2014. augusztus 14. - Puskapor-füst vonzásában.
- Nem nagy dolgokat kell várni az élettől, hanem észrevenni és felszedegetni az apró mazsolákat – vallja Detky Jánosné. Magyarország legidősebb vadásznője 88 éves, derűs és aktív. Szereti az életet, „csupán” ennyi a titka.
Joci néni naptárja tele van programmal, nehéz volt időpontot egyeztetnünk a találkozóra. Előző nap például nála aludtak a barátnői, születésnapot ünnepeltek. Nem is akárhogyan! Az Erzsébet téren felültek a 65 méter magas óriáskerékre, utána elballagtak a Budai Várba vacsorázni, majd otthon pezsgővel koccintottak.
A munka sem rendíti meg, gyakran kivonatozik Szárligetre, a szép fekvésű település egyórányira van a fővárostól, a 300 négyszögöles telkét egyedül gondozza. Virágok, zöldségek, gyümölcsfák. Imádja a természetet, azokat a szinte megfoghatatlan pillanatokat, amikor csak a csend van vele. Azt mondja, ezért ragadta magával a vadászat is, mintegy hatvan évvel ezelőtt. Ő Magyarország legidősebb vadásznője. A jövő héten is elugrik a fiával Tiszafüredre, vaddisznólesre.
A gyerekkor kedvelt helyszíne ez, ahová sok hányattatás és fájdalom után visszakeveredett.
– Csodálatos gyerekkorom volt. A saját malmunkat üzemeltette apám, amihez egy birtok is tartozott. Akkoriban az ember feneke alá született a bicikli, mindenhová azzal jártunk. Egy szál fapapucsban rohangáltunk, a többi gyerekkel gyakran mentünk a Tiszához. A legjobb barátnőm a mázsás lánya volt, senkit nem érdekelt, kinek mi az apja – mesél az idilli évekről Joci néni.
Talán ezért érezte idegenül magát és fordult ki a budai Szent Margit Gimnázium kapuján, amikor meglátta a bodorított hajú úri lányokat. Jobban vonzotta a kiskunfélegyházi középiskola, ahol lehetett nadrágszoknyában járni, biciklizni. Igaz, 14 évesen már motorozott. Aztán jött a háború, ami nemcsak az álmokat, de az életeket is romba döntötte. Az utolsó évben már be sem jártak a gimnáziumba, mindenki otthon tanult, csak az érettségi vizsgát kellett letenni. Akkor már ismerte későbbi férjét, Detky Jánost, aki a bátyja jó barátja volt. Alighogy fellélegeztek a háború szörnyűségeiből, jöttek az újabb megpróbáltatások. Az államosítással nemcsak a malom lett oda, hanem Joci néni kertészeti karrierje is. A Kertészeti Egyetemen volt másodéves, amikor hátat fordított a tanulmányoknak, túl osztályidegen volt.
– Budapestre költöztünk a férjemmel, az egyik rokonunk megengedte, hogy az előszobájukban lakjunk. Ha vendégek jöttek hozzájuk, elmentünk sétálni. A férjem közgazdászként dolgozott, de már gyerekkora óta a vadászat volt a mindene. Eleinte csak ott lapultam mellette, mindig figyelmeztetett, „vigyázz, mert lövök”. Minden hétvégén elkísértem – meséli Joci néni, hogyan szippantotta be ez a szenvedély. Amikor a vadászattal szembeni ellenszenvről beszélek, csak legyint.
– A vadásznál senki nem szereti jobban az erdőt, a természetet, az állatokat. A vadász azért van, hogy fenntartsa az egyensúlyt az állatvilágban. Minden évben szigorúan meghatározzák, hány vadat lehet kilőni. Az etikus vadász ehhez tartja magát.
Arról is mesél, mit jelent órákat a magaslesen tölteni egyedül úgy, hogy több száz méterre senki sincs a közelben. Ilyenkor eggyé válik a természettel, nem érdekli semmi. Hallgatja a levelek zizegését, figyeli a szajkók figyelmeztető hangját: jelzik, merre megy a vad.
Az első kost 35 évvel ezelőtt lőtte – mutatja is az emlékezetes trófeát. A szobája telis-tele az elejtett bikák, bakok és kosok mementóival. Mindent a férjétől tanult. Ma is azzal a golyós puskával vadászik, amit 45 évvel ezelőtt kapott. Jól érezte magát ebben az új világban, s közben a férjével kialakították a sajátjukat is. Megszülettek a gyerekek, pár év múlva saját lakásba költöztek, a kárpótlás idején pedig visszavásároltak egy darabot az egykori tiszafüredi családi földekből.
Addig a szeptemberi napig idillinek tűnt minden, amíg a férje rosszul nem lett. Szarvasbőgésen voltak éppen, amikor annyira fájlalta a hátát, olyan gyengének érezte magát, hogy azonnal orvoshoz kellett vinni. Négy hónap alatt vitte el a tüdőrák.
– Nemcsak a páromat, a legjobb barátomat, a férjemet veszítettem el, hanem a vadásztársamat is – mondja Joci néni elmerengve. Társai unszolására belépett a Diana Vadászhölgy Klubba.
– Az ember rájön, hogy jobb, ha nem vár nagy dolgokat az életben. Az apró mazsolák fontosak a mindennapokban, azokat kell észrevenni és felszedegetni – mondja mosolyogva, majd a családról mesél. A gyerekei, az öt unokája és a két dédunokája sok örömet jelent az életében.
A lányát nem érintette meg a vadászat, a fiát annál inkább, később a menye is csatlakozott hozzájuk. Sőt, a fia továbbfejlesztette a vad iránti szenvedélyüket: fantasztikus szarvas- és vaddisznókolbászokat, pástétomokat csinálnak, azokat viszik piacra.
– Hát, ha azt elkezdi enni az ember, nem lehet abbahagyni. Szívesen iszom utána egy pohár bort. Vagy előtte egy kupica pálinkát. Kérdezte, mi a hosszú élet titka. Netán ez?! – teszi fel a költői kérdést nevetve Joci néni.
Aki mostanában azon hezitál, hogy laptopot vagy tabletet vegyen- e magának. Az összes barátnője használ számítógépet, állandóan levelezgetnek, csetelnek egymással, ő sem maradhat le. Azt mondja, sosem zavarta a kora. Soha egy perccel sem akart fiatalabb lenni. Igaz, a 30. születésnapjától félt, vallja be. De túléltem! – teszi hozzá gyorsan. Biczó Henriett