Hargita és Kovászna megye határán, Kelet-Európa egyik utolsó, még szinte érintetlen táján a helyszín a Ló-kert, egy öreg tanya, az Olt folyótól fölfelé a hegyen. Vendéglátóimmal éppen ordát és kecskesajtot falatozunk, amikor a tizenhárom éves székely legényke, Árpi figyelmeztet, hogy ideje nekivágni a sétának, ha vacsora előtt látni szeretnénk a medve lest. Tudniillik sötétedés után már nem tanácsos az erdőben kószálni, mert a medve nem játék.
Olvastam már medvetámadásokról, ezért elfog egy kis nyugtalanság és ámulat, ahogyan egyre beljebb érünk az őserdőbe, miközben Árpi éppen arról mesél, hogy néhány napja minden éjjel bejár a medve a Ló-kertbe, és nem szégyelli fölenni az almát meg a körtét a földről. De még a fáról is. Ráadásul a kerítést is folyton tönkreteszi, pedig már a kaput is inkább nyitva hagyják. Illem ide vagy oda, átgázol a kerítésen is, ha éhes. Erdei vezetőnk közben rámutat egy-egy látványosságra, medvekarmok nyomaira a fák törzsén, ürülékre, erdei kilométerkőre, rókagombára, apró fenyőfára, csupa olyasmire, ami minket, kíváncsi utazókat érdekelhet.
Otthonosan mozog az erdőben, és úgy beszél, mint aki nagy titkok tudója. Ez az erdő az övé is, ott él, ott játszik, ott nő fel. A helyieknek a medvék a vidék legtermészetesebb lakói. S ha netán összetalálkozunk velük, csak húzódjunk oda egy fához. Ennyi volna a teendő? Nem kételkedünk, hiszen Árpi jól ismeri az erdőt és vadjait. Lassacskán egy faházhoz érkezünk, amely négy gerendán magaslik a fák között. Egyetlen, lőrésszerű, hosszúkás ablakával egy robosztus vasállvány néz farkasszemet körülbelül húsz méterről. Akasztófa, ha így jobban tetszik. Fél-fél lovat akasztottak rá, azzal csalták oda a medvéket. S ha ez nem volt elég, hát a környező fák gyökerei alá is rejtettek némi édességet, cukorkát, hogy a behemót állatok még utoljára jóllakjanak. Aztán az ablakból eldördültek a puskák, ki tudja hányszor.
Árpi szerint néhány éve még így vadásztak medvére. Mindig is tudtam vadászok és orvvadászok létezéséről, arról is, hogy a medvék sem kerülhetik el a sorsukat, ha célponttá válnak, de megdöbbentő ennek a helyszínén járni, és lépten-nyomon lócsontokba botlani az avarban. Fölrémlik előttem a kép, amint a medve roppant erővel, foggal-körömmel tépi szét a ló tetemét, engedve az egyik legősibb parancsnak. Hallom a gyilkos lövések hangját, a gyilkos nevetést, a gyilkos sikolyt, amely kíséri az állatok pusztulását, a vadászok győzelmét.
Vezetőnk egy hatalmas, vasból készített, ketrecszerű ládára mutat, amiben a húst tárolták. A medve érezte a hús szagát, de nem férhetett hozzá, mert zárva volt, lyukacsos oldalán pedig nem tudta kiszabadítani az élelmet. Árpinak azt mesélték a felnőttek, hogy egyszer egy medve egészen a folyóig ráncigálta magával a ládát, de még a hegyről legörgetve sem tudta megszerezni a húst. Aztán a ketrec visszakerült a helyére, azóta is ott van, most is zárva. A medvetámadásokra gondolok, és közben Árpit nézem, ahogyan fürgén előreszalad, hogy kivezessen bennünket a vesztőhelyről. Tubics Klára jegyzete