2010. április 9. - Vlagyimir Iljics Lenin - a bolsevikok első vezetője -
nem volt különösebben jó véleménnyel az újságírókról: a morális
hierarchiában „közvetlenül az örömlányok, kerítők és lakájok" mögé
sorolta őket. Értékítéletéből arra következtethetünk, hogy semmit sem tudott (vagy nagyon is sokat tudott) a szóban forgó hivatás képviselőiről. Viszolygása egyébként is nehezen érthető. Vlagyimir Iljics - és a kései utódok - rendészeti megalapozottságú országlását ismerve megkockáztathatjuk: a szovjet médiabirodalom alattvalói életük során legfeljebb egyszer adhattak okot arra, hogy a nép valamelyik nagy vezére összevonja szemöldökét. Ilyen körülmények között az állam, illetve állampárt által rövid pórázon tartott újságírás tájékoztató funkciója másodlagossá vált, feladatai leginkább a politikai public relations szempontjai szerint szerveződtek. A folyamatosan épülő - de gyermekbetegségeit kiheverni képtelen - szocializmus korszakát követően a tömegtájékoztatás állami felügyelete megszűnt, a sajtónak (írott és elektronikus hírközlésnek) csupán a hirdetők, szponzorok, tulajdonosok érdek- és ízlésvilágát kellett követnie, többé-kevésbé kiszolgálnia. Ennek megfelelően alakult a szóban forgó kommunikációs csatorna arculata. A piaci viszonyok logikájából következően a legfontosabb szempont az eladhatóság lett, a példányszám (nézettség) határozza meg a reklámfelületek, illetve a reklámpercek értékét, de nem elhanyagolható szempont a lap, illetve rádió- és tévéműsorok presztízse sem. Merthogy az elit által olvasott újságok reklámfelülete, a döntéshozók által hallgatott, nézett adások reklámideje felértékelődik. Itt a figyelemfelkeltő pletykák, bóvlik, szenzációk, illetve igényesebb publicisztikák, elemzések kényes egyensúlyát kell megtalálni ahhoz, hogy az adott kommunikációs csatorna hosszú távon fenntartható legyen. Mindez elég könnyen belátható. Az sem hat megdöbbentő újdonságként, hogy a különböző irányultságú médiafelületek a fajsúlyosabb közéleti események előtti heteket - a kampányidőszakot - az információs farsang időszakának tekintik. Érthetetlennek tűnik viszont a hazai kampányok azon jellegzetes vonása, hogy e farsang minden résztvevője rémületet keltő busóálarcot visel, de minimum krampusznak öltözik. Láncot csörget, bilincset kattant, csúcsra járatott verbális leleménnyel vázolja a komoly aggodalmakra okot adó, szomorú jövőt, hiszen az olvasónak (nézőnek, hallgatónak) joga van a tények megismerésére. Egyrészt meg kell tudnia, hogy ha maradnak, akkor éhínség lesz, korrupció, parasztvakítás, gyarmati státus és rabszolgasors, másrészt tájékoztatást kap arról, hogy ha jönnek, akkor rohamosztagok, pogromok, szittyamagyar gyűlölködés, nyilas testvérek duhaj dáridója várható. Az olvashatatlanul bóvlitól az olvashatatlanul igényesig terjedő magyar tömegtájékoztatás az utolsó ítélet apokaliptikus képeiben vetíti elénk a drámai alternatívákat. És közben történelmi felelősségünkre emlékeztet szüntelen: hiszen mi hozzuk az ítéletet, és nekünk kell majd végrehajtani. Sokak szerint ez még mindig jobb, mint amikor csak egy közül volt módunk választani. A baj csak az, hogy a formális logika szabályai szerint ítéleteink minőségét információink minősége határozza meg. Hát akkor most itt az alkalom. Hölgyeim és uraim, ne féljenek! Csak bátran előre! Tessék választani!
Az erős, a gyenge és a hülye állam
Amikor felhívtál, és közölted velem, hogy politikával kapcsolatos félelmeimről kívánsz kérdezősködni, kinyomtam a mobilt, s körülnéztem a portán. Számba vettem, ami van, s hogy ezek közül mit kell féltenem. Hát ugye, van nyugdíjam: negyvennégy munkában töltött év után több mint százharmincezer forint. Ez biztos bevételnek látszik, bár egyre kevesebbet ér, annak ellenére, hogy minden évben emelkedik. Aztán van egy kis mellékes bevételem - hat hektár földet szereztem vissza őseim birtokából, egy teljesen megbízható gazdának adtam bérbe - a tüzelőszámlát fedezi. A ház lassan negyvenéves, nagy is, szép is, tíz éve felújítottam, most nincs rajta komolyabb javítanivaló. A kocsi még majdnem új, talán negyvenezret ha futott, garázsban áll, ponyva alatt. A lányom Szombathelyen orvos, a fiam mérnök, a vasútnál dolgozik, az unokáim nálam töltik a nyári vakációt. Mondd már meg, miért lenne fontos nekem, hogy melyik szépember ül az Országházban? Persze félhetnék, ha éppen akarok. Mert ha szorul a kapca, a nyugdíjasokat mindig meg lehet fejni, és volt már példa arra is a hazánk történelmében, hogy tulajdonosként aludtál el, és reggel hajléktalanként ébredtél. 1953-ban tízéves voltam, május elsején büszkén szavaltam az úttörőcsapat ünnepségén Aczél Tamás versét - azt hiszem, Balatoni óda volt a címe - egyik versszaka máig is bennem maradt:
A gazdagok vagyonát rendre
birtokába vette népem,
most azok nyaralnak itt,
akik élenjárnak a termelésben.
Persze akkor más idők jártak. Az államhatalom olyan erős volt, hogy véresre csípte alattvalóinak szemét. Könnyeztek is miatta eleget. Most viszont senki sem fogja államosítani a házamat, mert aki elvehetné, annak nem kell, ő már palotában lakik. Félhetnék még a tolvajoktól, rablóktól és megélhetési gyilkosoktól, de nem teszem. Pedig másfél kilométerre lakom a falutól, kerítésem nincsen, egy kicsit meg is öregedtem, de vadászember vagyok, meg tudom védeni magam. Hat sor szőlő van a kertemben, négy éve kétszer is megpróbálták éjszaka leszüretelni. Komoly kis csapat volt: vedrekkel felszerelkezve, egy öreg furgonnal a fogyó hold fényénél jöttek, és nem is ügyeltek arra, hogy csendesen dolgozzanak. Arra ébredtem, hogy hangosan kiabálva zavarják a kutyát. Első alkalommal szó nélkül a levegőbe lőttem, beugrottak a kocsiba, és elporzottak. Ugyanez történt másodszor is, de akkor egyikük elbújt a kert aljában, ott a nagy fűzfa mögött. Én meg messze a feje fölé céloztam, és belelőttem a fa koronájába. Az öreg fűzből vastag szilánkokat hasított ki az acélköpenyes lőszer, s ettől az én vendégem ugyancsak megijedt. Meglűttek, meglűttek - ordította, és rohant vaktában keresztül a mezőn. Ezektől féljek? Azóta szüret idején erre kanyarodnak éjszakánként a rendőrök - ha van idejük, megiszunk egy pohár óbort itt a ház előtt -, és teljes a nyugalom. Én csak azt mondom, hogy aki mostanság az államban bízik, az hóból épít várat magának. Én 1972-ben lettem erdőmérnök, a kapitalizmusról azt tanították, hogy ott a piac szabályozatlansága miatt anarchia van. Akkor már kétszer is „voltam nyugaton" - akkoriban így mondták, ha valakinek sikerült kijutni a szögesdrótok mögül - valahogy nem tapasztaltam ezt az anarchiát. Aztán nálunk is jött a szociális piacgazdaság, és azonnal beláttam, hogy a Marxnak igaza van. A szociális piacgazdaság Magyarországon azt jelenti, hogy azt a paprikát, amit tizenkét forintért vesznek át a termelőtől, 146 forintért árulják a pesti üzletekben, meg hogy a Tisza menti gyümölcsösökben fáján rohad a meggy, mert nem éri meg leszedni. Az államnak pedig „nincsenek jogosítványai ahhoz, hogy beavatkozzon a piaci történésekbe". Ezt egy igen képzett úr adta elő, a kincstári televízióban, főműsoridőben. Ha ez így van, akkor mi a fenéért tartjuk az államot? Nem is beszélve arról, hogy a fatolvajok védett erdőket vágnak tarra, az erdészek, rendőrök, vadászok pedig tehetetlenek, mert a rabló uraknak persze vannak jogaik. Szerinted mit várhatnék én egy ilyen államtól? Sakk-matt: mindegy, hogy polgára vagy alattvalója vagy-e az államnak, mindig tartsd szárazon a puskaport. És akkor még nem szóltam a hülye államról, amelyik mindenkit megsarcol, akit lehet, de töketlen szélütöttként szerencsétlenkedik, amikor a törvényen kívül élők szélhámosságait kellene szankcionálnia. Így történhetett meg, hogy az önkormányzat által 22 millió forintért értékesített ingatlant, két - szociális segélyből élő - család vette meg, készpénzért. Állításuk szerint már régen kuporgattak, mert ki akartak vándorolni. Ez idáig tény. Az már csak olyan mendemonda, hogy az a nyomozó, amelyik feszegetni kezdte ezt az ügyet, valahonnan kapott egy csendes figyelmeztetést, hogy jobb lesz leállni, mert sokan tudják, melyik iskolába járnak a gyermekei. A tulajdonosok pedig új otthonukban is kapják a szociális segélyt. A hülye állam egyúttal gyáva is: annyira fél a konfliktusoktól, hogy magát sem képes megvédeni. Károghat nekem a sajtó, rádió meg a televízió: hatvanhat éve élek ebben a kuplerájban, az ígéreteket már meg sem hallom, a fenyegetéseknek pedig nem hiszek. Úgy állok hozzá a kampányokhoz, mint Amerikában a kankutyák. Tudod, az Egyesült Államokban - merthogy mostanában minden csoda onnan érkezik - érdekes jelenséget fedeztek fel az etológusok. Állítólag a kutyák világában a hímek - ellentétben a humán populációval - lényegesen tovább élnek, mint a nőstények. A lehetséges okokra vonatkozóan több teória is született, számomra a viselkedés-lélektani magyarázat tűnik leginkább elfogadhatónak. Eszerint a kankutyák hosszabb élettartama magabiztos érdektelenségükkel magyarázható: ha szembekerülnek valamivel, amit nem lehet megdugni és nem is lehet megenni, arra rápisálnak, aztán mennek tovább. (Cs. T. - nyugdíjas erdőmérnök, vadásztársasági elnök) SZILÁGYI GYULA
