Ezek és ehhez hasonló ügyek a globalizációkritikus mozgalmak agendájának középpontjában állnak és lehetővé tették Seattle után (1999), hogy a társadalmi és környezetvédelmi mozgalmak közös harcban kapcsolódhassanak össze a rendszer ellen. Ezek a sürgető öko-szociális követelések beindíthatják a radikalizáció folyamatát, de csak akkor, ha nem vagyunk hajlandók arra, hogy céljainkat a „kapitalista piac” és a „versenyképesség” szükségletei által megszabott területre korlátozzuk.” Michael Löwy francia-brazil szociológus cikke az ökológiai válság és a kapitalizmus összefüggéséről és a lehetséges kiútról.
Michael Löwy - Ökoszocializmus: egy új civilizáció felé
A jelenlegi gazdasági és ökológiai válság egy általánosabb történelmi folyamat részét képezi: a civilizáció jelenlegi modelljének a válságával állunk szemben, nevezetesen annak a modern nyugati tőkés-ipari civilizációnak a válságával, ami a tőke korlátlan expanzióján és felhalmozásán, az „univerzális kommodifikáción” (Immanuel Wallerstein), az emberi munka és a természet kíméletlen kizsákmányolásán, a brutális individualizmuson és versengésen, valamint a természeti környezet masszív szétrombolásán alapul. Az ökológiai egyensúly összeomlásának fokozódó fenyegetése egy olyan katasztrofális forgatókönyv – a globális felmelegedés – felé mutat, ami pedig magának az emberi fajnak a túlélését kérdőjelezi meg. Egyszóval a civilizáció válságával állunk szemben, ami radikális változást követel meg tőlünk.[1]
Az ökoszocializmus kísérlet arra, hogy radikális civilizációs alternatívát nyújtsunk, ami egyrészről az ökológiai mozgalmak alapgondolataira, másrészről a politikai gazdaságtan marxista kritikájára épül. A tőkés fejlődés rombolási folyamatával (Marx) a pénzügyi és szűk értelemben vett „gazdasági” kritériumokon túllépő programot állít szembe, melynek két alapelve a szociális szükségletek tudatos kielégítése és az ökológiai egyensúly respektusa. Ez a dialektikus szintézis – amit már szerzők széles spektruma próbált megalkotni, James O’Connor-tól kezdve Joel Kovel-ig és John Bellamy Foster-ig, illetve (a korai) André Gorz-tól Elmar Altvater-ig– egyúttal egyrészt a „piaci ökológia” kritikája, ami nem kérdőjelezi meg a tőkés rendszert, másrészt a „produktivista szocializmusé”, ami nem veszi tekintetbe a természeti határok kérdését.
James O’Connor szerint az ökológiai szocializmus célja egy olyan új társadalom, amit az ökológiai racionalitás, a demokratikus kontroll, a társadalmi egyenlőség és a használati érték csereérték fölötti primátusa jellemez. Ehhez magam azt tenném hozzá, hogy ezek a célok szükségessé teszik 1) a termelőeszközök kollektív tulajdonlását – ahol is a „kollektív” társadalmi (public), szövetkezeti, vagy közösségi (communitarian) tulajdont jelent 2) a demokratikus tervezést, ami lehetővé teszi a társadalomnak, hogy meghatározza a befektetések és a termelés céljait 3) a termelőerők új technológiai struktúráját. Más szavakkal: a forradalmi jellegű társadalmi és gazdasági átalakulást.[2]
A probléma a huszadik században meghatározó baloldali irányzatokkal – a szociáldemokráciával és a SZU által inspirált „kommunista” mozgalmakkal – a termelőerők fönnálló szerkezetének és jellegének kritikátlan elfogadása volt. Míg a szociáldemokraták megelégedtek a tőkés rendszer megreformált – maximum keynesiánus – verziójával, addig a második csoport a produktivizmus egy kollektivista (államkapitalista) formáját fejlesztette ki. A környezeti kérdések mindkét esetben a látóhatáron kívül maradtak, vagy marginálissá váltak.
Maga Marx (és Engels) nem feledkezett meg a tőkés termelési mód környezetpusztító konzekvenciáiról: A tőkében több bekezdést is olvashatunk, ahol láthatjuk ennek a megértésnek a jeleit.[3]
Ezen túl ők úgy gondolták, a szocializmus célja nem az, hogy egyre több és több árut termeljünk, hanem, hogy szabad időhöz juttassuk az emberi lényeket, hogy képesek legyenek teljes mértékben kifejleszteni emberi képességeiket. Ebben a tekintetben nekik kevés közük volt a „produktivizmushoz”, azaz ahhoz a gondolathoz, hogy a termelés korlátok nélküli kiterjesztése önmagában vett cél volna.
Ugyanakkor található néhány olyan passzus is írásaikban, ami arra látszik utalni, hogy a szocializmus lehetővé tenné a termelőerők kifejlesztését, túl a tőkés rendszer által szabott korlátokon. Eszerint a megközelítés szerint a szocialista átalakulás pusztán a tőkés termelési viszonyokat érinti, amik akadállyá – béklyóvá, ahogy a gyakran használt kifejezés megfogalmazza – váltak a meglévő termelőerők szabad fejlődése számára; a szocializmus pedig ezeknek a termelőkapacitásoknak a társadalmi kisajátítását jelentette volna, a munkások érdekének megfelelő használatra. Az Anti-Dühring (ami több generációnyi marxista számára kanonikus mű volt) egy passzusát idézve: a szocializmusban „a társadalom nyíltan és kerülőutak nélkül birtokába veszi az övén kívül minden más vezetés alól kinőtt termelőerőket” (403. old.)
A Szovjetunió története jól illusztrálja a problémákat, amik a tőkés termelési apparátus kollektivista kisajátításából erednek: itt kezdettől fogva a meglévő termelőerők szocializálásának tézise dominált. Igaz ugyan, hogy az októberi forradalmat követő első években kialakulhatott és létezhetett egy ökológiai irányzat is, és hogy a szovjet hatóságok tettek bizonyos (korlátozott) környezetvédelmi lépéseket. Azonban a sztálinista bürokratizáció folyamatával a produktivista tendenciákat – mind az iparban, mind a mezőgazdaságban – totalitárius eszközökkel rákényszerítették a társadalomra, míg az ökológiai gondolkodást marginalizálták, vagy felszámolták. A csernobili katasztrófa extrém példája azoknak a katasztrofális következményeknek, amik a nyugati termelési technológiák lemásolásából következtek. A tulajdonviszonyok formájában történő változás, ha nem követi a demokratikus irányítás kialakítása és a termelési rendszer újraszervezése, csak zsákutcába vezethet.
A marxisták ebben a tekintetben fordulhatnának Marx a párizsi Kommünnel kapcsolatos megjegyzéseihez: a munkásosztály nem teheti magáévá a kapitalista államapparátust és használhatja saját igényeinek megfelelően. Ehelyett szükséges, hogy „szétzúzzák” azt és helyettesítsék egy radikálisan más típusú, demokratikus, nem-etatista jellegű politikai szerveződéssel.
Ugyanez vonatkozik, mutatis mutandis, a termelési apparátusra: természetéből adódóan szerkezete nem semleges, hanem a tőkefelhalmozás és a piac korlátlan kiterjesztésének célját szolgálja. Ez a struktúra ellentmondásban van a környezet védelmével és az emberi populációk egészségének megóvásával. Ezért szükség van itt is a „forradalmasításra”, a gyökeres átalakítás folyamatán keresztül. Ez jelentheti bizonyos termelési ágak esetében leállításukat is: például az atomerőművek, bizonyos ipari halászati technikák (amik több tengeri faj kihalásáért felelősek), a trópusi erdők pusztító mértékű letarolása (és még igen hosszú a lista!) esetében. Bárhogy is legyen, a termelőerők – nem pedig csak a termelési viszonyok – mély átalakításra szorulnak. Először is szükség lenne az energiaellátási rendszer forradalmi átalakítására, a jelenlegi (alapvetően fosszilis) források, amik súlyosan szennyezik és megmérgezik a környezetet, kiváltására megújuló forrásokkal: vízzel, széllel és napenergiával. Természetesen a modernitás számos tudományos és technológiai vívmánya értékes, de a termelési rendszer egészét mégis át kell alakítani, és ez csak ökoszocialista módon történhet, ti. a gazdaság olyan demokratikus tervezésén keresztül, ami az ökológiai egyensúly megőrzését is tekintetbe veszi.
Az energiaforrások kérdése döntő a civilizációs váltás e folyamatában. A fosszilis energiahordozók (olaj, szén) jelentős mértékben felelősek a bolygót terhelő szennyezésért és a katasztrofális következményekkel járó klímaváltozásért. A nukleáris energia hamis alternatíva, nem csak az újabb Csernobilok veszélye miatt, hanem mert senki sem tudja, mit lehetne tenni a több ezer tonna radioaktív szeméttel (ami több száz, ezer, vagy bizonyos esetekben akár több millió évik toxikus marad) és az elszennyezett, használaton kívül helyezett erőművek hatalmas tömegével. A napenergia, ami soha nem keltett különösebb érdeklődést a tőkés társadalmakban, mivel nem „profitábilis” és „versenyképes”, az intenzív kutatás és fejlesztés tárgyává válna, és kulcsszerepet játszana egy alternatív energetikai rendszer kiépítésében.
A termelési rendszer teljes szektorait kellene megszüntetni, vagy átstrukturálni, újakat létrehozni, a munkaerő teljes foglalkoztatása feltételének megfelelően, azonos munkakörülményekkel és bérezéssel. Ez utóbbi feltétel létfontosságú, nem csak azért, mert a társadalmi igazságosság megköveteli, hanem, hogy biztosítani lehessen a munkások támogatását a termelőerők strukturális átalakításának folyamata során. Ez a folyamat lehetetlen a termelőeszközök, valamint a tervezés fölötti társadalmi kontroll nélkül. Az utóbbi nem jelent mást, mint a befektetések és a technológiai változás fölötti társadalmi döntéseket, amiket el kell ragadni a bankoktól és a tőkés vállalatoktól, hogy a társadalom közös jólétét szolgálhassák.
Maga a társadalom egésze, nem pedig a tulajdonosok kis oligarchiája – vagy a techno-bürokraták elitje – lesz képes arra, hogy kiválassza, demokratikus módon, mik azok a termelési területek, amiket előnyben kell részesíteni, mekkora forrásokat kell befektetni az oktatás, egészségügy vagy a kultúra területére. Az egyes áruk árát nem hagynánk a „kínálat és kereslet törvényeire”, hanem, valamilyen mértékben, társadalmi és politikai választások alapján határoznánk meg, ökológiai szempontok szerint is – ez bizonyos termékek esetében adókat jelentene, máshol szubvencionált árakat. Ideális esetben, ahogy a szocializmus felé való átmenet előrehaladna, egyre több termék válna ingyenessé, a polgárok akaratának megfelelően. A tervezés nemhogy „despotikus” dolog lenne önmagában, épp ellenkezőleg, ennek során az egész társadalom gyakorolhatja szabadságát: a döntés szabadságát, és a felszabadulást a tőkés rendszer elidegenedett és eldologiasodott „gazdasági törvényei” alól, amik meghatározzák az egyének életét (és halálát), a gazdaság „vasketrecébe” (Max Weber) zárva őket.
A tervezés és a munkaidő csökkentése a két döntő lépés az emberiség számára „a szabadság birodalma” (Marx) felé. A szabad idő jelentős megnövelése előfeltétele a dolgozó emberek demokratikus részvételének a társadalmi vitákban és a gazdaság és társadalom irányításában.
A tervezésről alkotott szocialista felfogás semmi más, mint a gazdaság radikális demokratizálása: ha a politikai döntéseket nem hagyjuk az uralkodók kis elitjére, akkor miért ne alkalmaznánk ugyanezt az elvet gazdasági döntésekre is? Itt most nem foglalkoznék azzal a kérdéssel, hogy konkrétan milyen arányban legyenek jelen a tervezési és piaci mechanizmusok: az új társadalom kezdeti fázisában a piacok minden bizonnyal még fontos szerepet játszanának, de ahogy előrehalad a szocializmus felé való átmenet, úgy válna a tervezés egyre dominánsabbá, a csereérték törvénye ellen hatva.
Míg a kapitalizmusban a használati érték csak eszköz – gyakran egyfajta trükk – a csereérték és a profit szolgálatában – ami megmagyarázza, miért van annyi termék a jelenlegi társadalomban, ami gyakorlatilag értéktelen – egy tudatosan tervezett szocialista gazdaságban a használati érték az egyetlen kritérium az áruk és szolgáltatások előállítása során, ami messzemenő gazdasági, társadalmi és ökológiai következményekkel jár. Ahogy Joel Kovel megjegyezte: „A használati értékek minőségi javítása és a szükségletek ennek megfelelő újrastrukturálása válik ekkor a technológiai fejlődés társadalmi szabályozójává, az idő értéktöbbletté és pénzzé változtatása helyett, ahogy az a tőke uralma alatt történik.”[5]
A racionálisan szervezett termelés rendszerében a terv a fő gazdasági választásokra vonatkozik, nem lokális éttermek, zöldségesek és pékek, kis boltok, kézművesek és egyéb helyi szolgáltatások működésére. Fontos hangsúlyozni, hogy a tervezés nincs ellentmondásban a munkásönigazgatással az adott termelési egységen belül: míg azt a döntést, hogy egy autógyárat, buszokat és villamosokat előállító gyárrá alakítsanak, a társadalom egésze hozza meg (a tervezésen keresztül), addig az üzem belső megszervezése és működése az ott dolgozók demokratikus döntése szerint történik. Sok vita volt már a tervezés „centralizált” vagy „decentralizált” jellegéről, de amellett érvelhetnénk, hogy a kérdés inkább a tervezés fölötti demokratikus kontroll, minden szinten, lokálisan, regionálisan, valamint a nemzetállami, a kontinentális és – remélhetőleg – a nemzetközi szinten is: az olyan ökológiai ügyek, mint a globális felmelegedés az egész bolygót érintik (planetary) és csak globális szinten kezelhetők. Ezt a felvetést nevezhetjük globális demokratikus tervezésnek, és gyakorlatilag az ellentétje annak, amit általában „központi tervezésnek” írnak le, mivel az előbbi esetében nem valamiféle központ hozza a döntéseket, hanem az érintett populáció, demokratikus módon.
Az ökoszocialista tervezés tehát a demokratikus és pluralista vitán alapszik, minden döntési szinten: különböző javaslatok kerülnek az érintett emberek elé, pártok, platformok, vagy bármilyen más politikai mozgalmak által, ez alapján delegáltakat választanak. A képviseleti demokrácia rendszerét azonban ki kell egészíteni – és javítani – a közvetlen demokráciával, ahol az emberek közvetlenül választanak – lokális, nemzeti és végül globális szinten – alapvető társadalmi és ökológiai opciók között. Legyen ingyenes a tömegközlekedés? A magánautó tulajdonosok fizessenek adót a tömegközlekedés szubvencionálására? Szubvencionáljuk a napenergiát, hogy versenyképes legyen a fosszilis energiaforrásokkal szemben? Csökkentsük a heti munkaidőt 30, 25 vagy még kevesebb órára, akár azon az áron is, hogy ez a termelés csökkentésével is járna? A tervezés demokratikus jellege nincs ellentmondásban a szakértők létezésével, de az utóbbiak feladata nem az, hogy végső döntéseket hozzanak, hanem hogy bemutassák nézeteiket – amik gyakran különböznek egymástól, sőt ellentmondásban vannak – a lakosságnak, és engedjék, hogy kiválassza a legjobb megoldást.
Mi a garancia arra, hogy az emberek az ökológiailag helyes választások mellett döntenének, akár azon az áron is, hogy bizonyos fogyasztási szokásokról lemondanának? Ilyen „garancia” nem létezik, kivéve annak a kockázatos felvállalása, hogy hiszünk a demokratikus döntések racionalitásában, ami ki fog alakulni, ahogy megtörjük az árufetisizmus hatalmát. Természetesen a társadalmi döntések során hibák is történnének, de ugyan ki hisz ma abban, hogy a szakértők maguk nem követnek el hibákat? Nehéz elképzelni egy ilyen új társadalom létrehozását anélkül, hogy az emberek többsége a társadalmi harcok során ne alakítana ki egyfajta saját tudatosságot, társadalmi tapasztalatokat szerezne, és magas szintű szocialista és ökológiai tudatosságra tenne szert. Ezt tekintetbe véve joggal várhatjuk, hogy a társadalom igenis képes lenne kijavítani hibáit, pl. az olyan döntéseket, amik inkonzisztensek a környezeti szükségletekkel. És bárhogy is van, a jelenleg javasolt alternatívák – a piac vak diktátumától kezdve a „szakértők” ökodiktatúrájáig – nem sokkal veszélyesebbek, mint a demokratikus döntéshozás folyamata, annak minden ellentmondásával?
A tőkés „rombolási folyamatból” az ökoszocializmusba való átmenet történelmi folyamat, a társadalom, a kultúra és az uralkodó mentalitások permanens forradalmi átalakulása. Ez az átmenet nem pusztán egy új termelési rendszerhez, valamint egy egalitárius és demokratikus társadalomhoz vezetne, hanem egy alternatív életformához, egy új ökoszocialista civilizációhoz, túl a pénz uralmán, a hirdetések által mesterségesen generált fogyasztási szokásokon, és túl a felesleges és/vagy környezetileg káros áruk vég nélküli termelésén. Fontos hangsúlyozni, hogy egy ilyen folyamat nem indulhat el a társadalmi és politikai struktúrák forradalmi átalakítása nélkül, és anélkül sem, hogy a lakosság jelentős többsége ne támogatná aktívan az ökoszocialista programot. A szocialista és ökológiai tudatosság kifejlődése maga is egy folyamat, amiben a döntő tényező az emberek saját kollektív tapasztalata a megélt közös küzdelemről, a lokális és parciális konfrontációtól kezdve a társadalom gyökeres megváltoztatásáig.
Egy további kérdés, hogy a „fejlődés” legyen-e továbbra is a célunk, vagy a „negatív növekedés” (décroissance)? Számomra úgy tűnik, ebben a két opcióban közös a pusztán mennyiségi – egyébként negatív vagy pozitív – felfogás a „növekedésről” mint a termelőerők fejlődéséről. Van egy harmadik álláspont is, ami számomra helyesebbnek tűnik: ez a fejlődés minőségi átalakítása. Ez azt jelentené, hogy véget vetünk a kapitalizmus szörnyű erőforrás-pazarlásának, ami jelentős részben felesleges és/vagy káros termékek előállításán alapul: jó példa erre a hadiipar, de a tőkerendszerben megtermelt áruk jelentős részének – a beépített elavulás miatt – nincs más haszna, mint hogy profitot hozzon létre a nagyvállalatok számára. A probléma nem a „túlfogyasztás” in abstracto, hanem a domináns fogyasztási típus, ami a feltűnéskeltésen, a masszív szeméttermelésen, az áruk mániákus felhalmozásán és a pszeudo-újdonságok a „divat” által diktált kényszeres követésén alapul. Az új társadalom a valódi szükségletek kielégítése felé fordítaná a termelési apparátust, kezdve azokkal a szükségletekkel, amiket „biblikusnak” nevezhetünk – víz, táplálék, ruha, hajlék – de az alapvető szolgáltatásokat is beleértve: egészségügyi ellátás, oktatás, közlekedés és kultúra.
Természetesen a Dél országainak, ahol ezek az alapszükségletek közelről sincsenek kielégítve, jóval több „fejlődésre” van szükségük – vasutak, kórházak, csatornarendszerek és más infrastruktúrák építésére – mint a fejlett ipari országoknak. De semmi ok nincs arra, hogy azt gondoljuk, mindez ne lehetne elérhető egy olyan termelési rendszerben, ami környezetbarát és megújuló energiaforrásokon alapul. A Dél országainak nagy mennyiségű élelmiszert kell előállítaniuk, hogy ellássák éhes populációjukat, de ez sokkal jobban megvalósítható (ahogy a Via Campesina nemzetközi hálózata már évek óta érvel emellett) a családi gazdálkodási egységekbe, szövetkezeti és kollektivista farmokba szerveződő paraszti-biológiai mezőgazdasággal, mintsem az iparosított agrobusiness destruktív és antiszociális módszereivel, mint a rovarirtók, vegyszerek és a GMO növények intenzív használata. A nemzetközi adósságrendszer szörnyetege és a Dél erőforrásainak gazdag országok általi imperialista kizsákmányolása helyett a technikai és gazdasági segítség Északról Délre áramlana, anélkül, hogy Európa és az USA lakosságának feltétlenül „vissza kellene vennie életszínvonalából”, ahogy azt bizonyos puritán és aszketikus zöldek – úgy tűnik – gondolják. Ehelyett ez utóbbiaknak pusztán a mániákus fogyasztási őrületről kellene lemondaniuk, amit a tőkés rendszer gerjeszt, és aminek tárgya úgyis szükségtelen áruk tömege, melyek mögött nem áll semmilyen valós szükséglet.
Hogyan különböztethetjük meg az autentikus szükségleteket a mesterséges, hamis és impulzív szükségletektől? Az utóbbiakat mentális manipuláció által gerjesztik, azaz a hirdetésekkel. A reklámipar az emberi élet minden területére behatolt a modern kapitalista társadalmakban: nem csak a táplálkozás és ruházkodás, hanem a sport, a kultúra, a vallás és a politika is ennek szabályait követi. Agresszív, állandó és alattomos módon elözönlötte és megszállja utcáinkat, levelesládáinkat, TV-képernyőinket, újságjainkat és tájainkat, döntő mértékben hozzájárul a feltűnést keltő és kényszeres fogyasztás szokásaihoz. Ezen túl a reklámipar elmondhatatlan mennyiségű olajat, elektromosságot, munkaidőt, papírt, vegyszereket és más nyersanyagokat pazarol el – amit mind a fogyasztók fizetnek meg – egy olyan „termelési” ágban, ami nem csak haszontalan emberi szemszögből, hanem közvetlenül ellentmondásban van a tényleges társadalmi szükségletekkel. Míg egy tőkés piacgazdaságnak a reklámipar elengedhetetlen dimenziója, nem lenne helye egy olyan átmeneti társadalomban, ami a szocializmus felé mozog, ahol fogyasztói egyesületek nyújtanának információkat a különböző árukról és szolgáltatásokról. Az autentikus szükségletek azáltal különböztethetők meg a mesterségesektől, hogy a reklámipar megszüntetése után is változatlanul fönnmaradnának. Nyilván bizonyos ideig a régi fogyasztási formák még fönnmaradnának és természetesen arra senkinek sincs joga, hogy megmondja másoknak, hogy mik a szükségletei. A fogyasztási mintázatok átalakulása történelmi és tanulási folyamat egyben.
Bizonyos áruk, mint pl. a személyautó komplexebb problémákat vetnek föl. A személyautós közlekedés káros társadalmilag nézve, globálisan nézve minden évben több százezer embert gyilkol és csonkít meg, elszennyezve a nagyvárosok levegőjét – súlyos következményekkel járva a gyerekek és idősebbek egészségére nézve – és jelentős mértékben hozzájárulva az éghajlatváltozáshoz. Azonban az autók egy valós szükségletet elégítenek ki, ti. emberek szállítását munkahelyükre, otthonukba vagy máshova. Néhány ökológiailag tudatos vezetéssel bíró európai város lokális tapasztalatai bebizonyították, hogy lehetséges – és a társadalom által is támogatott – a személygépkocsik forgalomban játszott szerepének fokozatos csökkentése, a buszok, villamosok stb. javára. Az ökoszocializmusba való átmenet során a tömegközlekedés óriási mértékben kibővülne, és fokozatosan ingyenessé válna, a gyalogosok és biciklisek védett sávokban közlekedhetnének, a személyautó kiemelt szerepe pedig visszaszorulna, a burzsoá társadalomban meglévő fétisáru státusza elenyészne. Ezt a fétisfunkciót természetesen a kitartó és agresszív reklámzuhatag tartja fönn, így válik az autó presztízsszimbólummá, az identitás jelévé (az USA-ban a jogosítvány egyben a bevett személyazonosító okmány) és akár a személyes, társadalmi és erotikus élet középpontjává is.
Az ökoszocializmus a következő hipotézisen alapszik, ami már Marxé is volt: egy olyan társadalomban, ahol nincsenek osztályok és ami megszabadult a kapitalizmus elidegenedésétől, a „létezés” kerülne előtérbe a „birtoklással” szemben, azaz a szabadon felhasználható idő, a személyes fejlődésre a kultúra, a sport, a játék, a tudomány, a szexualitás, a művészet vagy a politika területén folytatott tevékenységek formájában – a termékek vég nélküli felhalmozásának vágyával szemben. A kényszeres szerzési vágy a kapitalizmusba kódolt árufetisizmus, az uralkodó ideológia és a reklámipar következménye, semmi sem bizonyítja, hogy az „örök emberi természet” része lenne, ahogy a reakciós diskurzus szeretné velünk elhitetni. Ahogy Ernest Mandel hangsúlyozta:
„Az egyre több és több (…) áru folyamatos felhalmozása semmiképpen sem nevezhető az emberi viselkedés univerzális vagy elsődleges meghatározójának. A készségek és affinitások kialakítása önmagukért, az egészség és élet megóvása, a gyermekekkel való törődés, a gazdag emberi kapcsolatok létesítése (…) ezek mind jelentős motivációkká válnak, amint az alapvető anyagi szükségletek kielégülnek.”[6]
Ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek majd konfliktusok, nyilván lesznek ilyenek, különösen az átmeneti folyamat során, a környezet védelme és a társadalmi szükségletek összeegyeztetésének kérdésében, az ökológiai imperatívuszok és az alapvető infrastruktúrák kiépítésének szükségessége (főleg a szegényebb országokban) között, vagy népszerű fogyasztási szokások és a szűkös erőforrások ténye között. Egy osztálynélküli társadalom nem ellentmondásoktól és konfliktusoktól mentes társadalom. Ezek elkerülhetetlenek: a demokratikus tervezése feladata lesz, az ökoszocialista perspektívába helyezkedve, megszabadulva a tőke- és profittermelés parancsától megoldja őket, pluralista és nyílt vita során, ami a társadalom autonóm döntéshozatalához vezet el. Egy ilyen bázisdemokratikus-részvételi demokrácia az egyetlen mód, nem arra, hogy elkerüljük a hibákat, hanem, hogy lehetővé tegyük, hogy a társadalom mint közösség korrigálhassa saját hibáit.
Utópia lenne ez? Etimológiai értelemben – valami, ami még sehol sem létezik – kétségtelenül. De nem szükséges részei-e az utópiák, azaz egy alternatív jövőről alkotott víziók, a vágyképek egy más társadalomról, minden olyan mozgalomnak, ami ki akarja hívni a fönnálló rendet? Ahogy Daniel Singer irodalmi és egyben politikai végrendeletében, a Whose Millenium? [Kinek az évezrede?] c. könyvének „Realista utópia” fejezetében megfogalmazta:
„ha az establishment ma olyan erősnek tűnik, a körülmények ellenére, és ha a munkásmozgalom és általában a baloldal olyan tehetetlennek és bénultnak, ennek alapvető oka, hogy nem vagyunk képesek radikális alternatívát nyújtani. (…) A jelenlegi játék alapszabálya az, hogy nem kérdőjelezed meg sem a [rendszer melletti] érvek fundamentumát, sem a társadalom alapjait. Csak egy globális alternatíva, ami szakít a rezignáció és a lemondás szabályaival, adhat valódi távlatot az emancipációra törekvő mozgalomnak.”[7]
A szocialista és ökológiai „utópia” meglévő objektív lehetőség, nem a kapitalizmus ellentmondásainak vagy a „történelem vastörvényeinek” elkerülhetetlen eredménye. Az ember nem jósolhatja meg a jövőt, legfeljebb csak feltételes állításokat tehet: ha nem történik meg az ökoszocialista átalakulás, a civilizációs paradigma gyökeres megváltozása, akkor a kapitalizmus logikája drámai ökológiai katasztrófákhoz fog vezetni, több milliárd ember egészségét és életét, sőt talán még fajunk fönnmaradását is veszélyeztetve.
Az, hogy egy új civilizációról álmodunk és harcolunk is érte, nem jelenti azt, hogy ne harcoljunk konkrét és sürgető reformokért is. Mindenféle illúziók nélkül egy „zöld kapitalizmusról”, meg kell próbálnunk időt nyernünk és rákényszeríteni a hatalom jelenlegi birtokosait bizonyos alapvető változtatásokra: az ózonréteg-pusztító klórozott-fluorozott szénhidrogének betiltására, a genetikailag módosított organizmusok általános moratóriumára, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának drasztikus csökkentésére, a tömegközlekedés fejlesztésére, a különösen szennyező autók megadóztatására, a teherautók fokozatos kiváltására a vasúti teherszállítással, az ipari halászat, valamint a rovarirtók és más vegyszerek mezőgazdasági felhasználásának szigorú szabályozására. Ezek és ehhez hasonló ügyek a globalizációkritikus mozgalmak (Global Justice movement) agendájának középpontjában állnak és lehetővé tették Seattle után (1999), hogy a társadalmi és környezetvédelmi mozgalmak közös harcban kapcsolódhassanak össze a rendszer ellen.
Ezek a sürgető öko-szociális követelések beindíthatják a radikalizáció folyamatát, de csak akkor, ha nem vagyunk hajlandók arra, hogy céljainkat a „kapitalista piac” és a „versenyképesség” szükségletei által megszabott területre korlátozzuk. A marxisták által „átmeneti programnak” nevezett folyamat logikája szerint minden kis győzelem, minden részleges előrelépés azonnal ambiciózusabb követelésekhez, radikálisabb célkitűzésekhez vezethet.
Ezek a konkrét ügyek körüli küzdelmek fontosak, nem pusztán azért, mert a részleges győzelmeket önmagukban is üdvözölnünk kell, hanem mert hozzájárulnak az ökológiai és szocialista tudatosság kiépítéséhez, és mert elősegítik az alulról jövő aktivitást és önszerveződést, márpedig mindkettő kulcsfontosságú és szükséges előfeltétele a világ radikális, azaz forradalmi átalakításának.
Nincs okunk az optimizmusra: a rendszert irányító uralkodó elitcsoportok rendkívül erősek, a radikális ellenállás erői pedig még kicsik. De mégis ők adják az egyetlen reményt, hogy a kapitalista „növekedés” katasztrofális pályáját meg lehet állítani. Walter Benjamin így definiálta egykor a forradalmakat: a forradalom nem annyira a „történelem gyorsvonata”, hanem inkább a vonat vészfékéhez nyúló emberiség, mielőtt végleg eltűnnénk a szakadékban. Michael Löwy
[1] A tőke destruktív logikájának figyelemreméltó leírááért ld. Joel Kovel, The Enemy of Nature. The End of Capitalism or the End of the World?, N.York; Zed Books, 2002.
[2] John Bellamy Foster az „ökológiai forradalom” fogalmát, de ugyanakkor amellett érvel, hogy “a globális ökológiai forradalom, ami méltó erre a névre csak egy szélesebb szociális – és részemről ragaszkodok hozzá: szocialista – forradalom részeként történhet meg. Egy ilyen forradalom (…) megkövetelné, ahogy ahhoz Marx ragaszkodott, hogy az egyesült szövetkezett termelők racionálisan szabályozzák a természettel folytatott anyagcseréjüket. (…) Inspirációját William Morristól kell vennie (aki Karl Marx egyik legeredetibb és legökologikusabb követője volt), Gandhitól és más radikális, forradalmi és materialista gondolkodóktól, beleértve Marx-ot magát is, de egészen Epiküroszig visszanyúlva.” (“Organizing Ecological Revolution”, Monthly Review, 57.5, October 2005, pp. 9-10). .
[3] ld. John Bellamy Foster, Marx’s Ecology. Materialism and Nature, New York, Monthly Review Press, 2000
[4] F.Engels, Anti-Dühring, Paris, Ed. Sociales, 1950, p. 318. [magyar kiadás: Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, 1947, 403. oldal]
[5] Joel Kovel, Enemy of Nature, p. 215.
[6] Ernest Mandel, Power and Money. A Marxist Theory of Bureaucracy, London, Verso, 1992, p. 206.
[7] D.Singer, Whose Millenium? Theirs or Ours ? New York, Monthly Review Press, 1999, pp. 259-260.
2009. december 14. - „Mindenféle illúziók nélkül egy „zöld kapitalizmusról”, meg kell próbálnunk időt nyerni és rákényszeríteni a hatalom jelenlegi birtokosait bizonyos alapvető változtatásokra: az ózonréteg-pusztító klórozott-fluorozott szénhidrogének betiltására, a genetikailag módosított organizmusok általános moratóriumára, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának drasztikus csökkentésére, a tömegközlekedés fejlesztésére, a különösen szennyező autók megadóztatására, a teherautók fokozatos kiváltására a vasúti teherszállítással, az ipari halászat, valamint a rovarirtók és más vegyszerek mezőgazdasági felhasználásának szigorú szabályozására.