2010. december 29. - "Az volt a siker, hogy nem volt teljes bukás" -
sokan így summázzák a nemrég lezajlott cancúni klímatárgyalásokat. Nagyon kevés konkrét eredmény született a megbeszéléseken, de a remény életben maradt, hogy majd a következő fordulóban (a dél-afrikai Durbanben) tényleg születik egy olyan globális megállapodás, ami által a világ - és nem utolsó sorban a kiemelten sújtott fejlődő világ - megmenekülhet a klímakatasztrófától.
Két olvasat
A cancúni „eredményeknek” két igen eltérő olvasata van. A tavalyi koppenhágai csúcstalálkozón kritikus állapotba kerültek a klímatárgyalások. Nemhogy haladás nem történt, de hajszál híján összeomlott az egész klímatárgyalás-sorozat. A mexikói tárgyalásokat pozitívan értékelők azt hangsúlyozzák, hogy „ehhez képest” most előrelépés történt. Ahogyan Stewart Maginnis, a világ legnagyobb környezetvédő szervezetekből álló hálózatának az IUCN-nek (International Union for Conservation of Nature) környezetért és fejlődésért felelős igazgatója a csúcs után mondta: „A cancúni tárgyalásoknak sikerült ismét a helyes irányba terelni a klímaváltozás elleni küzdelmet és remélhetően sokkal szélesebb körben fogadják majd el az országok a feladatokat, hogy sikeresen mérsékeljék a jövőben a káros gázok kibocsátását”. Mások szerint ugyanakkor, a Cancún-ban született tényleges megállapodások olyan általánosak és olyannyira nélkülözik a konkrétumokat, hogy ez még a mostanáig érvényes - és amúgy ezer sebből vérző - Kiotói Jegyzőkönyvhöz képest is visszalépésnek tekinthető.
Ami igen, és ami nem
Bár a szakértők és politikusok Koppenhága után igen mérsékelt elvárásokkal érkeztek a mexikói üdülővárosba, 3 nagy témában mindenképpen előlépésre volt szükség.
1) Mi lesz Kiotó után? Emlékeztetőül, a Kiotói Jegyzőkönyv 1992 júniusában, Rio de Janeiróban aláírt ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezmény kiegészítő jegyzőkönyve (kiotói protokollnak is nevezik). A szöveget végül 1997. december 11-én az Keretegyezmény tagállamainak harmadik konferenciáján, Kiotóban fogadták el és nyitották meg ratifikálásra. A Jegyzőkönyv 2005. február 16-án lépett hatályba, amit az Egyesült Államok és Ausztrália kivételével a világ összes jelentős országa (köztük Magyarország) ratifikált. (Ezt 2007. december 3-án még Ausztrália is megtette). A jegyzőkönyv meghatározta, hogy milyen időkereten belül és mennyivel kell csökkenteni üvegházhatású gázok kibocsátását, ahhoz, hogy ne legyen nagyon(!) nagy baj. Ám a jegyzőkönyv fölött sok szempontból eljárt az idő. A benne foglaltakat sok állam nem, vagy nem úgy és nem akkor teljesítette, ráadásul az, hogy az USA, mint az akkori legnagyobb kibocsátó kimaradt, igen labilissá tette a megállapodást. Ma már azt is tudjuk, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint akkor gondolták. Egy szó, mint száz, egy új egyezség kell, ami a) jogilag kötelező elvárásokat, célszámokat és időkereteket tartalmaz; és b) amelyet mindenki(!) elfogad.
Cancúnban nem jutottak közelebb ehhez, sőt a tárgyalásokat eddig is hátráltató (egyesek szerint szabotáló) Egyesült Államok mellett, Kína (a jelenlegi legnagyobb kibocsátó), illetve a protokollt amúgy ratifikáló Oroszország és Japán is egyértelműen jelezte, hogy komoly fenntartásai vannak egy ilyen egyezménnyel kapcsolatosan. Ezen országok nélkül természetesen semmi értelme egy új egyezség megkötésének.
2) Max. 2 fok: A korszerű tudományos eredményekre fittyet hányó szkeptikusok kivételével, ma már mindenki elfogadja, hogy ahhoz, hogy egy klímakatasztrófa elkerülhetővé váljon, a globális hőmérséklet-emelkedésnek 2 Celsius fok alatt kell maradnia. Sajnos az ilyen szkeptikus vélemények nem mindig marginálisak. Az amerikai törvényhozásban például jelentős csoportok továbbra is azt gondolják, vagy legalábbis azt hangoztatják, hogy az egész globális felmelegedés csak egy kitaláció. Senkit sem fog meglepni, hogy ezen csoportok igen szoros „kapcsolatokat” ápolnak a még mindig elképesztően nagy befolyással bíró fosszilis üzemanyag iparral.
E területen sem történt jelentős előrelépés Cancúnban, s a most életben lévő egyességek akár 5 C fokos globális hőmérséklet-emelkedést is megengednek, amely egyértelműen katasztrofális következményekkel járna.
3) Fejlődő világ – Egyre inkább köztudott, hogy a klímaváltozás legintenzívebben a fejlődő világ országait sújtja, és egyben Ők azok, akik leginkább eszköztelenek a védekezést illetően.
Az optimista kommentátorok szerint, e téren tényleg komoly előrelépés történt Cancúnban, hiszen megegyeztek egy globális klíma alap létrehozásában. Ez az ún. Zöld Klíma Alap hivatott arra, hogy támogassa a fejlődő országok klímatörekvéseit, ez - az évi 100 milliárd dolláros – keret teremthetné meg a feltételeket ahhoz, hogy a szegényebb országok is hozzáférjenek a tiszta technológiákhoz.
Kevesebbet hangsúlyozzák – bár ez némileg árnyalja a képet -, hogy erről igazában már Koppenhágában is döntöttek, csak ott még adtak neki nevet. A dán fővárosban arról is döntöttek, hogy ebbe az alapba 2012-ig évi húszmilliárd dollárt fizetnek be. Ehhez képest Koppenhága óta körülbelül 4,5 milliárd dollár gyűlt össze és sajnos arról most sem született döntés, hogy ki-ki pontosan(!) milyen pénzügyi terheket vállal a fejlődőknek szánt alap feltöltésében. Így a folyamat továbbra is labilis, és ellenőrizhetetlen.
Erdők: Szintén elsősorban a fejlődő világot érintik az erdővédelemmel kapcsolatos cancúni megállapodások. Egyezség született ugyanis az ún. REDD (Reducing Emissions from Deforestation and Forest Degradation) Plus-programról, amely az erdővédelemmel, s főként a fejlődő országok trópusi esőerdő-védelmét célzó rendszer finanszírozási mechanizmusainak kialakításával foglalkozik. Megállapodtak az átláthatóságban is, vagyis most már az esetleges csökkentési folyamatokat független, külső szereplők ellenőrizhetik. Figyelemreméltó, hogy a REDD dokumentumaiban külön kiemelik a nők helyzetét, hiszen a világ szegényeinek 70 százaléka nő és közülük 90 százaléknak a természet, kiváltképp a környező erdők adják a mindennapi élelmet. A család táplálásáért, egészségéért felelős nők megkülönböztetett módon függnek az erdők állapotától, hiszen a főzésnél fát tüzelnek, az erdők gyümölcseit, zöldségeit és gyógynövényeit is mindennap fogyasztják.
Magyarország
Bár Magyarország, mint kis ország nem igen szokott meghatározó szerepet játszani a klímakérdésekben, most a magyarokra mégis megkülönböztetett figyelem irányul, hisz mint az Európai Unió soros elnöke Magyarországnak lesz a feladata, hogy a Cancúnban nyitva hagyott kérdések lezárását előmozdítsa és hozzásegítse az uniót egy egységes álláspont kialakításához. Az elnökség alatt várhatóan kiemelkedik két lényeges terület: az éghajlatváltozás negatív következményeihez való alkalmazkodás (adaptáció) és az ehhez szükséges finanszírozás biztosítása. A magyar soros elnökségre hárul ugyanis az a feladat, hogy az alapkezelő formájáról, működéséről formálandó uniós elképzelések egyeztetését és kimunkálását megkezdjék. Ez egy meglehetősen nehéz feladat lesz, amelyet minden bizonnyal csak tovább nehezít, hogy a magyar EU-elnökség prioritásai között a klímakérdés különálló témaként egyáltalán nem szerepel.
Folyt. Köv.
A konferencia után, az UNFCCC (ENSZ éghajlat-változási keretegyezmény) titkársági vezetője Christiana Figueres igen optimistán nyilatkozott, mondván „Cancún elérte a célját, és újra lángra lobbantotta a remény fáklyáját, hogy igenis meg lehet egyezni klíma kérdésekben.” Akiket nem hat át a kincstári optimizmus, azok azonban látják, hogy a cancúni határozatok pusztán óhajokat fejeznek ki, a legtöbb kemény, komoly és konkrét kérdés a levegőben maradt. Hogy a reflektorfénytől távol, ezekkel mit tud kezdeni a klímadiplomácia, az hamarosan kiderül.
