Bartus Gábor: Az erőforrásokat nem lehet egyenlően elosztani (Magyar Kurír)

2011. 01. 14. - Bár az utóbbi időben XVI. Benedekkel kapcsolatban gyakran elhangzott a „zöld pápa” kifejezés, ő egyáltalán nem zöld. A Caritas in Veritate például fontos abból a szempontból, hogy a környezetvédők jelentős részétől eltérően nem tartja feltételnek az anyagi egyenlőséget, azt megkülönböztetve az igazságosságtól, s felhívva a figyelmet, hogy az igazi erkölcsi probléma nem az egyenlőtlenségben van – mondta a Magyar Kurírnak Bartus Gábor környezetközgazdász, a BME egyetemi tanára, a Közjó és Kapitalizmus Intézet munkatársa. Interjúnk második része.
– Mit gondol a kiotói egyezményről, aminek a meghosszabbításának a lehetőségét az utolsó pillanatra hagyták most? Rendszeresen felhozzák, hogy a legszennyezőbb országok, az Egyesült Államok és Kína sajnálatosan nem csatlakozott az egyezményhez.
– A kiotói mechanizmusok akkor lehetnek hatékonyak, ha valamennyi releváns kibocsátó állam részt venne benne. A kiotói rendszert egyébként sok támadás érte abból a szempontból is, hogy nem lehetett segítségével jelentős kibocsátás-visszafogást elérni. Itt kell felhívni a figyelmet arra, hogy ennek a szabályzónak alapvetően két lényeges eleme van: az egyik egy országokra vagy ágazatokra vonatkozó kibocsátási limit (ezt hívják a szakmában „sapkának”), a másik pedig egy olyan rugalmas elem, amely lehetővé teszi a kibocsátások tényleges kezelését oda, ahol az a legolcsóbb. Ennek eredményeképpen nagyon hatékonyan lehetne üvegházgáz-kibocsátást visszafogni világszinten. A rendszer problémája abból fakadt, hogy nem minden lényeges kibocsátó vett benne részt (lyukas volt a sapka), illetve, hogy az első időszakban a résztvevő államok is inkább csak megtippelték vállalataik kibocsátásait, s a kiosztott engedélyek nem tényleges mérésen, számításon, azaz tapasztalaton nyugodtak. Itt túlallokálták a kibocsátókat, azaz túl nagyra kötötték a sapkát. Azt gondolom, hogy ha ezeket a gyerekbetegségeit a rendszer kinövi – azaz mindenki részt vesz benne, s valódi korlátozást jelent majd a kibocsátási engedélyek allokálása – akkor ez egy hatékony, érdemi eszköze lehet a klímavédelemnek.
– A cancúni értekezleten a washingtoni küldött viszont utalt arra, hogy az Egyesült Államok rengeteg környezetvédelmi szigorítást vezetett be az előző időszakban. Hogyan ítéljük meg az Egyesült Államok magatartását?
– Tény: a világ második legnagyobb kibocsátója abszolút nagyságban (Kína után) és a lényegi kibocsátók között egy főre eső teljesítményt is tekintve az Egyesült Államok. Ezen nem sokat szépít, ha valóban vannak olyan célzott technológiai kutatási támogatások, amelyek a karbonmentes vagy karbonszegény termékek és iparágak fejlesztését szolgálják. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy az Egyesült Államok kirívóan érzéketlen vagy gonosz lenne az éghajlatváltozással kapcsolatban. Az Európai Unió mint „klímaügyi éltanuló” mítoszát ápolók például jobb, ha szembenéznek azzal, hogy négy olyan, az EU-15-be tartozó ország is van, mely 1990 és 2007 között jobban növelte üvegházgáz-kibocsátását, mint az Egyesült Államok. Tény ugyanakkor, hogy a régi EU-tagállamoknak (EU-15) közösen sikerült 5 százalékos emisszió-visszafogást elérniük, s hogy a GDP-hez viszonyított kibocsátásuk 28 százalékkal csökkent. Az Egyesült Államok abszolút csökkenést nem tud felmutatni, az emissziója 16 százalékkal nőtt, de mivel ott a népesség és a GDP is jobban bővült, mint Európában, egy relatív 15 százalékos csökkenést Amerika is fel tud mutatni.
– Mik a különbségek a mainstream és a szkeptikusok megoldási javaslatai közt?
– Két alapvető szempont van, ami alapján elválnak a mainstream és a szkeptikus javaslatok. Az egyik kérdés az: milyen mértékben okozza a klímaváltozást az ember (az üvegházgázok kibocsátásával és más, a természetbe történő beavatkozással, például erdőirtással), s milyen arányban köszönhetjük ezt a jelenséget természetes okoknak. A mainstream szerint döntő, szinte kizárólagos az emberi, antropogén ok, a szkeptikusok  az előbbinél jelentősebb arányt tételeznek fel a természetes folyamatok mögött is. A másik kulcskérdés az, hogy milyen súlyos következményei lesznek a klímaváltozásnak, s hogy ezekkel szemben mikor milyen védekezési lehetőségeink lesznek. A mainstream például óriási mezőgazdasági katasztrófákat jósol, a szkeptikusok ugyanakkor számos országra vonatkozó esettanulmányok kapcsán azt állítják, hogy ésszerű mezőgazdasági technológiai változtatásokkal a legtöbb ország képes alkalmazkodni egy megváltozott klímájú állapothoz. A klímaváltozással foglalkozó közgazdászok többsége az úgynevezett climate policy ramp stratégia híve, ami szerint a jövőben fokozatosan és arányosan kell növelnünk a klímaváltozásra fordított kiadásainkat, például azért is, mert a technológiai fejlődés okán néhány megelőző vagy alkalmazkodó intézkedést hatékonyabban lehet majd megvalósítani. Az angol kormány megrendelésére készült Stern-jelentés ezzel szemben azonnali és nagy összegű beavatkozást sürget.
– Vannak olyanok is, akik szerint a felmelegedésben való hit szekuláris vallás.
– Ebből annyi lehet igaz, hogy valóban kialakult eköré egy markáns ideológia, ami ugyanarra a logikai láncra fűzi fel a különböző káros környezeti eseményeket. Egyébként a zöld ideológiának a távol-keleti vallásokban  kézzelfogható vallási alapja is van. A keleti vallások nagyon kritikusak az anyaggal szemben, és azt tartják a feladatunknak, hogy minél inkább megszabaduljunk az anyag rabságától.
– Pedig a kereszténységet is anyagellenességgel szokták vádolni.
– Valóban, de ez az álláspont a kereszténység félreismeréséről tanúskodik. A test feltámadásában való hit a kereszténység kulcseleme, azaz a kereszténységben az anyag is kitüntetett helyzetben van. A kereszténység az a vallás a nagy világvallások közül, ami kiegyensúlyozottabb viszonyt teremt a test és a lélek közt. Nemhiába testbe születünk, a Teremtőnek lehetett valami szándéka azzal, hogy nem csupán lélekként kergetjük egymást a bolygó körül. Ha csak a lélek halhatatlan, akkor a lelket a végtelenségben helyeztük el az időskálán, amihez képest marginális a testben töltött idő. Viszont ha a test is a végtelenségben nyer értelmet, akkor nem az a feladat, hogy elkerüljük a kísértést, kezdenünk kell valamit az anyagi létünkkel. Inkább arról szól a testi lét, hogy tapasztaljuk meg, hogy mit jelentenek az anyagok a teremtésben. A dohányzást lehet úgy szemlélni, mint ami káros hatással van az egészségünkre, de mégis, például egy jó minőségű szivar közöl valamit arról az anyagi világról, amiben vagyunk, ahogy egy jó bor is. A borban benne van a talaj, annak az ásványianyag-tartalma, hogy miként sütött a szőlőre a nap, esett rá az eső.
Tehát az anyaghoz való viszonyunk jóval bonyolultabb annál, mint hogy csak azt vizsgáljuk, hogy egyes anyagok használata milyen környezeti változásokat okoz. Ezzel persze nem akarom felmenteni az emberiséget a környezetszennyezésben megnyilvánuló bűnei alól. Az viszont eléggé leegyszerűsítő nézőpont, hogy ha már anyagi testbe születünk a földre, akkor csak a biológiai minimumnak szükséges természeti erőforrást használjuk fel, és épp elég, ha nem halunk éhen és nem halunk meg. Persze ettől még megvan a helye az evilági élvezetekről való lemondásnak, például a szerzetesrendek keretei közt, vagy rövidebb ideig mindnyájunk életében, mondjuk a böjtben. A szerzetesi lét, az anyagtól való elfordulás is fontos, de nem biztos, hogy mindenki erre hivatott, és mindenkinek az anyagi javakról való lemondás hozza el azt a kiteljesedést, ami a fejlődés katolikus értelmezésének felel meg. Én legalábbis ezt olvasom ki XVI. Benedek Caritas in veritate kezdetű enciklikájából. Eszerint a fejlődés záloga az, hogy az ember személyisége minden dimenziójában előre tudjon lépni. Természetesen azt is rossznak tartom, ha valaki csak az anyagi valóságra koncentrál, és hétfőtől kezdve azon jár az esze, hogy pénteken vagy szombaton melyik bevásárlóközpontba fog menni. De mégsem hiába vesz minket körbe az anyagi dolgok gazdagsága.
A természeti környezetet is védeni kell, meg gazdálkodni is szükséges. A környezet viszont nem múzeum, amit mindenképp érintetlenül kell hagyni, nem biztos, hogy az a feladatunk, hogy ugyanolyan állapotban adjuk tovább, amilyenben kaptuk. Használnunk kell a természeti javakat – viszont jelenleg kemény jeleket kapunk arra, hogy valamit ebben rosszul csinálunk. Arra, hogy eddig a fogyasztói társadalommal az egyik végletet valósítottuk meg, nem az a válasz, hogy átesünk egy másik végletbe.
– Ön tanulmányaiban bírálta a fenntartható fejlődés fogalmát és azt is, hogy a konzervatív kormányok a zöldek megoldási javaslatait fogadják el. Miért?
– A kérdésében egyszerre több kérdés is van. A fenntartható fejlődést ha ezzel azt a problémakört akarjuk leírni, hogy ma sokszor kevés figyelmet szentelünk az utódaink érdekének (vagy ezzel egyenértékűen a kelleténél jobban feledkezünk meg elődeink örökségéről), akkor nem hogy kritizálom, de mindennél fontosabb, aktuális kérdésnek tartom. A fenntartható fejlődést persze sokan nem így, hanem konkrétabban, erős normatív tartalommal, már-már utópiaként használják – ezt a fajta fenntartható fejlődés-fogalmat bíráltam. A fenntartható fejlődés fogalmának ugyanis van egy nem értéksemleges, hanem ideológiai szempontból határozottan elkötelezett jelentése is, ami számomra elfogadhatatlan, főleg akkor, ha mindenki számára követendő normává akarják tenni. Magukat konzervatívnak gondoló politikusok, pártok és kormányok – itthon és külföldön – pedig sokszor megtakarították maguknak azt a szellemi fáradságot, hogy önálló, saját hagyományukból következő környezetpolitikát hirdessenek meg. Ehelyett az egyébként rendkívül innovatív zöldektől importálták környezetpolitikájukat, csakhogy a választókért folyó versenyben el ne veszítsék a környezeti kérdéseket fontosnak tartó szavazóikat. Mind a fenntartható fejlődés utópikus értelmezése, mind a zöld importra építő konzervatív környezetpolitika elfogadhatatlan kell legyen a konzervatívok számára, mert mindkettő alapvető konfliktusban van azokkal az értékekkel és attitűdökkel, amit konzervatív hajlamként szokás körülírni. A konzervatívok nem szoktak a tervező ész által megkonstruált jövőbeli ideákat gyakorlatba helyezni, nem hajlandóak lemondani a szabadságról a tervgazdaságért cserébe, vagy nem fogadják el, hogy az igazságosság azonos az egyenlőséggel, s hogy a természeti erőforrásokat egyáltalán lehetséges egyenlően elosztani a nemzetek között a jelenben vagy a generációk között a jelen és a jövő viszonylatában.
– Hogyan ítéli meg az egyház és az egyház tagjainak megnyilatkozásait, állásfoglalásait a kérdésben, például a püspöki kar teremtésvédelmi körlevelét?
– A Caritas in Veritate 48. pontja szerintem fontos és felelősségteljes kiindulópontja lehetne az emberiség környezetvédelmi erőfeszítéseinek. II. János Pál és XVI. Benedek pápa működése már kétségkívül arra az időre esik, amikor a zöld ideológiák jelentős teret nyertek maguknak a világban. E két pápa társadalmi tanításaiban egyszerre figyelhetünk fel a környezetszennyezés problémájára való reflektálásra, de arra is, hogy a kiutat, a megoldást sajátosan keresztény módon ajánlják. Bár az utóbbi időben XVI. Benedekkel kapcsolatban gyakran elhangzott a „zöld pápa” kifejezés, ő egyáltalán nem zöld. A Caritas in Veritate például fontos abból a szempontból, hogy a környezetvédők jelentős részétől eltérően nem tartja feltételnek az anyagi egyenlőséget, azt megkülönböztetve az igazságosságtól, s felhívva a figyelmet, hogy az igazi erkölcsi probléma nem az egyenlőtlenségben, hanem a nyomorban, a kilátástalan szegénységben van, „az elembertelenítő nyomorúság tartós helyzeteiben” – ahogy XVI. Benedek fogalmaz. A pápa a piaccal és a globális világgazdasággal kapcsolatban is árnyaltabb megközelítést alkalmaz, mint a zöldek többsége.
A magyar katolikus püspöki konferencia teremtésvédelmi körlevelét is fontos állomásnak látom, a fő üzenettel – például hogy az ökológiai válság tulajdonképpen erkölcsi válság – egyetértek. Ugyanakkor több pontatlanságot látok a körlevél tudományos megalapozó részében, s több félreértést a közgazdasági fogalmak használatával kapcsolatban. Szomorú, hogy a körlevél megírásában tanácsot adó szakértők a klímaváltozás közgazdaságtanának tengernyi irodalmából csak a tendenciózus Stern-jelentést ismerték, hogy a környezeti állapotváltozást mérő tucatnyi mutatóból a metodikai problémáktól terhes ökológiai lábnyomot választották ki hivatkozásul. A körlevéllel szemben én nem látom szükségességét a gazdasági rendszer lecserélésének, túl könnyedén használjuk a paradigmaváltás kifejezést, s azt gondolom, hogy a kapitalizmus adta lehetőségeket még messze nem merítettük ki sem a közjó kiterjesztésére, sem a személy teljes fejlődése érdekében, de még a természeti környezet megóvására sem.
– A mainstream közgazdaságot bírálók, többek közt két népszerű szerző, David C. Korten (ismert könyve magyarul Tőkés társaságok világuralma címmel jelent meg) és Bogár László szokták megfogalmazni, hogy gazdasági növekedés nem lehetséges a végtelenségig. Emellett hangoztatják az ökoszociális piacgazdaság és a helyi piacok erősítésének kívánalmát.
– A „nem lehetséges véges bolygón végtelen gazdasági növekedés” jelszava hangzatos, igen gyakran használják, de korántsem pontos. A Földnek biogeokémiai, fizikai szempontból van végessége, a rendelkezésünkre álló anyagkészlet állandó. Energetikai szempontból a Föld már nyílt rendszer, amíg a Nap él, onnan folyamatos az energiautánpótlás. A gazdasági tevékenységeink egyrészt materiális alapúak, másrészt viszont szellemi: kultúrális, tudományos vagy éppen lelki javakon nyugszanak. A modern közgazdaságtan ezt úgy fogalmazza meg, hogy a termékek és szolgáltatások előállítása a gazdasági, a természeti, a humán és a társadalmi tőkét felhasználva lehetséges. A gazdasági növekedés egy absztrakció, mivel nemcsak a termékek fizikai mennyiségétől, hanem azok értékétől, árától is függ.
A gazdasági növekedés tehát lehet olyan, ami egyre nagyobb anyagfelhasználáson alapul, de lehetne olyan is, ami mellett a fizikai környezetünk felélése nem folytatódik. Ez a választott technológiáktól, életmódtól, a gazdasági tevékenységeket korlátozó szabályoktól és intézményektől, az emberek igényeitől függ. Tehát, ugyan az igaz, hogy a múltban számos gazdaság elsősorban vagy kizárólag az anyagfelhasználás növeléséből, a természeti erőforrások feléléséből növekedett, de egyfelől lehetséges a gazdasági növekedésnek nem anyagintenzív módja, másfelől a növekedésről való lemondás, a növekedés nélküli gazdaság mint politikai célkitűzés pedig egyáltalán nem garancia a természeti erőforrások megóvására. A stagnáló vagy zsugorodó gazdaság is lehet környezetpusztító.
Szokták még azt is mondani, hogy nem növekednünk kell, hanem fejlődnünk. De ha a gazdaság fejlődik, azaz például nem több, hanem értékesebb terméket állítunk elő, az értékelés végén a gazdasági teljesítmény növekedését fogjuk látni. Szóval, nem hiszem, hogy a gazdasági növekedés lenne az a célfüggvény, amit kizárólagosan szem előtt kellene tartanunk. Ugyanez igaz a globalizáció esetében. Megint nem az a kérdés, hogy kell-e ez egyáltalán, hanem az, hogy mikor lehet a közjót a világkereskedelembe, a nemzetközi tőkeáramlásba való bekapcsolódással, s mikor a helyi piaci lehetőségek kihasználásával, a lokalizációval szolgálni. Nem lehet a globalizációra mint eleve az ördögtől való dologra tekinteni, amikor számos nemzet gazdasági felemelkedését szolgálta az elmúlt évtizedekben. Szükség lenne gazdálkodásunk módjának átalakítására, ugyanakkor nem a zéró növekedés jelszavával, hanem a zéró anyagfelhasználás-növekedés céljával. S kritikusan, de nem eleve elutasító módon kellene mérlegelnünk a globalizáció kérdéseit.
Azt kellene például rögzítenünk, hogy milyen mértékben lehet csak egyes természeti tőkeelemeket a gazdálkodásba vonni, s ezen peremfeltételek között kellene az emberi kreativitást, munkát, alkotókedvet, vállalkozási hajlamot, a versenyt és az együttműködést alkalmaznunk. Mindez tehát egy olyan gazdaság, amely alapvetően piaci koordináción alapul és tiszteletben tartja az ökológiai korlátokat. Ráadásul egy ilyen gazdasági rendszert fenntartó társadalomban széles körben működtethetők a szeretet, a szolidaritás intézményei (itt megint utalhatunk a Caritas in veritate üzenetére). Szerintem ezt így együtt kapitalizmusnak hívják, amiben persze óriási az egyén, az ő morális döntéseinek, valamint az egyén és az állam közötti intézmények szerepe. Ez az intézményrendszer képes lehet a közjó biztosítására is, s jelentős fejlődést is eredményezett, mára egyre több kontinensen. Az „ökoszociális piacgazdaság” eufémizmus, ráadásul magyarul sem hangzik szépen. A kapitalizmus egy olyan hazai változatának kialakítására lenne szükség, ahol a piaci koordinációt a saját hagyományainkból, nemzeti érzésünkból és értékeinkből fakadó intézmények - nem csak az állam, illetve a központi kormányzat - szabályozzák a közjó érdekében. Szilvay Gergely