2011. november 14. - Októberben Ko(ó)rkép erdeinkről címmel írás jelent
meg dr. Fejér László nyugalmazott egyetemi tanártól. A témára sokan
reagáltak, ezért most néhány gondolat erejéig visszatérünk rá. Miért aktuális erdeinkről beszélni?
– Azon túl, hogy az erdők éve 2011, Magyarországon az erdők környezetvédelmünk középpontjába kerültek. Az ökológusi szakma már régóta sürgeti, hogy az erdők – mint egyik legnagyobb nemzeti kincseink és erőforrásaink – kerüljenek egyetlen állami szerv, mégpedig a környezetvédelem irányítása alá. Jelenleg több állami központ is irányítja az erdőügyet. A sok gazda között pedig elvész a jószág. Képletesen szólva: egyre kevésbé látjuk a fától az erdőt. A régi szólás mára új értelmet nyert: a deszka- és tűzifaéhség el akarja feledtetni velünk azt a tényt, hogy a XXI. században a legnagyobb természeti és gazdasági érték az élő erdő. Ezt a tételt a környező országok gyakorlata fényesen bizonyítja. Ott már régen elfelejtették a tarvágásra épülő erdőgazdálkodást.
– Miért olyan jelentősek még mindig a nézetkülönbségek az erdőgazdálkodást illetően?
– Elsősorban azért, mert a szűk látókörű, a deszkára és a fafeldolgozásra irányuló gazdasági érdekek mind ez idáig megakadályozták nálunk a paradigmaváltást ezen a területen is. Az ökológiai tudományok eredményei nem ötvöződhettek az erdőgazdálkodás elméletébe és gyakorlatába. Egyszerűen más fogalmakban gondolkodnak a piac- és bevételfüggő erdőgazdálkodók és az ökológusok. Az állam pedig sajnos alapvetően a napi bevételekben érdekelt. Az erdőgazdálkodó és az állam számára a tarra vágott és már erősen erodált terület is erdőnek minősül. Az ökológusnak és az egészséggazdaságban érdekelt tömegeknek pedig természetesen az erdő egy élő organizmus, amelynek szervei az őt fenntartó növény- és állatfajok. A fogalmak tisztázása és egységesítése nélkül nem várható előrelépés.
– Az ország nehéz gazdasági helyzetben van. A sűrűsödő pénzügyi és gazdasági válságok hogyan befolyásolják az erdőkérdést?
– A pénztelenség, a szegénység természetesen megnehezíti az előrelépést. Az általános deszkaéhség mellett, éppen a válságos gazdasági helyzet miatt, egy újabb veszélyforrás bontakozik ki: a tűzifaéhség. A fakivágások, tarra vágások egyre nagyobb hányada a tűzifapiacot táplálja. Eltűnnek az utakat szegélyező erdősávok – a mezővédő erdősávok nagy része már korábban a nagyüzemi agrárgazdaság áldozata lett –, az útjainkat már nem védi semmi a hó- és porfúvásoktól. Megdöbbentő képeket láttunk az idén nyáron is a televízióban. Az országút és az autópálya eltűnt a közlekedők szeme elől a por- és homokviharban Magyarország közepén. Az ókori államok már kötelességüknek tekintették az utak fasorokkal védelmét. Aurelianus császár fasorakat ültetett a Via Aurelia nyomvonalán. Ennek néhány olívaegyede még most is él. Jó lenne ennek szükségességét újra megérteni. A szegény embereknek a hidegben fűteniük kell. A legolcsóbb megoldásnak – az állam számára is – a fák kivágása és eltüzelése látszik. Csakhogy néhány év múlva télen – sőt már ősszel és tavasszal is – ismét hideg lesz. Valószínűleg még hidegebb, mint most – a szélsőségek fokozódása a klímaváltozás fő velejárója. Akkor pedig ismét kellene valamivel fűteni, csakhogy már nem lesz fa, sőt erdő sem. Ennek pedig további súlyos következményei lesznek az egészséggazdaságra, de még a klímaváltozást is gyorsítani fogja. Az erdeinket csak az alternatív, megújuló energiaforrásoknak az eddiginél sokkal kiterjedtebb hasznosításával érhetjük el. Főleg annak a melegvíz-tengernek a hasznosításával, amelyik itt, a Kárpát-medence közepén a lábunk alatt bugyog.
– Mit jelenthet ma Magyarországon a modern erdőgazdálkodás?
– Körülbelül azt, amit tőlünk nyugatra tapasztalhatunk. Ausztria kitűnő példa és tanterep ebben a tekintetben. Az erdei turizmus, az erdőjárás, az erdő természeti kincseinek bemutatása és élvezhetővé tétele kézenfekvő. Erdei túrautak, tanösvények, turistapihenők és turistaházak rendszerszerű kiépítése, gondozása és vállalkozói alapon való működtetése mind-mind ebbe az irányba mutat. Természetesen ma is sok biztató példát látunk ezen a területen, különösen a nemzeti parkjaink járnak elöl jó példával. De a sanyarú pénztelenség erős akadályt jelent. Az állam ez irányú szemlélet- és érdekeltségváltása nélkül nem lehet kibontakozás. Az erdei gyümölcsök és gombák ipari méretű termesztése is ebbe az irányba mutat. Az egészséggazdaság jelentős nagyságrendű nyitása az erdők irányába ugyancsak a jövő záloga lehet. A vadgazdálkodás megújítása is idevágó kérdés. A vadászok szinte egyöntetűen látják a veszélyt: az erdőterületek – a tényleges lombtakarást jelentő erdők – csökkenése a vadak élőhelyeinek radikális csökkentését eredményezi. Vadjaink a túlélés reményében a civilizáció világába menekülnek. Rókák kutatnak éjszakánként a kukákban. A budai kertekben őz bóklászik és vaddisznó röfög. Budapest felszíni vízfolyásai mentén vadlibák és szürke gémek jelennek meg. Városi parkokba fülesbagolycsapatok telepednek. Az erdők eltüntetésével halálra ítéljük az ott őshonos élőlényeket. A biodiverzitás csökkenése pedig előbb-utóbb az emberi életteret is elpusztítja. Akkor pedig hamarosan kiderül, hogy a pénz nem ehető. Vagyis hogy a környezet- és erdővédelem ma nálunk alapvetően erkölcsi kérdés. Különösen akkor, amikor zöld lombjában pompázó erdő tarra vágását látjuk. Értsük meg végre, hogy fáink is élő lények. Van, ami nekik is fáj! Ennek kifejtése azonban további közös gondolkodást igényel.
