2018. február 26. - Az Alföld északkeleti sarkában van egy erdő, a szakemberek évtizedek óta csodájára járnak.
Itt nőnek a világ legszebb akácfái, itt nevelkednek a világ legimpozánsabb dámszarvasai. Pedig a föld sovány, pár aranykoronás futóhomok. A magyar erdészek és vadászok azonban igazi mesebirodalmat teremtettek ide. Gúth varázslatos főerdésze, Bartucz Péter sokat tett ezért.
1979. szeptember 3-án egy sűrű, sötétbarna hajú fiatal férfi bandukolt a halápi erdészet központja felé. A hajnalok már hűvösödtek, de nappal még nyár volt, a forró homok ontotta magából a hőséget. Kicsit távolabb, Debrecen táján elanyátlanodott tengeritáblák darvadoztak az aszályban, a halápi erdő azonban rá sem hederített a hetek óta tartó szárazságra.
A porban verebek fürödtek, az út mente sárgállott a tömérdek ökörfarkkórótól, az öreg akácok pedig a bokrokra könyökölve élvezték a nyár végi meleget. Csend volt és könnyű, száraz avarillat. A fiatalember gyakorló erdőjáró volt, de az akácosokat még nem igazán ismerte. Bükkerdők nehéz, párás és fenyvesek gyantás illatához szokott, ahol délben is árnyék borítja a földet. Nem úgy, mint Halápon, ahol akác nő minden sarkon, az akác alatt meg vérehulló fecskefű, de ilyenkor, nyár vége felé már az is szárazra aszik a napon, mert az vígan átsüt a ritkás lombkoronán. A távolban pár ház derengett, köztük az erdészet központi épülete.
Oda tartott. Ott lesz a munkahelye és a lakhelye is, messze minden falutól, várostól. És messze a gondtalan diákévektől, Soprontól, ahol nemcsak erdőmérnöki diplomát szerzett, de az egyetemi kosárlabdacsapat játékosaként rengeteg rajongót is. Hát, itt nincs se kosárlabda, se rajongótábor, állapította meg rezignáltan, hátát egy görbe fának vetve. Visszanézett az eddig megtett útra. Az csak pár száz méter volt, mégis úgy tűnt neki, száz évet ment vissza az időben. És ekkor egy kicsit meg is rettent talán. Maga sem tudta, hogy mitől. A nagybetűs élettől, leendő munkakörének súlyától, az erdő közepén rá váró magánytól… Nem tudta.
Azt meg végképp nem, hogy élete egyik legjobb döntését hozta meg, amikor még egyetemistaként elfogadta a Fefag, a Felső-tiszai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság ajánlatát. Ösztöndíjat ajánlottak neki, cserébe viszont a Nyírségben kellett kezdenie a felnőtt életet.
– Izgalmas indulás volt – mondja most, majd' negyven évvel később az a sűrű, sötétbarna hajú férfi, Bartucz Péter, aki annak idején hátát egy görbe fának vetve tűnődött a halápi erdő közepén múltról, jelenről, de leginkább a bizonytalan jövőről. – Emberileg és szakmailag is kihívás volt az indulás, de aztán hamar rendbe jöttek a dolgaim. Nem sokkal később már a feleségem is velem volt, az első gyermekünk is megszületett; a száraz, homoki erdőt, a sudár akácosokat pedig szinte azonnal a szívembe zártam.
A Nyírerdő gúthi erdészetének igazgatói szobájában beszélgetünk, ahonnan harminchat éve irányítja az Alföld legkülönlegesebb erdészetét. Illetve nem is az erdészet, hanem az erdő a különleges. Gúth a maga több mint hatezer hektárjával az Alföld legnagyobb összefüggő erdeje, élővilága, főleg a dámszarvasállománya világhírű. Vendéglátónkat három év halápi szolgálat után nevezték ki igazgatónak a szomszédos Gúthra, ahol akkor több mint háromszázötvenen dolgoztak, s a legtöbb kerületvezető erdész, vadász akár az apja is lehetett volna. Hamar elfogadták, megbarátkoztak a huszonéves főnökkel. Pedig az erdészember alapjában véve bizalmatlan, pláne az idegennel.
Igen ám, de Bartucz Péter, még ha idegen földről került is ide, nem volt idegen, szakmai rátermettségét pedig már Halápon is bizonyította.
– Azért a családi háttér se jelentett hátrányt – mondja mosolyogva. – Édesapámék öten voltak testvérek, azok közül három is erdészként dolgozott. Édesapám sokáig a gemenci, aztán a borsodi erdőgazdaság vezérigazgató-helyettese, majd a Bükki Nemzeti Park vezetője volt, a két nagybátyám pedig kerületvezető erdészként vált ismertté messze földön. Ők is szerettek volna egyetemre menni, de a család ezt már nem engedhette meg magának. A család egyébként dalmát eredetű. A nyolcvanévesen is szálfatermetű nagyapámat az egyik Pallavicini gróf Pusztaszeren nézte ki, s vitte magával parádés kocsisának szilvásváradi birtokára, édesanyám pedig sátoraljaújhelyi, így én az északi hegyvidéket mondom szülőföldemnek. Ott is születtem, Újhelyen, de aztán édesapámat áthelyezték Boldogkőváraljára, ahol legszebb gyermekéveimet tölthettem. Akkor a vár még nem volt úgy kiépítve, mint most, szabadon csimpaszkodtunk a meredek falakon, és a hatvan méter mély dögkút fölött is úgy ugráltunk, mintha csak ürgelyukat léptünk volna át. Szabad élet volt, Fekete István regényeiben, novelláiban lehet ilyenekkel találkozni.
Gúthra érve is olyan látvány fogadja az embert, mintha csak a múlt század húszas-harmincas éveibe lépett volna vissza. Persze nem az erdészek, vadászok terepjáró autóira, s nem is a modern famegmunkáló gépek, eszközök sokaságára kell gondolni. De ha lekanyarodunk a Nyíradonyt Nyíracsáddal, Érmihályfalvával összekötő országútról, és a jó három kilométerre lévő erdészeti központ felé vesszük az irányt, hamarosan egy másik világba csöppenünk.
Mindkét oldalon szépen gondozott erdő, fiatal és öregebb foltok váltogatják egymást, a fák takarásában pedig békésen legelésző, ejtőző dámcsapatok. A vadászok rudlinak mondják a csapatokba verődő őzeket, szarvasokat, melyek megszokták már a közelükben elzúgó autókat, de elég csak lassítanunk, máris nyakukba szedik a lábukat, s irány a sűrű. Nem is sikerül szinte egyetlen használható fényképet se készíteni róluk.
De vigasztaljuk magunkat, sebaj, majd Bartucz Péter segít, aki a szabályos kis falunak is beillő erdészeti központ közepén egy hatalmas tölgyfa mellett vár ránk. A fa majdnem háromszáz éves. Azt gondoljuk, hogy a vidéket egykor borító őstölgyesek utolsó mohikánja, ám házigazdánk kiábrándít bennünket. A Debrecen környéki erdős pusztán található erdők mindegyike ültetett, azaz nem a természet, hanem az itt élő ember alkotása.
Ebből azonban az idegen nem sokat vesz észre. Azt persze tudja, hogy az akác nem őshonos, de a huszonöt-harminc méter magas sudár törzseknek Amerikában is alig akad párjuk. Sőt, a szakemberek szerint a fa itt még jobban is érzi magát, mint eredeti termőhelyén.
Egy pár éve napvilágot látott tanulmány szerint például a ma már minden erdész által elismert gúthi árbócakác évi 550-600 milliméter csapadék mellett ötvenöt éves korára elérheti a harmincöt méteres magasságot, míg Amerikában Long Islandon 1100 milliméter eső mellett nyolcvan év kell ehhez. Fája pedig rengeteg mindenre jó. A központi telepen a szőlőkaróktól kezdve a lavinafogókon át a tengeri dokkfalakig rengetegféle terméket állítanak elő belőle, csak pár éve annyit változott a helyzet, hogy e munkákat már vállalkozókkal végeztetik el. Az erdőkitermelés is rájuk vár.
Jó órányi barangolás után mi is rábukkanunk egy nyírlugosi csapatra. Akácot vágnak. Az erdőrészt akkortájt telepítették, amikor Bartucz Péter idekerült. Az akácot egyszer-kétszer sarjaztatással is újra lehet indítani, de többször már nem, mert romlik a minősége.
A tölgy, a nyár, a kőris, a fekete dió még kényesebb, azt nyolc évig is ápolni kell, s csak aztán lehet magára hagyni. Az új telepítéseket mindenütt kerítések védik, hiszen sok a vad, azok meg szeretik a zsenge hajtásokat. A gyümölcsöt is, de az nem nő magától. Azt is ültetni kell, és a gúthi erdészek ültetnek is. Lépten-nyomon eperfasorokba, dióligetekbe ütközünk, és szilvafákba. Az úgynevezett mirabolán (cseresznyeszilva) igénytelen, önti a termést, amit imádnak a vadak. Különösen a vadmalac. Nyáron gyakran látni őket a fa alatt szilvaszemeket keresgélni, miközben anyjuk aggódva kémleli őket a sűrűből.
Mi azonban nem látunk egyet se, ám annál több dámvadat. Néha egészen közelre engedik az embert, de mihelyt kiszállunk, azonnal kereket oldanak. Jobb híján beérjük hát vaddisznónyomokkal.
Néhol méternyi mély gödröket is látni: Bartucz Péter szerint a disznó kiszimatolja és kitúrja a rágcsálók téli raktárait. Pedig nem éheznek, hiszen ha szükséges, az ember eteti is őket. Most nem nagyon igénylik, mert lágy az idő. Már-már tavaszias szelek fújnak, de azért ha elgondoljuk, hogy egy-egy erdészház kilométerekre is lehet a kövesúttól, hófúvások idején nehéz lehet az ott lakók élete. Márpedig nem egy-két emberről van szó. A tíz erdészházból kilenc bent van az erdőben.
– A gyerekeket az iskolába, az asszonyokat pedig a munkahelyre az erdészet járművei hozzák-viszik, de az erdei utakat is mi tartjuk rendben – jegyzi meg házigazdánk, amikor megállunk egyik-másik nagyszerűen felújított erdészlak előtt. Bartucz Péter is bent lakik az erdőben, négy gyermeküket Gúth közepén nevelték fel. Már búcsúzkodunk, amikor enyhén szólva rosszallóan húzza össze szemöldökét, mert azt találjuk kérdezni, hogy nem un rá ennyi év után Gúthra.
– Egyszer-egyszer mi is elmegyünk szabadságra, de a harmadik nap után alig várom, hogy hazamenjünk – feleli. – Amikor hazaérünk, akkor érzem igazán, hogy szabadságon vagyok.
A nyugdíjas kort elérve majd neki is át kell adnia a szolgálati lakást, de azt követően sem fog elszakadni Gúthtól. Az erdő mellett vett magának egy darab földet, oda építette fel a házukat. A kert végébe talán eperfát is ültet, hogy húsz év múlva majd a termésre gyülekező vadmalacok viháncolásában gyönyörködjön.
Balogh Géza
Dámok birodalma
A gúthi erdőt a korábbi tulajdonosoktól, a Báthoriaktól, Hunyadiaktól, Lónyaiaktól apránként vásárolta meg Debrecen városa, s a XVIII. századtól már a város tulajdonában volt. A második világháború után került állami kézbe. Addig is első osztályú vadászterületnek számított, de az igazi hírnevet az 1972-ben ide telepített dámvad hozta meg. Ma már Gúthon élnek a világ legszebb trófeáit nevelő dámbikái, a világrekorder bikát is itt ejtették el tizenhat éve. A tavalyi barcogás idején 144 nagy lapátost lőttek, amelyekből hetvenhat trófea arany-, huszonegy ezüst-, tizenkettő pedig bronzérmes lett.
A trófeák átlagsúlya megközelítette a négy kilót, a legnagyobb lapát súlya pedig 6,27 dekás lett, amely az eddigi pontozás szerint a világranglista második helyét foglalja el, csupán néhány ponttal elmaradva a másfél évtizedes rekordtól.