2012. július 15. - Kellemes fürdésnek ígérkezett a forró júliusi vasárnap Tiszatarjánban. Jól érzem magam, és még fel is hívom a figyelmet az élővizek védelmének a fontosságára. Aztán kiderült, hogy nem csak erről van szó: a dél-borsodi zsáktelepülés éppen a természet védelme által talált magára.
Gyalogakác ellen hatékony „bioellenszer” a bivaly
– Tíz, kilenc, nyolc! – számolunk vissza a Holt-Tisza partján. Néhány tucatnyian lehetünk, akik várjuk a délután három órát. Oldalt legalább ugyanennyien figyelik, mi fog történni. – Hét, hat, öt!
Mi történne? Ugrunk. Mint sok ezren Európa szinte valamennyi országában. Ki folyóba, ki tóba, attól függően, hogy hová szervezték a Big Jumpot. A Nagy Ugrást. Nálunk a WWF Magyarország természetvédelmi szervezet állt a kezdeményezés mögé, az pedig – mint 2008 óta valamennyiszer – Tiszatarjánt találta a legmegfelelőbb helyszínnek.
– Négy, három, kettő, egy! Ugrás!
Néhány lépés előre, és a kellemesen langyos vízbe vetjük magunkat.
A Nagy Ugrás egy háromnapos környezetvédelmi fesztivál része, amelyen előadások és koncertek váltják egymást. S hogy miként is talált a WWF a Tisza partjára szorult, 1400 lelkes zsákfaluba, amely néhány éve még az elzárt települések minden nyűgét magán viselte?
– Valójában a hollandok révén – hallgatom Vaszkó Csabát, a WWF programfelelősét. – Pontosabban az ő hét ország számára meghirdetett programjuk által.
A program pedig – bármily meglepő egy természetvédelmi szervezet részéről – gazdasági volt. A hollandok ugyanis azt vizionálták, hogy a természetvédelmi programokra egyre kevesebb pénz fog jutni. Gazdaságit kell tehát kitalálni, olyant, ami viszont a természetnek is hasznos. És hogy mi legyen az? Azt találja meg minden ország maga. A WWF magyarországi szervezete pedig Tiszatarjánt találta meg. Hogy itt közelebbről micsodát, azt már személyesen szemlélem meg.
Lovas szekérrel zötyögünk a Tisza hullámterében vagy hatan-heten, amennyien a fesztivál résztvevői közül felférünk a járműre. A dús növényzetű határt kettészelő földút egyik felén villanypásztor, mögötte ligetes legelő, még arrébb hatalmas gödrök, benne víz. A másik oldalán gyalogakác.
– Észak-Amerikából behurcolt özönnövény – magyarázza a bakon ülő Csaba.
Miért baj ez? Azért, mert az egyébként alacsony fűtőértékű cserje rendkívül agresszív. Igyekszik az összes többi fajt elnyomni, általában sikerrel, mivel a természetes ellenségei nem követték a messzi földrészről. Nálunk viszont a Tisza mentén, ahol a magját a víz is terjeszti, egyre több helyen él és virul.
Ettől kellene megszabadítani a falut, szól a program, helyébe pedig energiaültetvényt telepíteni, ahol pedig egykor legelő volt, azt legelővé alakítani vissza. Igen ám, de miképpen? Hiszen ahol az egyik évben kivágják a gyalogakácot, a második évben már sarjadnak a cserje friss hajtásai. Igen, ha hagyják.
A tavak egykori bányagödrökben alakultak ki, agyagot termeltek ki belőle a tiszaújvárosi – akkor még leninvárosi – erőmű építéséhez. A vízben hatalmas testű állatok merülnek alá, fújtatnak. A négy bivaly érkezésünkkor komótosan kikászálódik a vízből, és – mintha csak hasznukat akarnák bizonyítani – rágni kezdik a gyalogakáchajtásokat.
Négy bivaly nem tesz csodát, arrébb szekerezünk hát, dús füvű legelőre. A fűnyírásról itt nyolcvan szürke marha gondoskodik.
– Ötven érkezett Nagykörüről, részben a WWF-től, részben gazdáktól – jutnak eszembe a korábban felkeresett Baróczi Loránd gazda szavai. – Ma már a szaporulattal együtt nyolcvanan vannak.
– Loránd sikerét látva talán a többi gazda meg az állami területek kezelői sem fognak ódzkodni a programunktól, és ezek a területek is megtisztulhatnak – mutat Csaba az út cserjével benőtt oldalára.
A programban az önkormányzat is részt vesz. Övék a bivalylegelő, egy leendő őshonos fákból álló erdő és egy már meglévő energiafüzes – összesen harminc hektáron.
– Többet tudott Csaba a tiszatarjáni határról, mint mi magunk, amikor néhány éve először leültünk beszélgetni – az önkormányzat épületének hűvösében a kezdetekről hallgatom Bögre Lajosné polgármestert. – A programhoz használható földünk nem volt, ezért a helyi szövetkezettől jelképes áron, egy forintért vettünk hullámtéri területet.
– Mivel győzte meg önöket Csaba arról, hogy érdemes belevágniuk?
– Beláttuk: lehet úgy pénzt csinálni az értéktelennek gondolt területből, hogy a természet is jól járjon.
Először is ott van a sokat szidott gyalogakác, amit az önkormányzat a közmunkásaival kivágatott – végre értelmes munkát kaptak! –, és eladták az akkor még működő tiszaújvárosi AES erőműnek. Az özönnövény helyére kerülő energiafűz-dugványokat kezdetben a WWF segítségével szerezték be, ma már négy hektáron maguk termelik. A munkálatokhoz szükséges gépeket pályázaton nyerték. Az aprítékot ma már nem az erőműben tüzelik el 20 százalékos hatékonysággal, hanem maguk hasznosítják a saját kazánjaikban – amelyekhez szintén pályázaton jutottak. Gáz helyett immár a saját maguk által előállított fát tüzelik a középületekben.
– Az idén márciusban gyújtottuk be először a kazánokat, és úgy számoljuk, hogy így egy teljes fűtési szezon alatt nyolcmillió forintot takarítunk meg. Az igazsághoz tartozik, hogy ez csak akkor lesz így, ha a nyílászárókat az iskolában is kicseréljük.
Amúgy a falu energetikailag teljesen önellátóvá válhatna, állapítja meg a polgármester. A földben ott a geotermikus energia, az istenáldotta Nap pedig most is özönnel ontja az energiát, amely napelemek híján nem tud elektromossággá alakulni. Erejét a hivatal hűvöséből kilépve érzem csak igazán. Még szerencse, hogy mindjárt három óra. A Nagy Ugrás ideje az enyhet adó Tiszába... Hardi Péter
