Ezzel a jogi aktussal az 1996. évi LIV. törvény az erdőről és az erdő védelméről hatályát veszti, és életbe lép a 2009. évi XXXVII. törvény Az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról.
A címben megfogalmazott kérdést úgy is feltehetjük, hogy vajon a természetvédelmi szempontok megfelelő mértékben érvényesülnek-e az új erdőtörvény előírásai révén. Joggal várhatjuk el, hiszen aligha képzelhető el olyan fenntartható erdőgazdálkodás, amely nem fordít kellő figyelmet az erdő védelmére és a természetes tulajdonságainak megőrzésére.
Az új erdőtörvény elejére illesztett első bekezdésben (preambulum) a következők olvashatók: „Az erdei életközösségek nélkülözhetetlen fennmaradása, védőhatása és termékei (hozamai) biztosítása érdekében szükséges az erdő szakszerű kezelése és a károsító hatásoktól, a túlzott használattól és igénybevételtől való megóvása, az élettelen környezet, a mikroorganizmusok, a gomba-, növény- és állatvilág sokféleségének, az erdei életközösség dinamikus és természetes egységének megőrzése”. Talán nem érdemes vitatni, hogy amennyiben a fenti törekvések érvényesülnek, akkor erdőtörvényünk valóban zöldnek (is) mondható. Kérdés, hogy a törvény valóban elősegíti-e a megfogalmazott célt?
A vélemények megoszlanak. Aki szerint a több mint száz éve általános előírásnak tekinthető ún. tartamos fahasználat mellett automatikusan megvalósulnak a természetvédelmi célok, az bizonyára értetlenkedve olvassa az aggodalmaskodó zöldek nyilatkozatait, sőt talán az új erdőtörvény egyes előírásait is a kor furcsaságai közé sorolja. Az erdészek, ökológusok és a szakmán kívüliek között ugyanakkor egyre többen vannak azok, akik jól látják az elmozdulás szükségességét, amely elsősorban az erdőgazdálkodás módszereit és a fafaj-politikát érinti. A zöld oldalról jövő egyes vélemények szerint az új erdőtörvény nem lépett előre elég nagyot a természetvédelmi szempontok érdekében. Nem elhallgatva a hiányosságokat, mi amellett érvelünk, hogy bizonyos területeken mégiscsak jelentős és pozitív elmozdulás történt.
Miközben kevesen vitatják, hogy faanyagra szüksége van a társadalomnak, egyre inkább köztudottá válnak azok az ismeretek, amelyek a természetes erdők sok száz éve zajló átalakításának következményeit mutatják be. Az összefüggések az erdőterületek feldarabolódása, az állományok gazdasági célok mentén történő átalakítása, az idegenhonos fafajok alkalmazása és a biológiai sokféleség csökkenése között egyre nyilvánvalóbbak. Magyarországon az erdők fele ún. kultúrerdő, és a közelmúlt vizsgálatai szerint a legjobb állapotú erdeink természetessége táji szinten alig éri el a lehetséges maximum 60%-át. Különösen aggasztó a helyzet a behurcolt fafajok által ostromolt alföldi ligeterdőkben és a maradvány erdőssztyepp foltokban. Az erdők természetességének csökkenése az ellenálló képességet rontja, ami a klímaváltozás jelenlegi trendjeit figyelembe véve katasztrofális következményekkel járhat.
Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy minden erdészeti ismeretterjesztés ellenére rossz érzéseink vannak egy vágásterület láttán. Nem csak arról, hogy a legtöbb ember világos különbséget tud tenni a természeteshez közel álló erdők és a sivár faültetvények között. Hanem arról, hogy egyre inkább tudatában vagyunk, ha nem állítjuk helyre a természetes folyamatokat és nem karoljuk fel az ezekre alapozó erdőgazdálkodást, akkor nem lehetünk nyugodtak erdeink jövőjét – sőt a saját jövőnket illetően sem.
Az új erdőtörvény véleményünk szerint tett lépéseket a megfelelő irányba, amiben a törvénytervezetet kidolgozó tárca és az erdész szakma nyitottsága mellett a zöld civil szervezetek sok éves lobbimunkája is komoly szerepet játszott. Az egyik legfontosabb koncepcionális előrelépés az erdők természetesség szerinti osztályozása. Ez köznapi nyelven azt jelenti, hogy különbséget teszünk a természetes, vagy ahhoz közeli állapotú (főként hegy és dombvidékeken megmaradt) erdők, és az ettől több-kevesebb mértékben eltávolodott összetételű erdők között. Hat kategória került megállapításra, ahol a sor egyik végén a szinte alig átalakított, összetételükben, szerkezetükben és működésükben is mintaszerű „őserdők” állnak, a másikon pedig a szabályos hálózatba telepített faültetvények. Mindez alapot teremt arra, hogy a gazdálkodás módszereit is az állomány tulajdonságainak megfelelően írjuk elő. Az értékesebb természetes erdőkben, pl. súlyos természetvédelmi érdekek sérülnek a tarvágás alkalmazásával, ezért kerülendő, miközben a faültetvények esetében éppúgy elfogadható módszer, mint bármely más mezőgazdasági tájhasználat esetében a „betakarítás”. A korábban egységesen alkalmazott ún. vágásos üzemmód mellett az új törvényben három további, a szálaló; az átalakító (vágásosból szálalóba átvezető) és a faanyagtermelést nem szolgáló üzemmód is megjelenik. E három ún. nem vágásos üzemmód alkalmazása szinte minden természetes erdőben komoly természetvédelmi hozadékkal jár, mivel folyamatos erdőborítást, és változatos faállomány szerkezetet hoz létre, ami a legtöbb erdőben élő növény- és állatfaj számára előnyös. Nagy eredménynek tartjuk, hogy a WWF és más zöld szervezetek javaslatára az állami erdők egy részében kötelező előírás lett a nem vágásos üzemmódok használata, és így a folyamatos erdőborítás biztosítása.
Fontos, hogy az állami erdőkre további szigorú előírások is vonatkoznak, amelyek, mint a forgalomképtelenség, fokozottan biztosíthatják a természetvédelmi és közjóléti célok érvényesülését. Pontosabbá vált a rendeltetések különválasztása is. Köztudott, hogy a magyar erdők jelentős része, mintegy 20%-a természetvédelmi oltalom alatt állt eddig is. Ennek ellenére a bennük folyó gazdálkodás alapelvei nem térnek el lényegesen a gazdasági erdőkétől. A nemzeti parkok magterületnek is alkalmas belső zónáiban hasonló elvek szerint folyik a fakitermelés, mint másutt. Az új törvény értelmében a védett területen álló erdő automatikusan védelmi rendeltetésű, ami mellé nem adható más rendeltetés. Reméljük, hogy ez a gazdálkodás mindennapjaiban és az erdők állapotában is tükröződni fog.
Nyitott kérdés, hogy a jövőben a társadalom milyen módon tud majd beleszólni az erdőkkel kapcsolatos döntésekbe. Jelenleg erre nagyon korlátozott lehetőségek vannak, és bizony az új törvény sem tesz lehetővé nagyobb érdekérvényesítést. Alapvetően a gazdálkodó és az erdészeti hatóság határozza meg lakóhelyünk erdeinek sorsát, civil vélemény nyilvánítására pedig tízévente van lehetőség. Jelentős probléma csíráját hordozhatja magában ugyanakkor az erdészeti hatóság munkájának egyszerűsítése. Korábban minden fahasználat engedélyköteles volt, ma csak bejelenteni szükséges a tervezett fakitermelést, és ha 30 napig nem jön tiltó határozat, már szólhat is a fűrész. A felelősség nagyobb része hárul a gazdálkodóra, illetve a megbízott szakirányítóra, és csak reménykedhetünk benne, hogy a szakmai tisztesség és a lehetséges szankciók továbbra is képesek biztosítani az erdőgazdálkodás törvényes és szakszerű végrehajtását. Az erdővédelmi őrszolgálat felállítása ugyanakkor sokak várakozását teljesítheti, ha sikeres eszköznek bizonyul a fatolvajlás nyomasztó problémájával szemben.
A jövő erdőgazdálkodása előtt sokféle kihívás áll, amelyeknek csak a természetvédelmi szempontok figyelembe vételével lehet megfelelni. Nem csak a Natura 2000 hálózat kijelölése vetíti előre, hogy előbb-utóbb a nemzetközi elvárásokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mi magunk, a magyarországi társadalom is egyre inkább fordul az élő erdők szolgáltatásai felé. A faanyagtermelés jelenlegi szintjét fenntartva is érvényesíthetők ezek a szempontok; pl. a gazdálkodás alól mentesített állományok kijelölésével, az említett nem vágásos üzemmódok alkalmazásával, és az őshonos állományok egyértelmű előnyben részesítésével. Talán bízhatunk benne, hogy megfelelő elmozdulással a természetvédelem és az erdőgazdálkodás több évtizede zajló kötélhúzása is lassan véget érhet, átadva a terepet a konstruktív együttműködésnek.
Gálhidy László
WWF Magyarország