2024. október 7. - Hazugság, hogy együtt lehetne élni az erdő lakóival • Közmegegyezés kellene a távoltartásukra
Elrágta autója vezetékeit a nyest? Tönkretette háza új szigetelését a harkály? Esetleg föltúrta kertjét a vaddisznó? Az utóbbi időben egyre több vad merészkedik lakott területre. Dr. Heltai Miklós vadbiológussal, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézetének professzorával arról beszélgettünk, vajon mi az oka mi az oka a jelenségnek, és el tudjuk-e távolítani a kárt okozó egyedeket, anélkül, hogy magunkra szabadítanánk a legvérmesebb állatvédőket.
– Igaz, hogy egyre több a városi vad, vagy csak a közösségi média megjelenése óta kapnak nagyobb figyelmet?
– Igaz. A közelmúltban végbement egy alkalmazkodási folyamat, mert az állatok kiismertek minket, embereket. A városokban több vad számára is kedvezőek az életfeltételek. Ugyanakkor a természettől való távolodásunk is közelebb hozta hozzánk az élővilág egy részét. Ha néhány évtizeddel ezelőtt egy kisebb faluközösségben megjelent egy nemkívánatos állat, megoldották, hogy ne legyen ott.
Emiatt aztán a többinek már eszébe sem jutott odamenni. A vadászattal kapcsolatos jogszabályi korlátozásokkal mindez megváltozott. Egyébként vannak olyan fajok, amik ősidők óta együtt élnek, együtt fejlődnek velünk. Benne van a nevükben is: házi veréb, házi patkány, házi egér, ágyi poloska vagy konyhai csótány. Ezeket a fajokat többnyire ki akartuk irtani magunk mellől, de nem sikerült.
– Vannak, akik szerint kizárólag az ember a felelős azért, hogy bizonyos fajok kiszorulnak természetes élőhelyükről.
– Az állatok tudják, mit csinálnak. Ha irtóznának tőlünk, emberektől, miért jelennének meg egyre többször, egyre nagyobb számban olyan területeken, ahol sokkal nagyobb eséllyel futhatnak össze velünk? Azok a fajok, amelyeket zavar a jelenlétünk, eltűnnek mellőlünk: kipusztulnak vagy visszahúzódnak oda, ahol nem vagyunk jelen. A nemzetközi szakirodalom várost kihasználó fajoknak nevezi azokat, amelyeknek egyedei gyakran jelennek meg lakott területeken. Számukra az emberi környezet valamilyen előnyt nyújt a vadonnal szemben. A kis testű énekesmadarak körülbelül kétszáz évvel ezelőtt kezdtek el beköltözni a városokba, mert ott a hőmérséklet picivel magasabb volt, több élelmet találtak és kevesebb ragadozó leselkedett rájuk, illetve mert jött a modern erdőgazdálkodás, és egyre kevesebb lett az odvas fa, amiben fészkelni tudtak. Ma már ezek a fajok nagyobb számban vannak jelen a városon belül, mint azon kívül.
– Tehát akkor régi jelenségről van szó?
– A gyerekeknek szóló Urban Foxes című könyvet például 1986-ban írta Stephen Harris, a kor egyik legnagyobb rókakutatója azzal a célzattal, hogy magyarázatot adjon, mit is keres ez a négylábú a városokban.
– És mit keres? Gondolom, élelmet…
– Vagy megnézi, túl tud-e ott élni. A róka már megtanult alkalmazkodni az emberi környezethez. Az alkalmazkodásnak pedig mindig van egy második lépése: az evolúció. Egy angol tanulmány arról szól, hogyan rövidült az évek során a rókák állkapcsa amiatt, hogy az embertől származó feldolgozott táplálékot fogyasztanak. De az is bizonyított már, hogy a városi vaddisznók génállománya teljesen más, mint a szabad területen élőké.
– Bár évtizedekkel ezelőtt szinte teljesen eltűnt hazánkból, ma itt él Európa legnagyobb aranysakál-populációja. Az ő megjelenésük okozhat kellemetlenséget az emberek számára?
– Körülbelül tíz éve Székesfehérvárott, egy lakótelepen fogtak sakált. A szakemberek azért mentek csapdázni, mert a lakók jelezték, hogy valami furcsa hangot hallanak éjszakánként. Mint utólag kiderült, a sakál kiabált. Sokfelé találkozhatunk vele, él a budai hegyekben vagy például a Merzse-mocsárban, a ferihegyi repülőtér közelében is, és bizony előfordul, hogy olykor betéved egy-egy a városba. De olyat, mint a róka esetében, hogy ott is fialjon, még nem tapasztaltunk.
– Van olyan vad, ami csak véletlenül keveredik közénk?
– Hogyne. Léteznek olyan speciális folyosók, amik a városba vezetnek. Ilyen a zölddel teli patakpart vagy egy vasút, ami mellett rengeteg a kidobált ennivaló. Amelyik állat ezek mentén téved a városba, többnyire inkább túlélője lesz annak, mintsem kihasználója. A Covid-járvány idején például a Józsefvárosban, a Nemzeti Sírkerttel szemben elütöttek egy őzet. Felbukkanását akkor mindenki a város karantén miatti elcsöndesedésével magyarázta, pedig az égegyadta világon semmi köze nem volt hozzá. Az őzek régen ott vannak a temetőben, hiszen mögötte húzódnak a Keleti és a Józsefvárosi pályaudvar vágányai, amelyek mentén bejuthattak a város ezen részébe is.
– Az erdélyi medvetámadásokkal kapcsolatban is sok hír jelenik meg az interneten. A közösségi médiában elképesztő viták zajlanak: Székelyföldön gyakorlatilag kollektív medvegyűlölet alakult ki. Sokan már a faj teljes kiirtását követelik.
– A BBC Fox wars című filmje az úgynevezett konfliktusos vadállatokhoz való viszonyulás végleteit szemlélteti. Az egyik oldalon egy nyugdíjas házaspárt mutatnak be, akik az egész házukat, a kertjüket, sőt, a fél utcát bekamerázták, hogy gyönyörködhessenek a környezetükben élő rókákban, de megjelennek a filmben azok is, akiket valamilyen módon megkárosítottak ezek a négylábúak. Az egyik jelenetben egy fölbérelt vadász a budin ülve, hangtompítós fegyverrel várja, hogy lelőhesse a kertben megjelenő példányokat. De a legtöbb ember úgy van vele, nem akarja, hogy megöljék az állatot, csak vigyék el valahová. Kérdezem én: hová? Honnan hiányzik az az állat? A városban közönséges fajok jelennek meg. Nem veszélyeztetettek, itt is tömegesek, ott is tömegesek.
– Akkor mégis mi a megoldás?
– Az általános lakossági vélekedés az állatvédőkével azonos. Nekik minden egyed fontos. Én vadbiológus vagyok, vadgazdálkodókat képzek. A mi esetünkben a faj, a populáció a fontos: az, hogy mindig legyen róka, vaddisznó, őz. Bármennyire kegyetlenül hangzik, minket nem érdekel az egyed. Talán, ha nem lenne ennyire éles ez az ellentét, előrébb juthatnánk a probléma megoldásában. Társadalmi közmegegyezésre lenne szükség: be kellene látni, hogy vannak olyan fajok, amik az embernek kárt okozhatnak, valakit pedig joggal zavar ez. Az lenne az ideális, ha ilyen esetben volna lehetőség ezeknek a kárt okozott egyedeknek az eltávolítására anélkül, hogy abból botrány lenne. Az a mantra, amit néhány évtizeden keresztül sulykoltak belénk, hogy nincs olyan, hogy hasznos és káros állat, nem igaz. Ha a farmer birkáját megeszi a farkas, az a farmernek igenis kár. Amennyiben ő ezt sérelmezi, de azt a választ kapja, örülnie kéne, hogy az állatok itt élnek velünk, akkor előbb-utóbb házilag, a saját lehetőségeihez mérten fogja megvédeni, ami az övé. Hazugság, hogy a vadállatokkal együtt lehet élni. 1883-ban még úgy szólt a törvény, hogy saját birtokon a ragadozó ellen mindenki úgy védekezik, ahogy akar. A jelenlegi szabályozás szerint nincs erre lehetőség. Lakott területen nem vadászhatunk, sőt, vadászható állatokat vadászaton kívül, a védett állatokat pedig semmilyen esetben nem szabad még zavarni sem. Ha pedig ragadozó okoz kárt nekem, azért nem jár kártérítés.
– És akkor visszaértünk a beszélgetés elejére, hogy miért járnak be a vadállatok a városba. Mert a jogszabályi korlátozásoknak köszönhetően biztonságban érzik magukat.
– Az ember is jobban szeret ott vacsorázni, ahol nem lövöldöznek rá.
– Önöknek okoztak már kellemetlenséget vadállatok?
– Hogyne. A tanszékünk új szigetelését például nemrégiben bontotta meg a harkály.
– Rongál unalmában?
– Dehogy! Utólagos hőszigetelésnél, ha nem permetezik le az eredeti házfalat, rajta maradhat mindenféle ízeltlábú, amiket a harkály ugyanúgy hall, mint a fakéreg alatt. A tavaszi időszakban pedig hangkiadásra, „dobolásra” használja a fákat és tárgyakat. Amikor azt halljuk, mintha valaki dolgozna a fán, akkor táplálékot keres, az egymás utáni, nagyon gyors kopácsolás pedig territoriális jelzés. A hungarocell veszte, hogy jól szól.
– Vannak házi praktikák, amelyekkel távol tarthatjuk az ilyenfajta betolakodókat?
– A harkály ellen szokták javasolni, hogy lógassunk pillepalackot a ház falára, de ahogy a legtöbb ilyen módszer, ez sem ér semmit, ráadásul csúnya is…
– Hogy lehet megoldani, hogy az embernek ne keletkezzen vadkára, és a fajok is megmaradjanak?
– Budapesten állítólag az emberen kívül még tízezer faj él. Ezek döntő többsége számunkra láthatatlan, egy másik része pedig érdektelen. Felvetődik a kérdés, hogy a harmadik csoportot alkotó, valóban konfliktust okozó fajok közül valamelyik, például a galamb, ha a városban megszűnne létezni, akkor maga a faj is megszűnne létezni? A válasz az, hogy nem. Ennek tudatában kellene társadalmi közmegegyezésre jutni a távoltartásuk módját illetően. Lehet, hogy a Budapest belvárosában élők számára kisebb problémának tűnik, ha egy vadállat kellemetlenkedik, de ilyen alapon a peremkerületieket sem kéne, hogy érdekelje például a patkányok túlszaporodása. Mindenkinek van valamilyen mumusa.
– Az erdélyi medvék esetében a túlszaporodás közrejátszik abban, hogy egyre többször jelennek meg lakott területen?
– Minél népesebb egy populáció, annál nagyobb az esély az egyed városban való rendszeres felbukkanására. De a vadászat a medve esetében nem azért lenne fontos, hogy megtizedeljék az állományt, hanem hogy félelmet keltsenek bennük, ezáltal elkerüljék a várost.
– Itt, az anyaországban melyik konfliktusos erdőlakó faj okozott elsőként gondot?
– A nyest. Sokan próbálták már megfejteni, vajon miért rongálja meg az autókat, de még mindig nem tudni pontosan. Egyes feltételezések szerint vannak bizonyos autótípusok, amikhez ragaszkodik, az osztrákok például egy időben úgy tartották, csak a német autókat bántja. Valószínűbb, hogy territoriális jelzésekről van szó. Bár egész évben itt vannak velünk, azért ez az autórágási hullám ezeknek az állatoknak a párzási időszakára, késő tavaszra, kora nyárra tehető.
– Sokan próbálják vízzel teli ásványvizes palackokkal távol tartani vagy fénnyel és hanggal elriasztani a háztól ezeket az élőlényeket. Működhet valamelyik módszer?
– Ez a faj az ember mellett zajos, fényekkel teli környezetben él. Miért pont ezektől riadna meg? Én azt szoktam javasolni, ha a nyest az autónkat használja üzenőfalnak, próbáljuk meg elnyomni a szagát. Ez akár még hatásos is lehet. De megint hangsúlyozom: az állatok tanulnak. A ferihegyi reptéren akkora hangágyúk vannak, mint egy tárgyalóasztal fölállítva. A saját szememmel láttam, hogy miközben működött, rajta ült az ölyv. A fizikai nyomás fölemelte a madarat, visszahuppant és tovább nézelődött, mert tudta, hogy semmi baja nem eshet.
– Mostanában egyre gyakrabban hallani hódokról, amik a nagyvárosban vernek tanyát. Ők új vendégek?
– Nem igazán. Az ő térhódításuk is az elmúlt húsz évre tehető. 1997–1998 környékén volt az első nagyobb telepítési hullám, de valószínűleg enélkül, természetes módon is visszajöttek volna Szlovénia felől, csak lassabb ütemben.
– Miért volt szükség a folyamat meggyorsítására?
– A WWF-nek effektíve bevétele volt és van a hódból. Nyilvánvaló, hogy részben a tudományos, természetvédelmi céljai, részben pedig a saját gazdasági érdekei miatt sürgette a visszatelepítésüket. Lehetett projektpénzeket kapni, az adók egy százalékát begyűjtögetni és támogatókat szerezni. Az egyik legnagyobb hazai barkácsáruház is adományokkal támogatta őket, mivel a hód a logójuk. A probléma az, hogy amikor nekem, magánszemélynek ez az állat kárt okoz, például kirágja a nyárfámat, akkor nem áll oda a szervezet, hogy kártalanítson abból a haszonból, amit a hódnak köszönhet. Pedig a mezőgazdasági vadkártérítésnek Magyarországon ez az alapja. Nyilván nem a vadász tehet arról, hogy a szarvas lerágja a kukoricát. De a vadásznak van bevétele az állatból.
– Mi, városlakók mivel hibázunk, mivel idézzük elő, hogy a hozzánk betévedt példányok itt maradjanak vagy visszatérő vendégek legyenek?
– Például azzal, ha etetjük őket, vagy szemetelünk. Ezeknek a fajoknak táplálék minden eldobott élelmiszer. Ahogy a levágott fű is. Sokan az erdő közeli kert végébe borítják a fűnyíró zsákjának tartalmát. Szerves anyag, ilyen szempontból nincs benne semmi rossz, ám felhívás keringőre, mert miután a kazal alatt benedvesedik a talaj, megjelennek benne a pajorok, és mindjárt jön is a vad, hogy körülnézzen, van-e benne valami fogára való. Aztán ott vannak főleg a budai oldalon azok belterületi telkek is, amik úgy néznek ki, mint egy őserdő. Azokra nem mehet be senki, kivéve a vaddisznót, a rókát és a nyestet, akik köszönik szépen, remekül érzik ott magukat. Ezzel tulajdonképpen a nem karbantartott telek tulajdonosa terrorizálja a karbantartott telek tulajdonosát. De nagyban is igaz ez. A város környéki erdőket nem véletlenül hívják parkerdőnek. Olyannak kéne lenniük, hogy átlássunk rajtuk, hogy ne tudjon elbújni semmilyen vad. Ám a legritkább esetben néznek ki így. Ha meg valaki elkezdi kivágni belőlük a fölös fákat, bokrokat, akkor jönnek a természetvédők, és irgalmatlan hisztit csapnak, mondván, a hatóság meg akarja szüntetni az összes zöldfelületet. Mostanában nagyon divatos összekötni a várost a természettel fasorokkal, kispatakkal. De ez is csalogatja a hívatlan vendégeket. Ha nem akarunk állandóan küzdeni ezzel a problémával, éppen hogy el kellene szigetelni a környezetünket. A veszélyeztetett helyen lakókat fel kellene szólítani, hogy csináltassanak olyan kerítést, amin nem megy át a vad. Sokan úgy gondolják, hogy a védekezés nem a telektulajdonos feladata, hanem az önkormányzaté vagy az államé. Miért is? A betörők ellen is magunk védekezünk. Egyébként nem kötelező az erdő mellett lakni, be lehet költözni egy belvárosi panel tizedik emeletére is. Szencz Dóra