2011. 08. 06. - A vadászszezon idején van a fő fogás lehetősége. Az erdő
lakói ilyenkor retteghetnek, vajon melyikük kerül puskavégre. Papp László csontfaragó mester vadra ugyan nem, de szarvasagancsokra folyton vadászik, hiszen azokból készíti gyönyörű tárgyait.
Mondják, aki egyszer beleszeret az erdőbe, az sosem tud elszakadni tőle. Így volt ezzel Papp László csontfaragó mester is, aki már gyermekként barátságot kötött a fával és a vaddal. Így nem csoda, ha útja egy Erdészeti Líceumba vitte, ahonnan aztán a szülővárosához közeli erdőgazdasághoz szegődött el.
"Valójában vadőr szerettem volna lenni, de amikor oda kerültem, nem volt szabad állás, erdésznek meg nem akartam menni - meséli a székelyudvarhelyi mester, miközben mutatja a kis acélhegyű fúrót, amivel dolgozik a csonton. - Így az erdészet irodájában dolgoztam, miközben odahaza fafaragással és állatpreparálással bíbelődtem. De egy napon úgy ébredtem, hogy nemesebb anyagot keresek, amivel még méltóbb módon faraghatom ki az erdő lakóit. A csontot választottam, és 1991-ben elkészítettem az első rózsámat. Máig megvan, még a dátumot is ráírtam: 1991. február 30! Nem valami szép darab, mert akkor még kezdetleges szerszámokkal, egyszerű vésővel és kaparóval dolgoztam. De nem adtam fel, tovább nyűttem az agancsot, mígnem végül eljutottam a mesteri címig."
Ám a mesterlevelet nem adják olyan könnyen, így László nem volt rest, és munkaidőn túl minden szabad percét a faragásnak szentelte. Még az sem keserítette el a lelkes kézművest, hogy sok darab veszett kárba eleinte, no meg a családja is folyton mondogatta neki, hogy töltse végre valami hasznosabbal az idejét. Nem hallgatott rájuk, hanem nagy titokban, esténként, éjszakánként vonult el a kis műhelyébe, hogy faragjon kedvére. Ha valami nagyon nem sikeredett, agyagból, gyurmából formázta meg először azt, és csak aztán vette kézbe a csontot és a marót. Egyre - másra készültek, és mind szebbek, mívesebbek lettek az agancsrózsák, mígnem úgy másfél esztendő elteltével a főnöke tudomást nem szerzett róla.
"Amikor meglátta a munkáimat a vezető, úgy döntött, hogy más munkakörben alkalmaz tovább. Így maradtam az Erdészetnél, csak éppen attól fogva nem az ügyeket intéztem, hanem hivatalosan protokoll faragásokat készítettem a cégnek - árulja el Laci, aki kivételes mesterséggel büszkélkedhetik szülőföldjén. - Általában olyan állatokat faragok bele a rózsákba, amiket már a valóságban láttam. Már csak azért is, mert van olyan vad, ami aztán végképp nem illik bele egy kárpáti szarvas agancsába. Az elefánt, vagy az oroszlán nem lelhető fel a hegyekben, van viszont számtalan gyönyörűséges vad ezen a vidéken. Az agancsrózsákat nyakdíszként, kitűzőként, kalapdíszként is használják. De agancsból készítek késfoglalatot, kardmarkolatot, dugóhúzót, sörnyitót, szalvétatartót, fogast, csillárt, szóval sokféle "vadas" tárgyat is. A világ minden táján van már alkotásom, még egy alaszkai vadásznak is faragtam kopjafás késmarkolatot, és nyakbavalót.”
A kitartásnak meglett az eredménye, hiszen az erdélyi kézműves 2001-ben oklevelet kapott, mint Kiváló Mester.
Ezt pedig szinte csak magának köszönheti, mert senki nem tanította őt faragni. Egyetlenegyszer történt csak vele, hogy - egy kiállítás alkalmával, öt évvel ezelőtt - találkozott Sármány Bélával Budapesten, aki köztudottan a legnagyobb hazai fafaragó mester. Ő árult el neki néhány szakmai fogást, olyanokat, amelyekre csak évek gyakorlata során jöhetett volna rá. Tőle tanulta meg például azt, miként kell a csontot öregíteni. A váratlanul jött segítség nagy hasznára volt éppen, mert akkortájt készített Románia miniszterelnökének egy kardmarkolatot, amit viszont öregbíteni sehogy sem tudott.
"Még manapság is sokan dilemmáznak azon, hogy népművészet, vagy csak giccsgyártás-e, amit művelek. De nem is ez a lényeg, hiszen aki meglát egy ilyen csodás kis ékességet, egyből beleszeret. Mert azon túl, hogy szép, nagyon értékes darab is egy ilyen kis rózsa - emeli fel az egyik alkotását Laci. - Nem győzök eleget készíteni, és ha netalán meghívnak egy kiállításra, bizony legalább egy évig kell dugdosnom és visszatartanom a munkáimat, hogy legyen elegendő bemutató darab. Gyönyörű szakma ez, sosem lehet megunni, mert mindig újabb kihívás elé állítanak a megrendelőim. Ráadásul újra és újra átélhetem azt a boldogságot, amikor a legvégén belevésem a nevemet a kész műbe!"
Remélhetőleg, néhány év múlva a mester nagylánya, Kincső, vagy kisfia, Lacika folytatja tovább a mesét, hogy nincs is szebb és jobb, mint a csontfaragó mesterség. E. Várkonyi Péter
