2011. június 6. - Kétféleképpen bánhatunk az erdővel: békén hagyjuk és
nem nyúlunk hozzá, a természetre bízva a benne lezajló folyamatokat,
vagy beavatkozunk ezen folyamatokba, és az erdőt igényeinknek
megfelelően gondozzuk és átalakítjuk. Nyilván a hozzá nem nyúlás lenne a legmegfelelőbb, a természet mindent jobban „tud”. De ezt nagyon kevés esetben engedheti meg magának az emberiség, olyan lenne, mintha János bácsi a pityókaföldjén angolparkot tartana fenn. Ilyesmit csak a gazdag emberek, illetve a gazdag társadalmak tehetnek, akiknek bőven jut termény más megművelt területekről.
Ahhoz viszont, hogy az erdő elpusztítása nélkül beavatkozzunk annak életébe, akár fahasználat, akár más haszonvétel érdekében, ismernünk kell az erdő életét szabályozó belső folyamatokat, az erdő biológiáját.
Az erdő biológiája
Az ökoszisztéma (környezeti rendszer) az élőlények és a szervetlen környezet bonyolult egymásra hatásából kialakult nyitott szerkezet, amely bizonyos mértékű önszabályozásra képes, így sikerül hosszú ideig viszonylag változatlanul fennmaradnia. Az erdő is egy ilyen önszabályozásra képes ökoszisztéma, amelyet egymásra tartós hatást gyakorló fák, cserjék és egyéb növények, valamint ezek termőhelye, sajátos állatvilága és közvetlen környezete alkot és amelyet állandó, dinamikus változás jellemez.
A termőhely az a terület, amelyet az erdő elfoglal. Nem is kell bizonygatni, hogy mérhetetlenül fontos, meghatározó szerepe van erdőnk életében. Sok ezer év alatt alakult ki a földfelszín mai állapota, az alapkőzet, a rajta kialakult talajok, a tengerszint feletti magasság, a domborzati formák, égtájak szerinti kitettség, a klíma (hőmérséklet, csapadékosság, uralkodó szelek, stb.), mind meghatározzák az illető területen kialakult erdei ökoszisztémát, illetve, ha már nincs rajta erdő, a kialakítható erdőt is. Hiába próbálunk jegenyefenyvest létrehozni a Mezőségen, vagy tölgyerdőt a Madarasi Hargitán. Természetesen nagy a kísértés a gazdaságilag jobban értékesíthető fajok telepítésére, a szocialista erdőgazdálkodás egyik népszerű kísérlete volt a múlt század második felében a gyorsan növő és ipari feldolgozásra alkalmas fajokkal való újraerdősítés. Magyarországon épp most száradnak ki tömegesen a természetes elterjedési területen (areálon) kívül létesített fiatal lucfenyvesek. Az erdei termőhelyek Romániába minden üzemtervezett erdőben fel vannak térképezve, osztályozták őket, és elég szigorú szabályok írják elő a termőhelynek megfelelő erdő fenntartását és használat utáni újraültetését.
Az erdő tanulmányozását az állomány fogalmának meghatározásával kezdjük. Ennek a jelentése: egy adott erdőt alkotó fák összessége (faállomány), illetve egy adott termőhelyen élő olyan homogén erdőrész, amely azonos jellemzőket mutat eredetét, korát, fajösszetételét, sűrűségét tekintve. Egy erdőállomány csak akkor képez önálló egységet, mikor az alkotó egyedek sűrűsége elég nagy ahhoz, hogy egymás fejlődését befolyásolják, egymásra hassanak. Az ilyent nevezzük zárt állománynak. Az erdő megismerése tulajdonképpen az állományok megismerését feltételezi, ezeknek leírásával kezdődik a beavatkozásokat előíró üzemterv is.
A faállomány szerkezeti jellemzői: vízszintes síkban a fafajösszetétel, tőszám, záródás, átlagátmérő, mellmagassági körlap, a fák koronájának átlagátmérője, függőleges síkban a szintes összetétel, profil, függőleges záródás, átlagmagasság, a lombkorona magassága, az ágtisztulás. Minőségi jellemzők: eredet, származás, életkor, fatermési osztály, műfa arány, vegetációs állapot. Ezenkívül jellemzője az adott erdőrésznek a cserjeszint, az újulat, az aljnövényzet, a növényi és állati mikroorganizmusok, az erdő állatvilága – a talajképzésben szerepet játszó mikrofaunától a halakig és emlősállatokig. A haltenyésztés és vadgazdálkodás az erdőgazdálkodás külön ágazata.
Az erdő magától is él és nő. Emberi beavatkozás nélkül is szakadatlan változásban van. Élete egymást kiváltó, egymást követő állapotok végtelen láncolata, az erdő életében zajló folyamatok ismerete elengedhetetlen feltétele a sikeres erdőgazdálkodásnak. Ezek a folyamatok a következők:
- az erdő felújulása – ezen az erdő valamilyen módon való újjáéledését értjük a kitermelt, vagy más okból megsemmisült faállomány helyén. A felújulás a fák magtermő- és sarjadzó-képességén alapszik. A kezelt erdő felújulása történhet természetes, mesterséges vagy kombinált módon is.
- a zárt állapot kialakulása – a csemeték lombozatának összeérését értjük ez alatt. A záródás az erdő életében minőségi ugrást jelent. A zárt erdő fái már befolyásolják egymás életét, fejlődését. Ettől kezdve képes önszabályozásra az erdő
- az erdő növekedése – az állományt alkotó fák együttes növekedésének folyamata. A kezelt erdő növekedésének ütemét és tartamát nagymértékben befolyásolják az erdőművelési munkálatok
- az erdő fejlődése – a erdő életében bekövetkezett minőségi változások folyamata. A fiatalkor szakaszai: csemetés, sűrűség, suhángos, vékonyrudas, rudas, a felnőtt koréi: fiatal szálerdő és szálerdő. Az öregkor a térfogatnövekedés hanyatlásától az állomány teljes száradásos kipusztulásáig tart.
- a fák sudárosodása és ágtisztulása – a szabálytalan törzsek fokozatos kiegyenesedését és hengeressé válását, illetve a záródás folyamán fényhez nem jutott alsó ágak leszáradását jelenti. Mindkét folyamat az állomány záródásával szabályozható.
- az állományfáinak differenciálódása – a faegyedek koronájának az állomány koronázatában elfoglalt helye szerint kialakulnak a magassági osztályok, a szintes összetétel, a koronázat profilja. Hat a fafajon belüli és a fafajok közötti természetes kiválasztás. Az utóbbi váltja ki a fajok szukcesszióját.
- az állomány természetes gyérülése – a fák növekedésével egyre kevesebb egyed számára elegendő az élettér. Természetes felújulás esetén csemetés korban hektáronként akár 100.000 egyed is előfordulhat, I. fatermési osztályba eső 20 éves jegenyefenyő állománynál 6500 egyed a kívánatos, 30 éves korban már csak 2800, míg 100 éves állomány esetében 400 -500 hektáronkénti egyedszám tekinthető normálisnak.
- az erdei növényzet szukcessziója – ezalatt a fajösszetétel időbeni változását értjük. Jelentheti egy faj másikkal való cseréjét, vagy akár egy növénytársulás kicserélődését is. A szukcesszió az erdőnek, mint környezeti rendszernek, a legbonyolultabb önszabályozó mechanizmusa. Lehet endogenetikus, azaz spontán, természetes, illetve exogenetikus, vagyis erdőgazdálkodással kiváltott változás.
Amint láttuk, az erdőben mindez magától megtörténik, a kezelt erdőben több erdőművelési módszer áll rendelkezésünkre, hogy azt alkalmasabbá tegyük a kitűzött környezetvédelmi, közjóléti funkció betöltésére, vagy a vágásérettségi korra előírt gazdasági célokra. Orbók Ilona
