2011. szeptember 7. - Jól megszidott minap az államfő bennünket. Nem engem személyesen vagy a szerkesztőség tagjait, hanem úgy a hazai sajtót általában. A demokrata-liberális ifjak nyári táborában fejtette ki álláspontját, miszerint a sajtóval, különösen a „zseniális” kormányzati lépéseket pocskondiázó anyagokkal nem kell túl sokat törődni. A magyarázat egyszerű: Románia elnöke szerint a hazai sajtó mindig a negatívumokkal törődik, azokat eltúlozva szenzációhajhász módon tálalja, ezért oda se neki, miről írnak az újságok, mitől hangosak a televíziók hírműsorai. A megállapítás már csak azért sem áll a lábán, mert annyi sikerpropagandát, amennyit előbb a pirosak, majd a narancssárgák nyomtak le a torkunkon az elmúlt évtizedekben, talán az átkosban nyeletett velünk a kommunista hatalom. Megoldottuk, elrendeztük, elértük, megépítettük, ezt meg azt adtunk a népnek, és egyéb szólamok hangzottak el a kormányzati pulpitusokról. Közben az észlelhető valóság teljesen másról szólt: elszegényedés, növekvő adóterhek, egzisztenciális gondok. Sőt lassacskán visszatér a sajtóban a félrebeszélés múltbéli démona, amikor mindenki tudta, hogy a király meztelen, az, akit a Kárpátok géniuszaként neveznek, tulajdonképpen szenilis, hülye vénember, a televízióból elhangzó termelési rekordok mindegyike kamu. Titoknak nem volt titok, csak éppen nem szabadott róla beszélni, mert rendőrgumibot lett a dumából. Ma (még) látszólag szabad ugatni, hiszen a római elvet ismerik: kell a cirkusz a népnek. Ha van szelep, és ki tud jönni a gőz a fedő alól, nem robban fel a kukta. Legfeljebb otthon a képernyő előtt kap idegrohamot az ember, és bekiabálja az asszonyt a konyhából, hogy „nézd meg, te Boris, mit mond a tévé, mekkora gazember X vagy Y”, és dohogva minden szépeket kíván a szentek körében végzett névsorolvasás kíséretében az éppen górcső alá vett polcon ülőknek. Másnap a munkában esetleg elemzik a kollégával az információt, estére pedig feledésbe is merült az ügy, a polgári felháborodás puskapora már ellobbant.
Szomorúan állapítottam meg, hogy a nagy ember a nyári táborban végre kimondott egy nagy igazságot: hagyni kell a kutyát ugatni, majd elhallgat magától, nem lesz abból semmiféle baj. Mert az ugatásnak csak akkor van haszna, ha a tolvaj megijed és eliszkol a színről. Abban az esetben, ha a habzó szájjal csaholó eb mellett tökéletes nyugalommal folytathatja az akciót a gazember, akkor kár kutyát tartani. Így azonban hiába volt hangos a sajtó a miniszter asszony közel millió eurós falevelétől (legfeljebb akkor veszik elő újból az ügyet, ha más gurít majd a kormányzati pályán), vagy hiába vetítette az egyik országos tévétársaság a hazai nagy erdőirtással foglalkozó tényfeltáró riportját – azokkal, akiknek vaj volt a fején, az égvilágon semmi nem történt. Nem hullottak fejek, noha minden civilizált országban komoly kádermozgást idézett volna elő a szakhatóságok, nyomozói hatáskörrel felruházott intézmények csúcsvezetésében egy hasonló riport.
Mint már annyiszor, akkor is hiába lármázott a sajtó. Újságírói szemmel nézve lehangoló állapot. Nem mindennapi elszántság kell szembevizelni a mindenféle széllel, nagypénzű, nagyhatalmú emberek, klikkek viselt dolgait teregetni. Mindezt kisemberként, mert köztudott: aki fürdik a pénzben és a hatalomban, az viszonylag ritkán támaszt kifogásokat a rendszerrel szemben. Macska-egér párharc. Az egyetlen ösztönzőt, a reményt, hogy a leleplező anyag nyomán jó irányba változnak majd a dolgok, semmivé foszlatja az elnöki kinyilatkoztatás: hagyjátok az újságírókat ugatni, rá se rántsatok, ti lelkesen végezzétek a rátok bízott pártfeladatokat. Mert attól lesz rend az országban... Hompoth Loránd
