2010. október 04. - Lehet felesleges, meddő vitát folytatni arról, hogy ki volt a trianoni békekötés legnagyobb vesztese. Mint kotlóhoz bújó csibék, úgy sorakoznak a megmaradt, csonka Magyarország határai körül a kisebb-nagyobb, magyarság lakta területek. Csak a székelység tömbje szakadt messze-messze, a távol kéklő Kárpátok lábainál maradva.
Azt nem lehet vitatni, hogy legtávolabbra ez az országrész szakadt. A néplelket vizsgáló kutatások tisztázhatják talán, hogy a szinte elérhetetlen távolra szakadt anyaország iránti vágy volt-e meghatározó abban, hogy ez az országrész őrizte, őrzi legjobban, legtisztábban a nemzeti érzést, az összetartozás vágyát, őrzi nyelvét, hagyományait. Mindig forrásvidéke volt ez a magyarságnak, a tiszta nemzeti érzések és értékek tárháza.
A haza elvesztésének csapását olyan történelmi események követték, melyek lehetetlenné tették a történések feldolgozását, értékelését, rögzítését. Ha készültek is ilyenek, nem válhattak nyilvánossá, nem cáfolhatták a győztesek által megírt történelmet. Nem tévedünk azt állítva, hogy néhány szakembert kivéve a tömegek ma sem tudják, mi is történt akkor, azokban az években. Csak elszenvedték a következményeket, később beleszülettek az új hatalom világába és csak apáik, nagyapáik suttogásából, egy-egy féltve őrzött emlékből értesültek a múlt egy-egy foszlányáról. A dokumentumok még most is csak lassan-lassan csordogálnak elő családi rejtekek, vagy jól őrzött levéltárak mélyeiről. Ez a folyamat pedig csak nemrég kezdődhetett el, annyi évtized beletörődései és titkon remélt változások kudarcai után, és mára egyesek szerint aktualitása is kérdéses. De jövője csak akkor lehet egy nemzetnek, egy népcsoportnak, ha ismeri múltját. Ezért indítunk most el egy sorozatot, melyben a Székelyföld egy olyan szülöttjének feljegyzéseivel világítunk rá az országvesztés körülményeire, előzményeire, részleteire és következményeire, akinek írásait a többségi nemzet kommunizmusának évei alatt csak rejtegetni lehetett, hiszen egész tevékenységét a kisebbségbe szakadt erdélyi magyarság létkérdései határozták meg.
Paál Árpád 1880-ban született, ősi székely nemesi család leszármazottjaként, mely család a Hargita mindkét oldalán jeles harcosait adta a nemzet jogainak (például Csíkban Pál Gábor és Udvarhelyen Paál Árpád, akik unokatestvérek voltak). Jogi tanulmányait követően, egy rövid kecskeméti időszak után, 1903-ban tér vissza Székelyudvarhelyre, vármegyei tisztviselőnek. Beosztásaiban egyre feljebb lépve 1908-tól már főjegyző, a háború alatt a megye közélelmezési ügyeinek intézője, és rábízzák az 1916. évi román betörés miatti kitelepülés szervezését, irányítását is. 1918. novemberében megválasztják a helyi Nemzeti Tanács elnökévé, nem sokkal ezután alispánná is kinevezik, így ő kénytelen tárgyalni a belgrádi fegyverszüneti szerződés aláírását követően bevonuló román csapatok vezetőivel is. Az elszigeteltségben magára maradt vármegye vezetőjeként a tisztviselői ellenállás kezdeményezője, egyik szervezője lesz. Az önálló székely állam megszervezésének gondolatával az új magyar köztársaság mellett a székely köztársaságra is esküt vesz be a tisztviselői kartól, majd 1919. januárjában kidolgozza az önálló székely államról szóló emlékiratot. Pár nap múlva, több társával együtt börtönbe kerül, és míg végighurcolják Erdély fegyházain, megszületik benne a „szellemi frontok” gondolata, melynek szervezése, székelyföldi irányítása köti le későbbi energiáit. A román állam területi épsége elleni halálbüntetés vádja alól végül májusban szabadul, de ezt követően kényszerlakhelyre, házi őrizetbe kényszerítik, majd ismét börtönbe. Szervezkedései miatt 1920-ban Udvarhelyről Kolozsvárra kényszerítik, ahol Grandpierre Emillel és Költő Gáborral nekilátnak a „Szellemi Front” szervezésének. A passzivitásban megnyilvánuló ellenállás remélt eredménye azonban elmaradt – Erdélyt elcsatolták.
Ezt követően már az önszerveződésében látta a magyarság létének kulcsát (a Kiáltó Szó-ban fejtette ki először ezt a gondolatát), élete végéig harcolva az önrendelkezésért, feszegetve annak kérdéseit, kidolgozva részleteit, mérlegelve lehetőségeit. Ehhez kapcsolódva Kolozsváron kezdte meg azt a közírói tevékenységet, mely további életének meghatározója, hiszen ébresztő gondolatatait elsősorban az újságokon keresztül terjesztette. Közismert és elismert újságírója lett az erdélyi magyarságnak, több napilap, folyóirat vezető újságírója, szerkesztője, főszerkesztője. Felsorolni is lehetetlen a magyar irodalmi és közélet szervezésére irányuló tevékenységét (pld. az Erdélyi Szépmíves Céh alapítása), melyben társai voltak Benedek Elek, Tamási Áron, Nyírő József, Zágoni István, Kacsó Sándor mellet sokan mások is. Párhuzamosan mindezzel élete végéig aktív, gyakran vezető beosztású tagja volt az erdélyi magyar politikai életnek. Erdély visszacsatolása után tagja a behívott erdélyi magyar képviselőcsoportnak.
Élete végéig (1944. október) a kisebbségbe került erdélyi magyarság sorskérdéseivel foglalkozott, ezen belül különösen a székely önrendelkezés lehetőségeivel. Ennek rendelte alá szakmai, publicisztikai, magyar közélet-szervezői, politikai tevékenységét – és magánéletét is. Igen jelentős írásos hagyaték maradt fenn e gazdag életútból. A majd 800 tételt tartalmazó kézirathagyaték a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban 1992 óta várja a korszak iránt érdeklődőket.
Háborús évek
A következő feljegyzések döntően 1917-ben születtek és tömören jelzik azokat az állapotokat, melyekben Udvarhely vármegye lakossága élt. Az 1916. évi román betörés miatti elmenekülés után visszatérteket az éhezés, a területet elfoglaló császári-királyi hadsereg rekvirálásai és a háború kilátástalansága taszította egyre mélyebbre.
Ma a németek nagy hivatalos ünnepélyt tartanak nálunk, császáruk születésnapján. A megyeházára felvonták a birodalmi lobogót. Egész délelőtt hordták a sört, pezsgőt, ételeket, s „alles etwas”-t az esti lakomához, mely ott lesz, vagy már folyik is a megyeház éttermében. Mikor a túrógyárból hazajövet mogorva gondolataimból körülnéztem, pillinkélt a villanyfényben a hóhullás. Közel s távolban bezárt házsorok, mintha éjfél volna, vagy valami farkasjárta dermedtség. Csak egy-egy német tiszt sisakja hegyeződik bele a hangtalan, kihalt hátterekbe. Ezek a sisakhegyeződések, ezek a fejbedugott lándzsavégek nekünk most az összes magaslataink… Éljen a császár! Wacht am Rein! Hoch der Kaiser! – Tavaszra tán sikerül, hogy a magunk világából is lássuk legalább a reménység magaslatait. Addig hadd éljenek a németek is, csak éppen ki ne éljenek mindenünkből.
Így énekelte meg a székely nép akasztófahumora az Armee kommandó önkényes rekvirálási nyugtáját:
Mein Schein ist dein,
Dein Schwein ist mein,…
Lieb’ Vaterland mag’st ruhig sein !…
Mind hangosabb és nagyobb területű hullámokat ver fel báró Dániel Gáborunk szereplése a hadi marhaszállítások dolgában. Milliós hasznokat vágott zsebre egy konzorcium, melyet a „Földbérlők Országos Szövetsége” alapított vágómarhák szállítására. A hadügyminisztérium – a nagy hasznok ellensúlyozására vágómarha központot szervezett, s ugyanakkor Dániel Gábort a szövetség elnökéül hívta meg. Ugyanakkor a konzorcium lett a vágómarha-beszerzési központ vezetője is. Ugyanebben a központban a Magyar Telepítő és Parcellázó Bank is részes, amely banknak fő mozgatói szintén Dánielék, ugyanis Dániel Gábor fia képviseli ebben a bankban a nagy múltú családot. És ugyanez a bank és központ a legfőbb részes abban is, hogy a székelyföldi meneküléskor az ellenség elől elhajtott marhaállományból 70.000 darabot vett át 2 koronás kilónkénti árban, s eladta a hadseregnek 6 koronás áron!
Vármegyénk közönsége pedig december 29-i közgyűlésében üdvözlő és köszönő iratot intézett báró Dániel Gáborhoz, hogy olyan jó volt a menekültek irányában.
Ilyen az élet!
Ma volt szerencsém megismerni a Sebessy-Hinléder uralom erdőgazdasági rendszerének egyik tipikus gazemberét: Bence Lőrincet, a birtokosok birtoktalan, de mindig pénzzel tele levő vezérét. Közönséges, durva, részeges pofájú, rezes hangú székely paraszt. Az alispán azonban különösen megbecsüli. Hinléderék pedig az ő útján szerezték meg a lövétei erdőségek olyan kihasználását, hogy e kihasználás miatt odaveszett szegény lövéteiek drága sok erdője, ellenben Hinléder pavilont építtetett, képviselő és vármegye vezére lett! A pavilont később megvette a vármegye. Egyik helyi hírlap panamát szagolt ebben a dologban, Jankó alispánunk a szagolás miatt sajtópert indított a lap ellen, az esküdtszék ellenben a lapot felmentette.
Ma az erdőmérnök nagy riadtan fut be hozzánk, hogy a „sógorok” a Cekendtető gyönyörű bükkerdejét tarvágással borotválják! Oh, a kultúrnép. Mikor évekkel ezelőtt az Oláhfalviak a Homoródfürdő bejáratánál hasonló vágást csináltak, az egész megye felzúdult, hogy micsoda barbár butasággal csúfítják el szép helyeinket.
Bánja is azt a „nímöt”. Úgy kezel minket, mint valami ellenséges, meghódított területet. Ezeknél a durvacsizmás katonáknál még csak éppen az osztrák vezérkar finom csizmás cseh legényei az utálatosabbak. Hát ezek csinálják a háborút. A mi szegény fiaink odakünn a fronton cigánymódra dideregnek és éheznek, egy-egy ügyvédjelölt, vagy tanító-zászlós az igazi vezérük, azok viszik a harcot. Ezek idebenn dőzsöléssel szenvednek a hazáért. Arz úr minden reggel meglepődve olvashatja, hogy ő itt és ott győzött. Pedig még ágyút se hallanak ezek a csivaszok… Rossz vége lesz ennek!
A tegnapi hadijelentés is a gyergyói és besztercei hegyek határán visszavonulásunkat jelezte. Még télen is tudnak minket úgy támadni, hogy visszavonuljunk, hát mi lesz tovább?!
Ám itt azt látjuk, hogy ugyanazon visszavonulás híre napján Arz úr nagy támadást rendelt el a zetelaki határon – két vaddisznóra. Tán az egész vezérkar künn volt, mindenik lőtt, de persze mindkét vaddisznó csak Arz kegyelmes úr lövésétől esett el. Ez az Arz tábornagy legújabb diadala.
Ha még egyszer menekülni kell innen, nem marad akkor se ember, se erkölcsi erő, se jövendőben való bizodalom, mely a mi másodszor is szétzilálódó társadalmunkat összerögzítse. Nem tudom mi lesz a sorsom, de a mai érzésem az, hogy magam se jönnék ide vissza többé. Nem félek a munkától; Isten látja lelkemet, ott szeretek leginkább lenni, ahol legtöbb a baj és szeretek segíteni a nyomorúságon. De a kétségbeesett helyzetek javítgatására már nem érzek sorsomban elegendő életidőt.
Itt bajok vannak. Ha megyénk nem panamázott is, de fejvesztettségében panama áldozatába hajtotta népének életföltételeit, egyetlen bő közgazdasági forrását: az állattenyésztést. Én augusztus 28-dikától 31-dikéig tanácsoltam, sőt írásokban is izentem a faluknak, hogy ne bolondíttassák meg magukat a marhák elhajtásáról szóló kiürítési paranccsal. Ezer rejtett völgyünk van – csapják oda a marhákat. Ha az ellenség felét elzsákmányolja is, de nem fog elveszni az egész a hajtás borzalmaiban és a spekuláló rablók vásárlásaiban.
Mondásom helyessége rémesen igazolódott. Talán ezért kellett nekem az állami értékeket őrizve Szolnokra futnom, s ezért volt parancsom, hogy onnan vissza se jöjjek. Hiszen Szabó Endre aljegyző-komám az én rendszerem szerint akart eljárni, s hajszál híja, hogy fel nem függesztette szegény fejét Széll József úr, az ide rendelt helyettes kormánybiztos.
Most már foldoznák idehaza a rettenetes károsodást. Nagyszabású juhtenyésztésre nagyszabású közvetítő vállalatot kellene szervezni – ez a jelszó. Szerintem: a Székelyföldnek Romániával és az erdélyi románság vidékeivel szemben való gazdasági túlsúlyát is meg lehetne alapítani, a Romániából ideszállított juhállomány minél nagyobb mérvű tenyésztésével. Közérdekű nagy vállalatot kell ebből kezdeni, aminek a vezető szelleme ne a magánüzérkedés legyen, hanem nagy, nemzeti szempontokra való ráirányozódás. A vármegye maga kellene, hogy a nagy jelentőségű ügynek a vállalkozója legyen.
Átirat jött az Erdélyi Gazdasági Egyesülettől, hogy a nálunk működő hadsereg a maga rekvirálásainál nem veszi figyelembe a gazdasági szükségleteket, fosztogatva vonul végig, kérjük ez ellen a megóvást és kárpótlást. Erdély minden vármegyéjét megmozdította a közös érdek. Hová forduljunk?
Az erdélyi fővezérhez kellett fordulnunk. Megírtam a fölterjesztésemet József főherceghez. Mit tehetett mást kicsiny vörös Jankónk*? Kiadta és aláírta. Talán el is feledte. Most halljuk a hírt, hogy nagyobb kukoricaszállítmányt kapunk, s hogy a katonaság marhákat küld százszámra a vármegyének.
Ma tulajdonképpen nem március elseje van, hanem szeptember elseje. Ma kezdik meg a tanítást a katholikus és református kollégiumokban. Átadta nekik a hadseregparancsnokság a Mária Valéria féle gyermekkert óvodahelyiségét, ami eddig a bőrbeteg, rühes meg egyéb fekélyű katonák kórháza volt. Egyik hét délelőttjein a gimnázium, délután a kollégium, másik héten pedig megfordítva, a kollégium és gimnázium fog benne – vakarózni. Szegény iskolák, de utolsó sorba jutottak. Míg vedlett házaikban lehettek, forrásai voltak a jókedvű, zsongó diákseregnek. Sok élet vette az irányát ezekből a vedlett házakból. Most, amióta büszke palotákat kaphattak otthonul, egyszerre otthontalanokká váltak. A gimnáziumban az Armee-kommandó székel, a kollégiumban a nagyhatalmú Ku-Abteilung, a Quartiermeister Abteilung; az előbbi a feje a katonai közigazgatásnak, az utóbbi a gyomra. Az iskolapalotákból nem az élet, a jövendő és az eszmény indul útra, hanem a halál, a bűnök múltja és az üres szenvedélyek irtózatosságai.
A múzsák a rühes falak közé szorultak. Láttam ma néhány szülőt, aki a gyermekét iskoláztatni behozta; hol van a régi gyermekforgalom, amikor száz és száz szülő hozta így be a gyermekét? De hát ki tud ma kosztos diákot befogadni és ki tud diákot kosztra adni? Hiszen egy gyerek után 150-200 korona a havi kosztpénz. Drága ínyencség most szegény kicsi gyermekek számára a tanulás.
Sarkantyú peng, lisztesszürke sipka, hetyke pofájú borotvált képű vezérkari tiszt illatozik el mellettem. Talán a Conrad vezérkari főnök fia, mert az ilyen különös „harctéri” gigerli. De vannak hozzá hasonlók még számosan. Ezek járnak most az iskolapalotákba, de nem tanulni. Nekik nem is kerül a tudomány havi 200 koronába. Cigaretta, pezsgő, donyessza, minden ingyen jár nekik. És az iskolákban is nem tanulniok kell, hanem csak pöfögniök és hatalmaskodniok. Hát, egyszer vége lesz ennek is!
Mikor katonát látok, elmegy a kedvem az élettől; mikor gyermeket látok – hiszek Magyarország jövendőjében.
Most hallom, hogy az Armee tisztjei a gimnázium feszülettel ékített tornatermében csórébált rendeztek a múlt napi cabaré „művésznőivel”, reggelig tartót. Az igazgató kérdést tett az ügyben a térparancsnoksághoz, mire elförmedve visszaválaszoltak, hogy megütközve fogadják az igazgató megütközését. Hiszen a mulatság a hadiözvegyek és árvák javára folyt és hazafiatlanság, ha ennek jó sikerültén a büdös civilek nem örvendeznek. – Én se tudok ezen örvendezni. Azt látom, hogy van egy nagy terjengő rákfene, ami az embernek, a magyarnak és a magyar egész életcéljának idegen és ezt császári és királyi osztrák-magyar hadseregnek hívják. Még magyarul se tud beszélni velünk és úgy él rajtunk, mint valami követelőző papagáj az úri szalonokban. Nem szenteskedő megbotránkozás mondatja velem, hanem belső érzésem, hogy a feszületek emlékezete a világ legnagyobb és legmélyebb szenvedésének a tisztasága, s ez előtt a tisztaság előtt tisztelettel meg kell hajolnia minden művelt léleknek. Aki vad tivornyát jár a feszületek emlékezete előtt, az bolond és fekete lelkű… Künn a harctéren egy sereg naív ember azt tartja erénynek, hogy a vérét csorgassa. Bent a harctér mögött millió és millió család azt tartja erénynek, hogy a háború győzelméért kész legyen az éhenhalásra. Gyermek és szülő egymástól elszakítva, ép emberek és kenyérkeresők az erőszakos halálkeresés veszedelmeiben, egész országok a szenvedések lassú tüzében, minden élet megbontva és megőrjítve, millió sír és millió égető gyász, becsületes élettudások összeomlása, – ez a háború! És ilyen rombolás fölött kacagva zsebel az uzsorás tőkék szervezete és kitart egy Armee-csordát, hogy az adja, mintha hazát védene, de ennek fejében ronda élvezetekre tartson és vegyen jogot. Íme a háború-rendezés lényege: csórébál a feszület előtt.
Hosszú napom volt, a kilincs se állott meg az emberek kezében. Nincs kenyér! – ez zúg a falvakból, s jönnek az emberek hozzám, hogy kenyeret adjak. Most veszem csak hasznát annak a nagy munkámnak, amit Jankó uram (Sebessy János, vármegyei alispán) okvetlenül félre akart tétetni velem. Ez a nagy munka egy áttekintés az emberek kenyere fölött. Most én is egy kis utalvánnyal osztom a kenyeret, s osztom kiapadhatatlanul olyan helyről, ahol van fölösleg – olyan helyre, ahol semmi sincsen. – „Hiába mondom, instálom, a gyeröknek, hogy nincs kenyér, csak huzigálja ki az asztalfiókot, nem hiszi, hogy nincs. A méltóságos (??) jegyző úrról mondják, hogy szereti a szegény embört és segít rajta, hát idejövénk”. Így nincs miért sajnálnom a nagy munkámat, amiért eddig szidalmakat kaptam.
Ma láttam az éhező ember és éhező állat megható alakjait. Az éhező emberek délelőtt a hivatalszobámban kerestek föl; lerongyolt, zöldesbarna képű csíki székelyek. A szemükben valami furcsa villogás, hangjukban könnyen lobban az indulat, de éppoly gyorsan omlik le csukló, kétségbeesett sírássá. Haza akarnak menni, s oda még nem mehetnek, ételhez se juthatnak, s csak rájuk kell nézni, hogy az ember elhiggye keserves panaszukat. Megnyugtatgattam őket valahogy, ételt is szereztem nekik, s ha még többen jönnek, annál nagyobb gonddal fogadom a szívembe.
Az éhező állatot délután láttam. A Jankóék idehozott marhacsordája mind éhezik. Valami emberi kínszenvedés vonásai vonaglanak ki az állatok szeméből, mikor kétségbeesett ismétlésekkel bőgnek; egy-egy kis borjú motoszkál az anyja tőgyén aztán – összeesik. Benn pedig, a megyeházán számítgatják Jankóék a pénzt, már van egy egész kofferrel.
Nem tudtam nézni ezt a szomorú képet. Éreztem a tehetetlenség szégyenét, hogy ott állott ugyan a marhák gyűjtőhelye mellett köröskörül a sok széna, de nem parancsolhattam belőle egy maroknyit se. A hajcsárok is ott dangubáltak, de nem parancsolhattam egyiknek sem. A „parancsnok” úr most számítgatja, hogy mit parancsoljon, s abba nem szólhatok bele. – Hogy bőgnek a marhák? – mit számítják azt ezek! A bőgés marhaszokás. És a bőgésen elérzékenyedni: az is marhaszokás…
Úgy elkelne ennek a szegény székely szögletnek egy jó pártfogó! Mikor az urai még meneküléskor is meglopták ezt a népet, s most a visszatelepítési kedvezményeket is ezek az urak akarják felszippantani. A katonák rekvirálnak, József herceg visszaadatja a vetőmagot, s akkor Ugron János főispán az első, aki kész szekértáborral hordatja ki magának ezt az adományt. Ma meg Jankó úr szállíttatott ki a 100 mázsa zabvetőmagból negyvenet Szimplicsán István nevű oláhnak. Ez tudniillik Jankó vállalkozója azon a szederjesi birtokon, amit alispán urunk tavaly vett a maga kezelése alá – a vármegyei közélelmezési alap pénzéből… Így élünk mi itten!
Vajon mire fog még a nyomorúságoknak ez a rettenetes ideje minket megtanítani?! Mindenki kenyeret kér, mindenki kész arra is, hogy lopjon, s már-már hajamat tépő tehetetlenséggel nézek körül, hogy honnan is adjak én 20-30 ezer embernek kenyeret vagy hova küldjem lopni őket? Ma két tanítónőnek is kaptam a keserves levelét, amiben valami keserves egyszerűséggel panaszolják, hogy április óta kenyér nem volt az asztalukon. Gróf Károlyi György élelmezési kormánybiztos úr mit csinál az ilyen panaszokra? Leküldi és összecitál a rendeletében egy sereg utasítást a – fejkvótáról. Oh, ha az Isten csak egy hétig arra a sorsra juttatná, hogy az ilyen papírkenyérből éljen, de nem lenne akkor kedve a kenyérjegy rendszer életbeléptetésére. Hetek óta árpán tartjuk a népünket, azt is fejenként nyolc kilóval adjuk, s azt is loptuk abból, amit vetőmag címén küldtek ide. Már ez is fogytán van, s Pünkösd után mi lesz?!
Fejkvóta helyett ezt tenném: hogyha 100 koronával, ha kétszázzal vásárolva is, de előcsalnám a lappangó métermázsákat és ezt a búzát adnám az éhezőknek. Telnék ez a jótétemény a Hadi Termény Rt. olvasatlan nyereségeiből.
Nagy kínomban még egy eszmét találtam, hogyan szerezzek az új termésig kenyeret. Elrendelem az összes készletek kényszerőröltetését, hogy több legyen a malmok vámja. A szegényeknek új termésig lesz ebből kenyere, s új terméstől karácsonyig lesz még ennivalónk. Ha addig se lesz meg a béke, akkor kár gondolkozni a kenyérről – lesz, ahogy lesz! Még ezek a bolond emberek képesek lesznek arra, hogy világégést csináljanak – mert nagy hatalom az ember a maga hangyatömegében. Paál Árpád Közreadja Paál Gábor
