2010. április 22. - Mennyit ér az, hogy Magyarországon fészkel a fekete
gólya? És a bödöncsigák fennmaradása? Első hallásra nevetséges ötlet pénzben meghatározni olyan dolgok értékét, amelyek nem forintosíthatók. Időnként mégis kísérleteznek azzal, hogy meghatározzák a veszteséget, amit egy ökológiai érték károsodása okoz, például a védett vadvirágok letépése esetén kiszabható büntetéseknél. Egy nagy infrastrukturális projekthez készülő hagyományos költség-haszon elemzésből viszont a járulékos-környezeti veszteségek óhatatlanul kimaradnak.
A téma a dunai hajózóút tervezett kialakítása apropóján került élő. A részben európai uniós forrásokból finanszírozott projekt célja a folyam hajózhatóságának javítása kavicskotrásokkal és terelőművek építésével a teljes magyarországi szakaszon. A környezetvédők azzal támadták a beavatkozást, hogy súlyos környezeti károkat okoz - fokozza a meder mélyülését és a gemenci erdőség kiszáradását, veszélyezteti Budapest ivóvízbázisát, élőhelyek tucatjait pusztítja el.
A károk egy része megjelenik majd valódi anyagi veszteségként, például drágább lesz a mezőgazdasági termelés, ha a medermélyülés miatt tovább csökken a talajvíz szintje a kiszárádófélben lévő Duna-Tisza-közén. Fennáll a veszélye annak, hogy a medermélyülés kioltja annak a komplex ártér-rehabilitációs programnak a pozitív hatásait, amelyet Gemenc területén tavaly indítottak el (ennek finanszírozására a Világbank Globális Környezetvédelmi Alapja 3,5 millió dollárt szán). A tájkép romlása bizonyos mértékig visszahat az idegenforgalom bevételeinek alakulására, a halak számának csökkenése pedig a horgászat teljesítményére. Utóbbi tevékenység a Duna mentén 40-45 ezer ember hobbija, de a kifogott hal mennyisége már most is csökken az élőhelyek romlása miatt. Mivel nem lehet tudni, hogy a hajózóút milyen hatással lesz a Duna élővilágára, pontos számokat a részterületeken is lehetetlen mondani. Arra még nehezebb választ adni, hogy „mennyit ér meg" a társadalomnak vagy a Duna mentén élőknek egy zátony, egy madárfaj vagy éppen egy olyan elvont érték, mint a táj.
Egy WWF által készített tanulmány szerint ezek a szempontok is bevonhatók az elemzésbe úgy, ahogy az 1990-es évek elején az osztrákok tették. Akkor arról folyt a vita, építsenek-e gátat az utolsó érintetlen Duna-szakaszon Bécs és Dévény között, vagy hozzanak létre a területen nemzeti parkot. Az emberek fizetési hajlandóságát megvizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy az osztrák lakosság éves jövedelméből nagyobb összeget fordítana egy gát nélküli nemzeti parkra, mint egy sokkal kisebb, vízierőműves opcióra. A példa magyarországi adaptálásához persze összemérhető, világos alternatívák kellenének, és annak legalább sejtése, mi történik a folyóval a kotrás után. Zs. A.
