Bartus Gábor a klímaváltozásról: Nem tüntethetünk magunk ellen (Magyar Kurír)

2011. 01. 13. - Nem az a baj, hogy az éghajlat változik, hiszen ez eddig sem volt szokatlan dolog, gondoljunk csak a középkori mezőgazdasági forradalmat lehetővé tevő felmelegedésre. Még csak az sem baj, ha a klímaváltozáshoz emberi tényezők is hozzájárulnak. A probléma az, hogy most az éghajlat túl gyorsan változik, így a korábbi hasonló változásokhoz képest az embernek és az élővilágnak nincs ideje felkészülni rá – mondja Bartus Gábor környezetközgazdász, a BME egyetemi tanára, a Közjó és Kapitalizmus Intézet munkatársa. Interjúnk első része.
Hogyan értékeli a cancúni klímacsúcsot?
Apró eredményeket értek el, vélhetően a résztvevők nem engedhettek meg maguknak még egy olyan teljes kudarcot, mint amibe a tavalyi, koppenhágai csúcs fulladt. Akkor ugyanis megkérdőjeleződött volna, hogy egyáltalán képes-e az ENSZ égisze alatt megoldani ezt a kérdést a nemzetközi politikai elit. A legjobb előrelépés, hogy létrehozták annak mechanizmusát, hogy a fejlett országok hogyan vehetnek részt a többnyire fejlődő országok területén lévő esőerdők megóvásában.
Az alapprobléma az, hogy az ezekben az országokban élők ezt az értékes erdőállományt akár rönkfaként is értékesíthetnék, aztán a kiirtott erdő helyén mezőgazdasági tevékenységet végezhetnének, ha csak újra nem ültetik az erdőt, hogy aztán megint kivágják. Miközben a szegény országok, nem lévén más jövedelemszerzési lehetőségük, kivágták az erdőket, a művelt és gazdag északi országok, akik egyébként már évszázadokkal ezelőtt megtették ugyanezt, szörnyülködnek, hogy micsoda dolog az esőerdők kiirtásával veszélyeztetni a biodiverzitást meg a légkört. Adódott a lehetőség: ha mi, gazdag országok úgy ítéljük meg, hogy ezek az erdők fontosak, és az általuk nyújtott „ökológiai szolgáltatások” értékesek, és értékesebbek, mint amennyi jövedelmet a helyiek ki tudnak termelni a rönkfából, akkor fizessünk annyit, hogy inkább megérje nekik nem kivágni az erdőt. Volt már rá példa, hogy érdekeltté tették az ilyen ökológiailag értékes területen élőket abban, hogy az erdőt megőrző módon hasznosítsák, például ökoturizmust szerveztek, amit csak úgy lehet fenntartani, hogy megmarad a természeti erőforrás. A cancúni csúcson arról döntöttek, hogy az ilyen megállapodások születését intézményesen támogatják a résztvevő felek. Egyelőre még csak az elvi alapokat fektették le, nyilván ezt részletesen szabályozni fogják. Így azok az országok is, akiknek nincs mit védeniük, mert mondjuk régen kivágták az erdőiket hajóflották építésére, hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megóvják a trópusi erdőket. Eddig főként csak politikai vagy erkölcsi nyomásgyakorlás folyt, hogy jaj de jó, nektek van még ilyen erdőtök, akkor a magatok kontójára óvjátok is meg. A cancúni elvi egyezség méltányos és gazdaságilag logikus megállapodás, ami ökológiai szempontból is hatásos lehet.
Nem tűnik viszont sikeresnek egy másik cancúni megállapodás, ami zöld alapokat hoz létre. Ezekbe a fejlett országok öntenék a pénzt, hogy a szegényebb országok tudják finanszírozni az adaptációs intézkedéseiket, ha már súlyos gondot okoz számukra az éghajlatváltozás néhány jelensége, például a tengervízszint emelkedése vagy a szárazságok. Persze ilyen alapok létrehozása elméletileg szép dolog, a probléma viszont az, hogy a belőlük segíteni kívánt egyes országokban nem igazán demokratikus rendszerek működnek, és virágzik a korrupció. Több tanulmány is elemezte, kimutatta már azt, hogy a különböző célokból a fejlett országokból a fejlődőkbe vándorló segélyek, pénzek nagy részét elkorrumpálják, esetleg nagyon alacsony hatékonyságú programokra költik.
Ez környezetgazdaságtani tapasztalat is: az esetek döntő többségében igaz lehet, hogy egy környezeti probléma megoldása hatékonyabb, ha a szennyezőt „büntetjük”, azaz fizetési kötelezettséget rendelünk a szennyezéshez, mondjuk egy tonna káros anyag kibocsátásáért valamennyi forintot kell fizetni. Egy másik mód, amikor legálisan korrumpálunk: „adok neked pénzt, hogy csökkentsd a kibocsátásodat”. Ezt pályázati rendszerekben szokás megvalósítani. Az első változat, a szennyező fizet elve valóban azokat fogja a szennyezés csökkentésére bírni, akiknek ez olcsóbb, mint kifizetni a kibocsátásra kivetett adót – azaz hatékony a kibocsátás csökkentésére való ösztönzés. Nyilván csak azok a vállalatok fognak lépni, akiknek olcsóbb visszafogni a kibocsátást, új technológiát kifejleszteni, mint kifizetni a szennyezési díjat. Akiknél drágább volna a szennyezés tényleges elhárítása, azok inkább fizetnek. Ez két csoportra osztja a szennyezőket: akiknek olcsóbb, és akiknek drágább a díjfizetés a szennyezés elhárításánál.
Ha azonban támogatás van, akkor a kérdés az, hogy a támogatást odaítélő bizottság tagjai, például az állam delegáltjai, a kormányzati szervek ki tudják-e deríteni, hogy azoknak ítélik-e oda a támogatást, akik a leghatékonyabban tudják visszafogni a szennyező kibocsátásukat. Ehhez valamennyire jól informáltnak kell lenniük. A vállalatok mindenfélét fognak állítani a nagyszerű terveikről, esetleg még költségadatokat is közölnek, csak kérdés, hogy mi a garancia arra, hogy igazat mondanak. Ezt nagyon nehéz ellenőrizni. Még egy korrupciómentes világban is az lenne az eredmény, hogy olyanok is kapnak támogatást, akik csak nagyon magas határköltséggel tudják elhárítani a szennyezésüket. Ha még korrupció is van, akkor a helyzet még rosszabb, mert akkor nem azok kapnak támogatást, akik azzal hatékonyan tudnak szennyezést elhárítani, hanem azok, akiknek ismeretségük van az odaítélő bizottságban.
Amikor Magyarország egy nemzetközi egyezmény miatt vissza akarta fogni a kén-dioxid-kibocsátását, akkor rájöttünk, hogy ha támogatjuk a Mátrai Erőművet, akkor egy beruházásból elintézzük az egész országra jutó csökkentési kvótát. Ott azonban igen drága az elhárítás - tehát kényelmes volt ez a lépés, de nem volt túl hatékony. Azaz a támogatás, mint a cancúni zöld alap, alacsony hatékonyságú eszköz arra, hogy elérjünk bármiféle változást.
A tavalyi koppenhágai csúcs idejében robbant ki a „klímagate”, ami megrengette a klímaváltozással foglalkozó tudósok hitelét.
A felmelegedést a „klímaszkeptikusok” sem tagadják, ők leginkább a megoldás módjait szokták kritizálni. Amikor egy ilyen nagy horderejű problémával szembesülünk, akkor az államok szükségét érzik, hogy erre a problémára költsenek. Így kialakul egy új piac, a klímaválság megoldásának a piaca, egy tudományos kutatási és tanácsadási piac.
Zárójelben jegyezzük meg, hogy nem azzal van a baj, hogy az éghajlat változik, az természetes módon is változik. Nem arról van szó, hogy hosszú ideje stabil a klíma, és most csak az emberi tevékenység következtében beindult a felmelegedés. Az viszont nem mindegy, hogy milyen gyors a változás. Eddig ugyanis ezek a változások olyan sebességgel folytak le, hogy az élővilág tudott hozzájuk alkalmazkodni. Az ökológusok, legalábbis egy részük azt mondja, hogy nem is azzal van a baj, hogy az éghajlat megváltozik, akár adott esetben emberi tevékenységek eredményeként is, hanem azzal, hogy ez nagyon hirtelen történik, és nem lesz időnk (nekünk, embereknek vagy a többi fajnak) hozzászokni. Tehát gond van, amit meg kell oldani, erre költ az állam, az így kialakult kutatási piacra pedig sokan rámozdultak.
Viszont a kutatók sem szentek, és vannak anyagi érdekeltségeik is. Ha ma valaki a mókuspopuláció változásait akarja tanulmányozni, arra nem kap kutatási támogatást. Ellenben ha a klímaváltozásnak a mókuspopulációra gyakorolt hatása érdekli, akkor arra kap. Kialakult a támogatási piac, és megindult a harc. Így aztán ennek van egy olyan hatása is, hogy számos kutató úgy gondolja, érdekeltsége van abban, hogy minél drámaibb színben tüntesse fel a klímaváltozás hatásait. Ennek van egy tisztességes szándékkal magyarázható oka és egy tisztességtelen is. Egyes kutatók úgy gondolják, hogy ez akkora probléma, hogy minél hatásosabban fel kell rá hívni a figyelmet. A társadalmak alapvetően konzervatívak: nehezen változtatunk a kialakult életmódunkon, szokásainkon. Most azonban gyorsabban kellene változtatnunk, mert a klíma gyorsan változik, azaz erőteljes mozgósításra volna szükség, hogy kevesebbet autózzunk, stb, és karbonmentesebb életet alakítsunk ki. Tehát azért színezik sokan túl a klímaváltozás hatásait, mert különben legyintenének az emberek, és önként belemasíroznánk egy tragédiába. Ennek van pszichológiai alapja, tehát a „klímaalarmizus”-nak van tisztességes magyarázata és szándéka is, ezt sokan vallják közvetlen kutatótársaim közül is. És persze az alarmistáknak egy része egyszerűen csak azt gondolja, hogy ha drámaibb, akkor több kutatási pénzt kap. A kutatásban kiderítjük, hogy a baj még nagyobb, mint eddig gondoltuk, azaz még tovább kell kutatni. A klímagate erről szól. Ugyanis ha a kutatók egy része minél tragikusabb kimenetet akar kapcsolni a felmelegedéshez, akkor igencsak rontja az összképet, ha mások ezt kétségbe vonják. Ezért megpróbálják csökkenteni az ő lehetőségeiket, például elfoglalják a folyóiratok szerkesztőségeit: hip-hop, és többségbe kerültek a szerkesztőbizottságban azok, akik nem szívesen publikálják a kérdésfeltevő cikkeket.
Kérdések márpedig vannak. Visszatérve a mainstreamhez: az ENSZ klímakutatásokat összefogó szervezete, az IPCC számít az úgynevezett hivatalos álláspont letéteményesének. Az IPCC legutóbbi jelentésében van egy táblázat, ami a klímaváltozás okait veszi számba, az ember által okozottakat, például a szén-dioxid-kibocsátást, és persze a természetes okokat is. Vannak olyan emberi tevékenységek is, amelyek csökkentik a klímaváltozást, például egyes gázok levegőbe engedése. A táblázat utolsó oszlopába azt is odaírták, hogy a különböző tudományágak képviselői milyen alapossággal tárták fel azokat a hatásmechanizmusokat, amelyek leírják azt, hogy az adott tényező milyen mértékben járul hozzá a klímaváltozáshoz. Márpedig csak egy tényezőnél, a szén-dioxid-kibocsátásnál van megjelölve magas megértési szint, az összes többinél ez közepes vagy alacsony, azaz a klímaváltozás hatóerőire vonatkozóan nagyon nagyok a tudományos bizonytalanságok. Viszont, mint említettem, sokan úgy gondolják, hogy az emberekre nem lehet hatni, ha beszámolunk a bizonytalanságokról. Ekkor azonban pontatlanok leszünk szakmailag. Így aztán kialakultak tudományos kasztok attól függően, hogy ki miben hisz.
A klímagate-ben a Kelet-angliai Egyetem bukott le, ahol működik egy klímakutató központ, ami a problémákat súlyosan vevő irányzathoz tartozik. Az onnan ellopott és nyilvánosságra hozott e-mail-rengeteg arról tanúskodott, hogy miként akarták ők minél sötétebb színben feltüntetni a klímaváltozást, és hogyan igyekeztek ellehetetleníteni azokat, akik nem értettek velük egyet.
Egy korábbi botrány avagy lebukás volt a hokiütő-ábra, amiben megpróbálták leegyszerűsíteni az előző évszázadok klímaváltozásait úgy, mintha sokáig nem történt volna semmi, majd hirtelen nagy változás következett volna be. Holott tudjuk, hogy volt egy enyhe felmelegedés a középkor elején, ami lehetővé tette a mezőgazdasági forradalmat. Ekkor még Angliában is termesztettek szőlőt, és ennek a következménye, hogy rengeteg utcanév utal a bortermelésre arrafelé, holott ma Angliának semmi köze a bortermeléshez, legfeljebb a fogyasztáshoz. Aztán jött egy mini jégkorszak, amiről például számos Breugel-festmény is tanúskodik, tehát mindez lecsapódik a kultúrában, a művészetben is. Azaz a klíma változékony volt azelőtt is, hogy nekikezdtünk volna a szén-dioxid-kibocsátásnak, meg hogy ezt mérni kezdtük. Ezeket a változásokat azonban különböző matematikai-statisztikai módszerekkel kilapították ebben az úgynevezett hokiütő-ábrában.
Valóban fizettek le multik klímaszkeptikus kutatókat?
Biztos lehetett ilyen is. Mint ahogy mások meg alarmistákat fizethettek le. Ugyanakkor a kutatók többsége mindkét oldalon saját tényleges tudományos meggyőződését követi. S azt is bizonyosan állíthatjuk, hogy mivel viszonylag nagy számban vannak különböző mértékben és módon szkeptikusok (számuk egyáltalán nem olyan jelentéktelen, mint ahogy azt egyesek megpróbálják beállítani), annyi pénze azért az üvegház-kibocsátásban érdekelt iparágaknak sincs, hogy mindet le tudták volna fizetni.
Ebben a „klímaalarmizmusban” számomra az tűnik érdekesnek, hogy miközben arról beszélnek, hogy fel kell hívni az emberek figyelmét a felmelegedésre, a csapból is ez folyik, rendszeresen beszámol róla a média, hetente konferenciát szerveznek róla, egyszóval a közbeszéd egyik legelső témájává vált, és nem hiszem, hogy sokan lennének, akiknek még fel kell hívni a figyelmét a klímaváltozásra.
Ebből a szempontból a kollektív cselekvés csapdájában vergődünk, mindenki a másikra vár, hogy ténylegesen cselekedjen. A globális éghajlatváltozáshoz hozzájáruló szennyezőanyag-kibocsátások ugyanis olyanok, hogy mindannyian kibocsátjuk ezeket, mindennapi, természetesnek és magától értetődőnek vett tevékenységeink során. Mindannyian egyenként jelentéktelen mértékben termeljük ezeket az anyagokat, de mivel a Föld minden lakója részes, ezért összességében mégis jelentős változást tudunk előidézni. Régebben könnyebb volt környezetpolitikát folytatni. Mindig volt egy-két „gonosz” vállalat, ami óriási mennyiségben eregette a mérgeket a környezetbe, nem volt nehéz politikai akciókat kezdeményezni: a vétlen többség állt szemben néhány szennyezővel. Mai korunk jellegzetessége, hogy egyre több környezetszennyezés fakad a fogyasztásból, s ilyenkor magunk ellen kellene tüntetnünk, tiltakoznunk. Ezért nehéz a klímavédők dolga: nem vállalati technológiaváltást kell kikényszeríteniük, hanem az emberiség életmódjának részleteiben kellene változtatnunk. S mi sem nehezebb, mint mindennapi szokásaink megváltoztatása.
Interjúnk második része holnap jelenik meg.
Szilvay Gergely/