Időszerű témát dolgozott fel a Mancs munkatársa, Linder Bálint, aki már korábban is észre vétette magát erdészeti témájú, szociográfiai riportjával.
A borsod-abaúji vidék, a riport témáját tekintve, az egyik leginkább érintett tája hazánknak.
2004. december 16.
Őrizni a fát
A magára hagyott borsodi iparvidék lakossága fokozatosan feléli a vidék erdeit. A fatolvajok már jó ideje szervezetten, üzletszerűen és egyre tempósabban fogyasztják a Bükköt.
„Életemben először hívtam Télapót a gyerekhez. Tudja, ki jött el krampusznak? B., a vidék egyik legnagyobb fatolvaja. Azt hittem, felrobbanok" - újságolja feldúltan egy ügyintéző az Egererdő Rt. szilvásvárad-arlói erdészetének központjában
A jelentős erdőgazdálkodási hagyományokkal és szezonális üdülőforgalommal megáldott Szilvásvárad lakosainak döntő része legálisan szerzi be a téli tüzelőt, ami a másfél évtizede padlón lévő észak-magyarországi övezet kellős közepén korántsem egyértelmű. Az Ózd felé vezető műút melletti egyik állami erdőterületet gyakorlatilag már kivégezték; néhány erősebb tél, és nemsokára csak huzatos pusztaságot, meg facsonkokat találunk itt. A tolvajok a hegyoldalban a méregdrága gépi földmunkával kiásott védőárkot késlekedés nélkül betemették, így a svarcban kidöntött rönköket a közeli kisvasút nyomvonalából bicikli-úttá lett közlekedési folyosón egészen Ózdig lehet zökkenőmentesen utaztatni. Arló felé közeledve egyre több olyan bozótos domb látszik, ahol csak egy-két torzó, úgynevezett boszorkányfa jelzi, mekkorára nőtt régen az erdő. 1990 előtt a nincstelenek jártak rá a fára, míg ma a gazdálkodók szerint a lopott anyag kétharmadát szervezett csoportok mozgatják és értékesítik. A lánc egyik végén befolyásos környékbeli famíliák és helyi kisvállalkozók gyarapodnak megrendelőként, a másik oldalon segélyen tengődő falusiak kereset kiegészítésért gályáznak.
Arló a magára hagyott vidék „faiparának" logisztikai központjaként számtalan rendszám nélküli vagy rendszáma alapján kizárólag személyautózásra használható Zsuk, Robur, IFA telephelye. A gépek platóit, hátsó üléseit fakéreg, gally borítja. Az erdészeti dolgozók megfigyelései szerint ilyen járműveken indul útjára a lopott tüzelő a környék és az Alföld elszegényedett lakosainak fáskamrái, esetenként a hivatalos értékesítéssel foglalkozó cégek raktárai felé. A településen néhány porta udvarán
térdig áll a fűrészpor,
az összevissza hasogatott, kupacba hányt fadarabokra pillantva a hozzáértő azonnal észleli, hogy nem tűzép-telepről származik. A falu végén apa és fia fűrésszel a kézben olyan nyugalommal bandukol haza az erdőről, mint aki csak egészségügyi sétára vitte a célszerszámot. „Ők darabolni voltak, nem hoznak semmit. A szervezett falopás a kockázatminimalizálás jegyében fázisokra bontott munkafolyamat, ahol'" az egyik ember kimegy az erdőre, kidönt néhány fát, másnap valaki feldarabolja, megint mások véletlenül belebotlanak a tuskókba, és hazahurcolják. Ezt a biztonság kedvéért főleg nem büntethető, tizennégy év alatti gyermekek vagy terhes anyák végzik kézikocsit tolva, szamárfogatot vezetve. A bírságtételek világában otthonosan mozgó emberek jól tudják, hogy egyszerre csak keveset szabad markolni. A fa az árut tovább aprítják, hajnaltájt pedig egy letapadt teherautó a rendeltetési helyére szállítja a rakományt - a kocsi előtt két-három kilométerrel mobiltelefonos felvezető autó halad. Korábban a fűrész, fejsze és szamárfogat jelentette a tolvajok eszköztárát, ma a megbízó jóvoltából egyre többen láncfűrésszel ballagnak ki a zöldbe, néha hűtőautó cipeli az árut" -jellemzi a rendszerváltás óta jócskán modernizálódott viszonyokat Grédics Szilárd erdészetvezető.
Ahogy a gyárkapun át aktatáskában fokozatosan el lehetett lopni a gyárat, úgy apránként az erdőt is haza lehet vinni. Biciklin, szekéren, kézikocsin tavaly csak a szilvásváradi-arlói állami erdőkből 3500, idén pedig 4500 köbméter - egy zsúfolt rendező pályaudvarnyi - fát hurcoltak ki. A közel ezer hektár magántulajdonú erdőt kezelő Ózdi Erdőbirtokossági Társulás területéről több fa tűnt el, mint amennyinek a kivágását a hatóság abban az évben a gazdálkodó számára jóváhagyta.
A „talált” faanyaggal a seftelők az erdészek szerint úgy jutnak haszonhoz, hogy a vevőiket rendre becsapják. A teherautóra levegősen, gúlába pakolt, névlegesen egy köbméter fa a fáskamrában felpolcolva 0,7-0,8 köbméterre apad, aki meg mázsára vásárol, ugyanúgy kevesebbet kap, mert friss, vizes fához jut, ami később sokat veszít a súlyából. A bandák proaktív üzletpolitikájának köszönhetően néha az is vásárol, aki nem akar: előfordul, hogy a háziak távollétében a nyitott kapun bedobálják a fát, aztán az árát leverik a védtelen embereken. Az áru mégis kelendő, mert errefelé kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a teljes fűtési szezonra előre vásároljanak; a segély, nyugdíj érkeztével viszont kis mennyiséget is rendelhetnek, amit ráadásul házhoz hoznak.
Az Ózdot övező dombok tetején már csak roncs erdő, cserjés-bozótos vegetáció kornyadozik. A salakra, salakból épült Hetés a város és az ország talán legrongyosabb nyomornegyede; a tölgyes felől érkező fiatalok megpakolt taligákkal küszködnek a telep cúgos házai felé. „Elesett emberek, a családjuknak szedik össze, amit találnak, nem lehet rájuk haragudni” - magyarázza Grédics Szilárd, aki jóval kevesebb megértést mutat annak az ózdi vállalkozónak a hivalkodó otthona előtt, aki a gyalázatosan fizetett bérmunka keretében saját népét és az erdőt is kizsigereli.
Sajóvárkony az illegális fakitermelés előretolt helyőrsége. A begyűjtő udvarok mellett a kerítésnek támasztott autósülések megfigyelőposztok. „Mindig tudják, merre járok, mikor ebédelek, mikor megyek a postára. A legkisebb gyerek is rám van állítva” - mondja Kisbenedek József kerületvezető erdész.
A kanyarokban néha szekér vagy bicikli bukkan elő, a többség a fákat iparszerűen döntögetők után takarít. Az ösvényen az erdő sűrűje felé imbolygó szekér gazdái egy nemrég kidöntött rönk nyomában járhatnak, minket megpillantva azonban fürgén hurkapálca vastagságú gallyakért kezdenek hajladozni. A jelzett turistaút kiöblösödésé-nél a munkagépekkel felállított akadály kéttonnás betonelemeit tegnap éjszaka
emelővel billentették ki
a helyükből, az erdészek nehezen palástolják elkeseredésüket. „Ebben a völgyben el lehet felejteni az erdészkedést” - sóhajt egyikük. „Minden így marad, amíg nem a megbízón csattan az ostor, és az elkövető visszakapja a szerszámot, az eljárás évekig húzódhat, a jogalkalmazó nem lép fel a törvény szigorával, a büntetés pedig közmunkával megváltható” - sorolja a jogi környezettel szembeni kifogásait Grédics Szilárd. A körzetben a legmagasabb ismert bírság húszezer forint volt, ráadásul minél jobban megsuhintanak valakit, annál hamarabb indul újra lopni, hogy megkeresse az árát. Az erdészet azt is nehezményezi, hogy az okozott kár felbecsülésekor a törvény csak a köbméterben számolt tűzifa hiányával kalkulál, és nem mérlegeli, hogy az erdő egyéb (rekreációs, természetvédelmi) funkcióiban is állandóan sérül. „A hatóság zárjegy nélküli dohánytermékre, alkoholra bukkanva lefoglalja az autót is, itt viszont a bűnelkövetés eszközének kizárólag a favágó eszközt ismerik el, pedig maga a lopás ténye szállító járművel valósul meg, és abból nehezebb lenne újat szerezni. Az is sokat segítene, ha az önkormányzatok legalább egyszer utánajárnának, ki jogosult valójában fakereskedelemre, és ki kereskedik nap mint nap az udvarán" - vet fel néhány további megoldási lehetőséget az erdészeti vezető.
„Nem vágtunk ki semmit, kapunk mi fát a tanácstól” - egyenesedik fel ruganyosan egy tisztás szélén a friss irtás maradékát éppen kocsijába tuszkoló fiatal pár, akik ijedtükben megmutatják, honnan származik a lepattanó. Elvileg a lehullott fát is csak engedéllyel, pénzért lehetne összegereblyézni, ám ennek érvényesítése ebben a közegben teljesen illuzórikus. Csilingelve, nagy kiáltozással a hegy irányából befut egy szekér, a feltartóztatott, szegényes öltözetű fiatalok égre-földre esküdöznek, hogy kizárólag száz éve lehullott száraz fát húz a gebe, a továbbjutás reményében szaporán a hátuk mögé mutogatva pedig támpontokkal szolgálnak arról, hogy feljebb milyen kár érte az erdészetet. Egy közeli házból előbújó ember alig várja, hogy szóhoz jusson. „Itt jártak az éjszaka láncfűrésszel, autóval, de nem tudom, kik voltak. Azt kiabálják, hogy ha kitolom a képem, összehasogatnak” - panaszolja a félelemtől kiabálva a csapzott, idős ember, akinek rendre elviszik a szerszámait és a lábasjószágát.
A precízen szervezett, csapatos, teherautós farablás rendszerint holdvilágos éjszakákon esik meg, szintén következmények nélkül. „Egy októberi estén tizenkét embert fogtam, öt motorfűrésszel, három Zsukkal és egy platós Uazzal jöttek. A rendőrök nem értek ide fél órán belül, ennyi embert meg lehetetlen volt ott tartani. A rendőrségen, bíróságon egyedül nulla vagyok, hiába dokumentálok mindent. Volt, hogy videóra vettük az egészet a fa kidöntésétől a pénz leszámolásáig, de a jogalkalmazó előtt ez is kevésnek bizonyult. Nemrég kivittem a nyomozókat egy házhoz, éppen vagy százezer forint értékű, lopott fát pakoltak fel; azt sikerült lefoglalni, de visszaragasztani azt sem lehet. Ebből is csak valami alacsony bírság lesz, röhögve kifizetik. Visszatartó erejű ítélet itt még nem született, kártérítést pedig soha nem kap az erdészet” - kesereg a kerületvezető erdész. „Egy fiatal tölgynek semmi esélye, hogy Farkaslyuk környékén megérje a vágásérett kort" - halljuk Bárdos Andrástól, az Ózdi Erdőbirtokossági Társulás vezetőjétől. A várostól negyedórányira a lapos völgyben fekvő, fülig sáros telep első látásra abban különbözik a többitől, hogy az erdőszéli otthonok zöme házgyári elemekből épült, és az ordító szegénység ellenére több porta udvarán is használt, középkategóriás nyugati autó parkol. A telep utolsó háza előtt kocsink lefékez, egy teherautóra épp pakolnak. „Honnan van ez a fa?" - érdeklődik a kísérőnk. „Majd, ha rendőrt hív, elmondom” - veti oda válaszképpen a harminc körüli, széles vállú fiatalember. Az erdész így is tesz, mi pedig abban a pillanatban ezt nem bánjuk, mivel a kezében
baltát lóbáló
családfőt elönti a pulykaméreg. „Mi a szentséges Úristent akar maga tőlem? Ezt én vásároltam. Engem még sosem kaptak el fával. Miért nem azokat hajkurássza, akik naponta szétlopják az erdejét? Tudja, akik megkenik a rendőröket is. De tőlem ne várja, hogy majd köpök magának. Kapja el őket, ez a maga dolga” -mondja most már kiabálva, majd a baltát a lábunk előtt a földhöz csapva ujjával megfenyegeti a higgadtan válaszolgató erdészt. „Erre még maga nagyon rábaszik egyszer” - ígéri még a méregtől fújtatva, majd beviharzik a házba, ahonnan egy számlával tér vissza. Kísérőnket nem győzi meg a papír, biztosra veszi, hogy a fa és a számla nem egy alomból származik, és ezt a meglepően hamar kiérkező járőrök által felvett jegyzőkönyvbe is bediktálja. Közben a közeli házakból szurtos kölykök, derülő tinédzserek, kutyák, dühöngő matrónák, csecsemőkkel a karjukon papucsban kiszaladó fiatalasszonyok bújnak elő. A rendőrök nem túl lelkesek, hiszen vacogtató hideg van, a helyzet nem egyértelmű, és a vitatott fa mennyisége legfeljebb egy szabálysértési eljárás alapja lehetne. Ezért udvariasan, de sebesen évickélnek át az eseten. A helyi bűnüldözés szempontjai között nyilván nem a nehezen bizonyítható falopási esetek felgöngyölítése a legégetőbb feladat, és sokan úgy vélik, ez még mindig jobb, mintha az emberek rablógyilkosságokból élnének. A járőrpáros egyik tagja lecsendesíti a hőbörgőket, akik még ekkor is azokat az érinthetetlennek titulált tolvajokat emlegetik, akik helyett állandóan őket veszik elő.
„Ez nem volt vészes helyzet - meséli hazafelé a kísérőnk. - Egy hete, amikor a kollégám egy másik helyen utánament egy szekérnyi fának, kijött az egész telep. Lincshangulat volt a javából, két rendőrkocsinak kellett kijönnie, máskor meg csak a figyelmeztető lövés segített. Nekünk is van pisztolyunk, de nem hordjuk, félő, hogy valaki áldozata lenne a saját fegyverének. Amikor volt pénzünk, őriztettük az erdőt, de ez borzasztó drága, ráadásul elég egy évet kihagyni, és fújhatjuk az egészet”. Az Ózdi Erdőbirtokossági Társulás vezetője egy darabig szintén biztonsági cégre bízta tulajdonát: abban az időszakban a negyedére csökkent a lopáskár. „Ez azonban több millióba kerül évente, ráadásul száz hektár erdőnket figyelmeztetésképpen rögtön fel is gyújtották azok, akik továbbra is a fánkból akarnak élni. Védtelenek vagyunk."
Linder Bálint