfontolások okán jobb belátásra térni és változtatni: ha ez így folytatódik tovább, a katasztrófát el fogja szenvedni. Ugyanakkor idővel húzóágazattá válhatnak a fenntartható technológiák, mert ezt a fejlődési pályát vetíti előre az egyre nagyobb versenyképességük, illetve a fosszilis energiák apadó forrásai és az ebből fakadó ellátásbiztonság veszélyeztetettsége.
Saját házunk táján
– Nem kell a vészharangokat kongatni – vélekedik hasonlóképpen Olajos Péter. – Nem mindegy, hogy az éghajlatváltozás elleni küzdelem milyen gazdasági keretrendszert állít fel egy ország számára húsz vagy harminc évre előre, itt nagyon komoly pénzekről van szó, és senki nem akart vesztes félként hazamenni Koppenhágából. Főképp ez az oka a tárgyalások megakadásának, de ha idén nem sikerült megegyezniük, megteszik jövőre. Tapasztalatom szerint egy olajár-emelkedésnek egyébként is nagyobb ösztönző hatása van az energiahatékonyság és a megújuló energiák elterjedésére, mint a politikai megállapodásoknak. Én nem azt tartom kulcsfontosságúnak, hogy a nagypolitika szintjén jöjjön létre változás. Mi ettől függetlenül is tehetjük a magunk dolgát, hiszen az emberiséget fenyegető problémákra, mint a túlnépesedés, az élelmiszerhiány, az elsivatagosodás, a klímaváltozás, vannak megoldások. Európában pedig van egy elfogadott, konkrét célunk, s ezen belül Magyarországnak is megvan a maga feladata, mégsem halad előre a teljesítésében. Számos problémát sorolhatnék fel, csak néhány közülük, hogy a két éve elfogadott Nemzeti Éghajlatvédelmi Stratégiának máig nem született meg a cselekvési terve, hogy 2020-ra 13 százalékra kell emelnünk a megújuló energiák arányát a termelésben, és még mindig ott toporgunk a hat százaléknál, vagy annak ellenére sem használjuk ki a kvótakereskedelem nyújtotta lehetőségeket, hogy tombol a munkanélküliség. Sőt, a 2007–2013 között felhasználható, 83 milliárd forintos uniós támogatásból is csak kétmilliárd forintot hívtunk le két év alatt. A cselekvés helyett persze kényelmesebb arról beszélni, milyen politikai csőd van a nagyvilágban. Nem kell várnunk azonban a külső csodára, és ha Obama esetleg mégis Barroso kezébe csap, a mi feladatainkat akkor is nekünk kell teljesítenünk. Az eddigiek szerint Kína és az USA is ezt teszi szép lassan, még ha ezt egyelőre nem is hagyja önmagán számon kérni. A technológia megoldások terjednek, és ezért nagyon remélem, hogy tévednek az elemzések, és az emberiség képes lesz megmenteni önmagát.
– Egy adott országban lehetnek igencsak szerencsés együttállások, mi például arra számítunk, hogy a következő, polgári kormány idején lesz így – teszi hozzá Dallos György, a WWF Magyarország munkatársa. – Ugyanis négy-öt olyan, elsősorban politikai, gazdasági érdek eshet egybe, ami a klímavédelem számára rendkívül kedvező. Ilyen a kis- és középvállalkozások támogatása a külföldi nagybefektetőkkel szemben, hiszen a megújuló energiák döntően ezekre épülnek, vagy a nemzetbiztonság növelése, a gázfüggés csökkentése, a vidékfejlesztés, a munkahelyek teremtésének igénye, amely a decentralizált energiatermelés kiépítését és az energiahatékonysági beruházásokon keresztül az építőipart is segítheti. Ezért mi bizalmat szavazunk a jövőnek. Fehérváry Krisztina
2010-01-15 - Lehetett sejteni, hogy nem a koppenhágai klímakonferencia váltja meg a világot, de ekkora bukást talán még a legkétkedőbbek sem jósoltak.