Még a legnagyobb rosszindulattal sem állítható, hogy Brazíliát hidegen hagyná a klímakérdés, illetve, hogy ne rendelkezne határozott rövid- és középtávú koncepcióval az ügyben. Tavaly ilyentájt, egy évvel a koppenhágai klímacsúcs előtt képviselői figyelemfelkeltő célzatú bejelentést tettek a lengyelországi Poznanban az ENSZ klímaváltozás-konferenciáján.
„Fejlődés bármi áron"
Carlos Minc brazil környezetvédelmi miniszter akkor arra kérte a „fejlett és a fejlődő országokat, hogy deklarálják, mit akarnak csinálni” klímakérdésben, s alátámasztván, hogy nem csak a levegőbe beszél, elővezette azt a Nemzeti Tervet, melynek részeként Brazília vállalta, hogy 2018-ig hetven százalékkal lassítja az esőerdei fakivágások ütemét Amazóniában. Mindezzel 4,8 milliárd tonnával kevesebb szén-dioxid kibocsátására tett ígéret, ami, mint kiemelte, fölülmúlja a fejlett országok összességének kiotói vállalásait.
Később a vállalás dátuma 2020-ig tolódott, a kivágások mértékének lassulása pedig 80%-osra nőtt, így míg a 2006-2009-es időszakra évente 11400 négyzetkilométer pusztítását hagyták jóvá, e szám 2014-2017-re már 5,586 négyzetkilométerre kell csökkenjen. A vállalások teljesítése érdekében persze azt kellett/kellene elérni, hogy az őserdő változatlan megőrzése kifizetődőbb legyen, mint az erdőirtás, ami már Poznanban sem tűnt, s azóta sem tűnik könnyű feladatnak, annak ellenére sem, hogy néhány fejlett ország már akkor jelezte, támogatja a decemberben e célra alapított Amazónia Alapot (elsőként Norvégia, mely 1 milliárd dollárt ajánlott fel).
Pedig a probléma világszinten is kiemelkedő: Brazília negyedik helyen áll az üvegházhatású gázok kibocsátásának rangsorában, a kibocsátás 75%-a pedig az amazóniai erdőirtások számlájára írható (a vegetáció kiirtásával nincs semmi, ami felfogja a kibocsátott szén-dioxidot, így az az atmoszférába kerül). A fejlődő gazdaságú Brazíliában ugyanakkor több olyan réteg található, mely a „fejlődés bármi áron” elvét részesíti előnyben a környezetvédelemmel szemben.
Ott van egyrészről az a hatalmas számú marginális helyzetű, nagy százalékban alkalmi/illegális munkákból tengődő, vagy munkanélküli réteg, mely számára a munkahelyteremtés igénye messze megelőzi a környezetvédelmet. Helyzetük javításáért az állam 2003-ban indította el a Bolsa Familia-programot, melynek támogatottjai évről évre többen lesznek a gazdasági válság ellenére is – számuk jelenleg meghaladja a 12 milliót.
A Bolsa Familia haszonélvezői minimális adóterhek mellett támogatást kapnak az iskolába járásért és a rendszeres egészségügyi ellenőrzésért is, azzal a céllal, hogy a szegénységhez társuló marginalitás ne „öröklődjön” nemzedékről nemzedékre. Mindez nem csekély összegbe kerül, de elengedhetetlen a biztos szavazóbázis megtartásához.
„Termelés bármi áron"
Szintén a társadalom kevéssé környezettudatos részét képzik az agrártermelők, akik direkt vagy indirekt módon érintettek az erdőirtásban, s akik kifejezett ellenérdekeltjei az állami szinten tervezett brazil klímaprogramnak. Hozzájuk csatolhatjuk azt a nagyipari konglomerátumot, melynek egyértelműen a termelés bármi áron való növelése a célja.
E három, a társadalom jelentős részét lefedő réteg érdekeinek képviselője az a Dilma Roussef, aki a jelenlegi kormány sikeres gazdaságpolitikai programjának (PAC) kidolgozója, aki majdan Lulát követheti a kormányfői székben, s aki Koppenhágában a brazil delegációt vezeti a klímacsúcson.
Az ellenoldal képviselői közül két karizmatikus egyéniséget kell kiemelnünk: a Zöld Párt vezetőjét és elnökjelöltjét, a volt környezetvédelmi minisztert, Marina Silvát, aki nem egyszer támadta Dilmát, bírálva annak ökológiailag fenn nem tartható gazdaságfejlesztési terveit.
A posztjáról lemondott Marina Silva helyét azóta a már említett Carlos Minc vette át, s mint Poznanban láthattuk, élére állt annak a véleményformáló kisebbségnek, mely átfogó klimatikus és ökológiai fejlesztésekben gondolkozik.
Koppenhága kicsiben: Amazóniai Klímacsúcs
A belső huzakodásokat tompítva Luiz Inácio „Lula" da Silva elnök kifelé egységes, optimista és kooperatív: ez év november végére összehívta Manaosba az Amazóniai Klímacsúcsot, melyen nem csupán (Kolumbia és Ecuador kivételével), az Amazónia területén található államok, de Franciaország is részt vett, Nicolas Sarkozy révén.
A meghívás és a közös álláspont kihirdetése nem volt előzmény nélküli: még Sarkozy szeptemberi, brazíliai látogatásakor merült fel a szorosabb együttműködés lehetősége, majd november közepén Lula Párizsba utazott, hogy aztán közös sajtóközleményükben egy közös „klímabiblia” kialakításáról számoljanak be. Manaosban aztán a kedvező amerikai és kínai fejlemények hatására az addig is optimista brazil kormányfő „történelmi pillanat” elérkezését várta Koppenhágától.
Pozitív szemléletét Carlos Minc is osztotta a koppenhágai klímacsúcs kezdetén: mint mondta „Koppenhága biztosan aláírt megegyezéssel végződik majd”. Mindez még most is valószínűnek tűnik – csupán a papírok tartalma kérdéses…