2014. október 15. - Idős ember látogatott meg.
Arca derűs, szavai súlyosak, lépteiben nyolcvan év – kezében pedig reklámtáska, tele iratokkal. Küzdelmének dokumentumai. Lassan húsz éve harcol az igazáért. Sokan feladták volna, ő nem. Nem mintha lenne bármi reménye is igazának érvényesítésére, ebben az évek múlásával egyre bizonyosabb lehet. Mégsem adja fel, ennyivel tartozik – saját magának. A többi nem az ő dolga már. Hanem kié? Az igazságszolgáltatásé, a jogállamiságé. No, és a nyilvánosságé. Ez utóbbiért már én is felelős vagyok. Nem akarok az adósa maradni.
Vendégemet, a Nógrád megyei Nemti lakóját, Vincze Istvánt a rendszerváltást követően kárpótolták a családját elszenvedett sérelmekért.
Őseit a Jászivánban lévő földjeiktől fosztották meg, ám a jóvátételt már nem érhették meg. Vincze István örökösként vehette át a jegyeket, s licitált erdőre Nemtiben, ahová a felesége által került. A 226 hektár cseres, tölgyes, akácos vegyes erdőnek 24 tulajdonosa lett. Az osztatlan közös birtokból Vincze Istvánnak 14–15 hektárnyi jutott. Már az 1995. októberi árveréskor feltűnt a férfinak, hogy olyanok is ültek a licitálók mellett, akiknek a felmenőit vélhetően sohasem érte sérelem. Mindez nem törvénytelen – csupán furcsa.
Hanem ami utána következett…
A licitálás után néhány hónappal – 1996 elején – Vincze István arról értesült, hogy az osztatlan közös birtokban új tulajdonos jelent meg. Mindez azért furcsa, vagy hogy még egyértelműbben fogalmazzak: törvénytelen, mert ha valamelyik tulajdonos el akarja adni a részét, a vétel lehetőségét előbb föl kell ajánlania a társainak. Ha ők lemondanak az elővételi jogukról, eladhatják másnak is. De csak akkor! Ilyen fölajánlásról pedig Vincze Istvánnak nem volt tudomása.
Ez alól csak akkor van kivétel, ha a tulajdonos elajándékozza a tulajdonát. Egy ilyen szerződés dokumentumát húzza ki a reklámtáskájából elsőként Vincze István. Csaknem 27 hektárnyi erdő cserélt ily módon gazdát Nemti határában.
Mi a gond a szerződéssel? Nem túl életszerű, hogy egy nemti lakos szívszerelemből elajándékozza az értékét egy általa nem is ismert váci lakosnak. Erről bizonyosságot nyerhetünk, ha megfordítjuk a dokumentumot: hátulján az ajándékozó 1996 októberében kijelenti, hogy már nem tulajdonos, mert a kárpótlási jegyeit a névérték feléért egy váci ügyvéd vejének eladta. Az „ajándékozónak” még a „megajándékozott” ügyvéd vejének a neve sem jutott eszébe… Miért egyébként a hátoldali megjegyzés? Mert a salgótarjáni földhivatalban ekkor még nem vezették át a tulajdonosváltozást, ám a tulajdon utáni illetéket már fizetni kellett volna. Ezt akarta elkerülni az „ajándékozó”. Maga a „megajándékozott” egyébként a szerződés szerint az ügyvéd lánya.
A következő „ajándékozás” még az előzőeknél is aggályosabb. A kézzel írt szerződés szerint egy idős nemti bácsi nem sokkal az árverést követően –1995 októberének utolsó napján – megszerzett tulajdonának a használati jogát átruházza egy mátramindszenti és budapesti lakos részére – térítésmentesen, 75 évre.
Túlságosan kilóghatott azonban a lóláb, ugyanis a következő év tavaszán ugyanazok a szerződő felek ugyanarra a területre inkább vételi jog gyakorlására kötöttek szerződést. S immár fizettek is a tulajdonért 149 ezer forintot.
A szerződés jogszerűtlenségéhez kétség nem fér, hiszen a tulajdont előzőleg nem ajánlották fel megvételre a már birtokon belül lévőknek – többek között Vincze Istvánnak. S ha egy üzlet egyszer beindul! A két „úriember” újabb szerződést kötött egy másik nemti lakossal is, szintén vételi jog gyakorlására az osztatlan közösben lévő erdőben.
Nem hagyta annyiban a törvénytelenséget Vincze István, perre vitte a dolgot. Az első két tárgyalást 1997-re tűzte ki a salgótarjáni városi bíróság, a másik kettőt a következő évre, ismét kettőt 1999-re. Az alperesek időhúzó módszere pofonegyszerű: nem jelentek meg a tárgyalásokon, mire ismét és ismét újabb időpontokat tűzött ki a bíróság. Ebben az évben – 1999 – mégis sikerült előbbre lépnie Vincze Istvánnak, az immár ötödik tárgyaláson a bíróság ideiglenes intézkedést tartalmazó végzést hozott: a per jogerős befejezéséig az alpereseket eltiltotta a fák kivágásától. Mert persze amint az urak és hölgyek birtokon belülre „ajándékozták” magukat, azonnal vad fakitermelésbe kezdtek.
A salgótarjáni városi bíróság ideiglenes intézkedésével tehát homokszem került a fogaskerekek közé. Nem sokáig: a fél év múlva sorra kerülő tárgyaláson elsőfokú ítélet született – Vincze István vesztett. A fakitermelés tehát az „igazságszolgáltatás” szerint folytatódhatott tovább a jogerős ítélet megszületéséig – miközben másfél évig tárgyalást sem rendelt el.
Most már vérszemet kapott a mátramindszenti és budapesti ajándékhabzsoló, egymást követően kötötték a szerződéseket az osztatlan tulajdonban lévő nemtiekkel – forgatom az újabbnál újabb dokumentumokat. Vincze István pedig lassanként magára maradt. A jogtalanságot nem szívelő idős társai vagy meghaltak, vagy megfenyegették őket, ezért elálltak a pertől.
Beszélgetőtársam nem hagyta magát. A Nógrád Megyei Ügyvédi Kamara fegyelmi megbízottjához fordult. Hiszen a disznóságokban ügyvédek is részt vesznek. Holló a hollónak azonban… A személyes találkozót a megbízott először lemondta, majd a titkára a telefonban annyit közölt Vincze Istvánnal, hogy az ügyben mindent rendben talált.
Az események itt hirtelen felgyorsultak, 2001-ben három tárgyalást is tartott a Nógrád Megyei Bíróság. Járt utat a járatlanért el ne hagyj: a már jól bevált módszer szerint sem az alperesek, sem a jogi képviselőjük nem jelentek meg.
Ez az időszak a lakásmaffia tobzódásának ideje. Vincze István tehetetlenségében az efféle ügyek felderítésére hivatott Kaptár csoporthoz fordult segítségért. Persze, hogy lepattant róla: az elővételi jog figyelmen kívül hagyása mégsem a csalárd módon átvert idős lakástulajdonosok esete, ezt be kellett látnia. Itt azonban legalább az első akadályt vette Vincze István: az Országos Rendőr-főkapitányság bűnügyi főosztálya utasította a bátonyterenyei rendőröket a nyomozásra. Ők pedig azt állították, hogy nincs tennivalójuk, adásvétel nem történt. A képtelen állítás cáfolatával Vincze István a megyei rendőr-főkapitánysághoz fordult, ahol viszont a parancsnok tudtára adta, hogy van fontosabb dolga is, mint a bátonyterenyei kollégái állításait ellenőrizze.
Időközben a bíróság is megmozdult: az első eseteket követően tíz évvel megszületett az elsőfokú ítélet, amely szerint három esetben Vincze Istvánnak van igaza. Persze a vesztes fél fellebbezett, és a megyénél mindent megnyert. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálata szerint pedig egy szerződés hibás, a többi rendben. Ezt érti a legkevésbé Vincze István, hiszen a szöveg mindben egy kaptafára készült.
Az idős férfi nem nyugodott bele az őt ért jogtalanságba. Ügyészségi, bírósági vezetők jönnek, mennek, ő pedig elküldi nekik a dokumentumait, s kéri igazságának szolgálatát. Az udvarias, semmitmondó biztatást általában mindenhonnan megkapja. A legszebb választ idén április végén kapta az egyik államtitkártól: „Jó tudni, hogy még vannak olyan hazafias gondolkodású emberek, akik aggódnak a magyar termőföldért.” Júliusban aztán a legfőbb ügyészség ismét értésére adta: nincs mód a változtatásra.
Időközben a megajándékozottak egy része meghalt, az orvul szerzett vagyonuk már az örökösöket gazdagítja. Vincze István azonban nem nyugszik bele az őt ért sérelmekbe, viszi az ügyet tovább. Immár tizenkilenc éve. Hardi Péter