Letakarított útpadkák, frissen kaszált útmenték, a településeken belül gondozott portabejáratok. Ahogy Ausztria felé haladunk, egyre kevesebb a kerítés, és több a gondozott élő sövény. Virág és virág mindenfelé, díszcserje, muskátlis ablakok. És nincs szemét, pillepalack, rozsdás gépkocsironcs.
Amint hazafelé fordítjuk kocsink rúdját, és közeledünk az országhatárhoz, fokozódó dühvel figyeljük, hogy a határövezet utolsó kilométerein, magyar területen is az út menti árkokban eldobált pillepalackok, műanyag poharak, a gépkocsi-pihenőhelyek környékére fél lelépni az ember, el sem mondom, miért. Annyit azért megjegyzek, hogy ezt a förtelmes mocsokmennyiséget nem Pestről vagy Budáról hordják ki ide.
Aztán ahogy átlépte a határt az ember, úrrá lesz rajta a rettenet. Mire jut ez az ország, ha ez az önelkoszolás ilyen léptékben folytatódik? Csupán egy dolog vigasztalhatja: azok a magyarhoni barátai és ismerősei, akik rajonganak Erdélyért, nincsenek itt, és őrizhetik azt az Erdély-képet, mely ma már inkább históriai és irodalmi, képző- és fotóművészeti élmény, mint valóság, mert Erdély és az egész Románia egy Koszország. A Kárpát-medence Svájca szégyenletes szemétteleppé vált. Az árkok, a patakmedrek, az utak mente telides-teli mocsokkal. A kaszálatlan és gondozatlan útszéleken embermagasságú, kórós gyomnövényzet száz kilométereken át. Düledező vagy összeroggyant kerítések, elhagyott, romos házak...
Úristen, hová lettek az egykori közmunkás, kalákás idők? A harmadország, ha nem több, munkanélküli. Ha másért nem, a saját egészsége érdekében suhinthatna egyet-kettőt a kaszával, ha nincs kaszálógép, fűnyíró gép, hogy ne nézzenek az erre járó idegenek úgy szülőfalujára, mint egy lepusztult szeméttelepre. Dühében is suhinthatna a sorshoz...
Valahol az Alföld peremén, az egyik gépkocsi-pihenőhely mellett gémes kút is volt valaha. Mellette vályú az állatok itatására. Természetesen... összetörve. A kút telides-teli beledobált szeméttel. A kútmérgezés tipikus esete ez.
Lesz-e valaha kiút ebből a förtelmes állapotból?
Lehetne. Ha az óvó nénitől a papokig, az önkormányzattól a rendőrig az egész közösség érzékelni tudná, hogy ezt az önpiszkító és önpusztító förtelmet nem lehet tovább tűrni. Ha a lapok, a tévé, a rádió folyamatosan pellengérre állítaná a kútmérgező, út menti árkokat szemétlerakattá degradáló semmirekellőket. Itthon be akarok állni a belső udvaron lévő garázsba. Kerülgetem a kutyagumikat...
Vissza kellene állítani Erdélynek azt az idealizált, a népdalokban, régi élmények révén megőrzött képét, amelyet a tőlünk távol élők lelki szemeik előtt látnak. Sylveszter Lajos Háromszék