2019. augusztus 3. - Egyre nehezebb ingyen hozzáférni az ausztriai tavakhoz, mert a közérdeket képviselő önkormányzatok is nehezen állnak ellent a csillagászati telekárak csábításának.
Nicolette Waechteré a 14,2 négyzetkilométernyi Mondsee, Ausztria egyik legszebb tava. A hetvenes éveiben járó „grófnő” – mindenki így nevezi, noha Ausztriában tilos a nemesi címek használata – annak az Almeida nevű grófi családnak a leszármazottja, amely még Napóleontól kapta ajándékba a tavat és a partját. Waechter elegáns házat visz a tó északi partján, és felvirágoztatta a felső-ausztriai kulturális életet is.
Jó tíz esztendeje úgy gondolta, túlad különleges vagyonán, s inkább városi életet fog élni. Bár számos vevőjelöltje akadt, köztük arab és orosz befektetők, ő mindenképpen az ausztriai tavak legfőbb őrének, a több mint 70 vízfelület tisztaságára vigyázó szövetségi erdészetnek (Bundesforste) akarta eladni a Mondseet. Az elképzelések azonban messze voltak egymástól, ő 16 millió eurót kért, az erdészet viszont csak 2,5 milliót kínált. Az asszony inkább megtartotta a tavat, ahol a gondosan őrzött partszakasz 38 százaléka természetvédelmi terület, 54 százalékot szállodák, magánházak, villák bérelnek tőle, és 8 százalékot használhat a köznép.
Ez utóbbi az országos átlag is – állapította meg az Addendum oknyomozó portál, amely nemrég tette közzé vizsgálatát 12 közkedvelt osztrák tóról. Arra keresett választ, hogy e természeti kincsek partjainak mekkora hányada használható ingyen, hány strand és tavi lejáró áll szabadon rendelkezésre. Jó példával Tirol jár elöl az Achenseevel, ahol a partszakasz 62 százalékát használhatják a hűsölni, úszni vágyók fizetség nélkül.
A lista másik végén a karintiai Weisensee található, ahol mindössze egyszázaléknyi tópart „szabad” – igaz, a hegyek miatt a part jelentős része nem hozzáférhető. Tirol és Vorarlberg tavait az 1938-as Anschluss után a német megszállók nem engedték beépíteni, a Bodensee osztrák szakasza egy 1964-es per nyomán szerzett engedélyt partjának megőrzésére. Egy magánszemély horgászkunyhót eszkábált akkor a parti lejárat útjába, amit az önkormányzat lebontatott. Az illető perelt, veszített, s azóta törvény mondja ki, hogy a víztől 10 méternyi távolságig tilos építkezni.
Ahány tartomány, annyi elképzelés a ritka szabad partok védelmére, a központi állam hatásköre ugyanis nem terjed ki a tavakra. Így a kormány csak javaslatokkal segítheti a partok megőrzését, építési tilalmat, szabályváltoztatást ajánl. Telkek visszavásárlását tanácsolja a tartományoknak, az illegálisan elkerített partszakaszon a kerítések hatósági eltávolítását és alkut a szállodákkal, hogy a fürdőzés csúcsszezonja után nyissák meg strandjaikat.
Nagyon rossz példát mutat a különleges szépségű, kellemes hőmérsékletű, túlzsúfolttá vált, 19,4 négyzetkilométeres karintiai Wörthi-tó (Wörthersee), ahol csak a partszakasz tizede szabadon hozzáférhető. A nyilvánosság elől mindjobban elzárt területen laknak az egyre hosszabb parti területet felvásárló szupergazdagok, köztük a német gyáros, Friedrich Karl Flick özvegye, aki egyre újabb kőfalakkal igyekszik kizárni a külvilágot az álombirtokáról. Most éppen egy 40 méter hosszú, két méter magas falat követel lebontani az önkormányzat, amit az özvegy „fürdőház garázzsal” érvvel kíván megtartani. De ott terpeszkedik Johannes Grafnak, a hentesből a Novomatic kaszinóvállalat tulajdonosává avanzsált milliárdosnak is a birtoka.
Átmenetileg megszerezte magának a Wörthi-tó egyik legszebb part menti kastélyát, a Schloss Reifnitzet a Kanadában élő, osztrák származású autóalkatrész-király, Frank Stronach. Neki úgy sikerült rátennie a kezét az önkormányzat által szigorúan őrzött ingatlanra, hogy megígérte, luxusszállóvá alakítja át. Amikor néhány év múlva kiderült, hogy esze ágában sincs osztozni senkivel rajta, a rá nehezedő nyomás hatására visszaadta a birtokot az önkormányzatnak. Az üzleten egymillió eurót keresett, de a helyhatóság sem járt rosszul, mert a vihar elmúltával az eredeti 6,4 milliós ár kétszereséért adta el a kastélyt Stronach hűséges fegyverhordozójának és üzlettársának, a partszakasz elrejtésében szintén jeleskedő Sigi Wolfnak.
A tavakban gazdag Karintia szociáldemokrata tartományi miniszterelnöke, Peter Kaiser hangos propagandával 2016 óta hét lejárót nyittatott a vízhez. Persze az ingyenes strandok is hoznak a partot kezelők konyhájára, a parkolásért szinte mindig fizetni kell.
Az Addendum a tanulmányában az ötvenes évekből származó fotót tett közzé, amelyen egy kéttagú család összecsukható széken, szerény sátor és autó társaságában élvezi a tágas vízpartot. Ez az idill azonban végleg a múlté, a parti telkek ma már nem szabadok, és szűkösségük okán olyan drágák, hogy a Wörthi-tónál akár 20 ezer eurót is megadnak négyzetméteréért. Aki megszerezte, az drága családi kincsnek tartja, és örökségként őrzi a leszármazottainak, váljék akár a tulajdonává, akár soha le nem járó bérletévé. Találékony, sportos fiatalok tiltakozásképpen már azzal is megpróbálkoztak, hogy magas fákról kötéllel lendültek át a privát partszakaszon az áhított habokba.
Felső-Ausztria tópartjain az elmúlt 15 évben mindössze két telket értékesítettek. A tulajdon mozdulatlanságában annak is szerepe van, hogy a tartományi alkotmány kötelezővé tette a bárkinek elérhető, átjárható partszakaszok garantálását, mondván: mindenkinek jár a hozzáférés joga a természeti szépségekhez. Burgenland évek óta hasonló előírást fontolgat az amúgy döntően az Esterházy család birtokában lévő Fertő tónál, visszamenőleg azonban nem akarja bolygatni a tulajdonviszonyokat.
A Fertő tó osztrák partjának 79 százaléka természetvédelmi terület, ahol nádtermesztés folyik, 13 százalékot foglalnak el a magántelkek, a nyilvános rész csak 8 százaléknyi. A Kurier a burgenlandi Susanne Fillát idézi:
„Ha úszni akarok a Fertő tóban, akkor szinte mindenütt fizetnem kell, még a saját lakóhelyemen is. Ezért inkább Joisba járok, ez az egyetlen hely, ahol nem kérnek belépőt.”