A legendától a valóságig: a Csörsz-árok története (Múlt-Kor)

2007. szeptember 20. -  Az Alföldet nyugat-keleti, illetve észak-déli irányban átszelő kettős vonalvezetésű Csörsz-árokrendszer építését a néphagyomány a mesebeli Csörsz király nevéhez kötötte. Forrásoktól a stratégiai célokig Egyes kutatások a nyugati forrásokban emlegetett óriási avar védművet a `hringet` vélték benne felfedezni, míg mások a 11. századi lengyel-magyar határt látták benne. A legtöbb bizonyíték azonban a késő római eredet felé mutat.

Már a Csörsz-árokrendszer szerkezete is arra utal, hogy a tervezésben és kivetelezésben római hadmérnökök működtek közre. Ezen felül a sáncárkok vonalvezetése is megfelel a 4. századi római stratégiai érdekeknek, hiszen azok az akkor a birodalommal szövetségben álló alföldi szarmaták szállásterületeit vették körbe. A közvetett írásos források is 5. század előttí építésre utalnak. A Csörsz-árok név először a Krakkói Krónikában szerepel, amely a késő római korszakba helyezi a sáncok építését, még pontosabban a hun időszak elé: `Azért hittanak Czersz árkainak, ...hogy az árkot az országnak oltalmára legelőször az csináltatta volna meg Attilának előtte, mikor itt külön- különb nemzetek lakoztak.`
Egy másik forrás még inkább közelebb visz a sáncok korának megállapításához. Theophülaktosz Szimokattész, Maurikiosz császár (582-602) avarok elleni 601-602-es hadjáratának leírásánál régi római sáncokat említ a Viminaciummal szemben. Márpedig ez a leírás is minden bizonnyal a Csörsz-árokrendszerre vonatkozik, mivel annak sáncai pontosan Viminaciummal szemben érik el a Dunát, ráadásul a bizánci történetíró is rómainak tartotta a védműveket. Mindezen bizonyítékok és egy Hatvan közelében, a külső sáncvonalon feltárt késő római kiserőd alapján Soproni Sándor és Mócsy András a 4. század első felére keltezte a védvonalat, arra az időszakra, amikor az Alföldön élő szarmaták a különféle germán törzsek ellen a Római Birodalommal léptek szövetségre.

A Kárpát-medencében élő szarmaták Dacia provincia 271-es feladása után a gótok, vandálok és egyébb más germán népek halálos ölelésébe kerültek és egyre közelebb szorultak a Dunához, vagyis a korabeli római határhoz. Ezért a 280-as és 290-es években állandósultak a római-szarmata összecsapások. A helyzet megoldására először Diocletianus tett kísérletet, mikor 294-ben két erődöt építtetett szarmata földön. Ezzel a lépéssel azonban csak időlegesen lehetett kezelni a problémát. 322-ben Nagy Constantinusnak ismét meggyűlt a baja a szarmatákkal, és arra kényszerült, hogy a Licinius elleni hadműveleteit egy hónapra megszakítva hadjáratot vezessen az Alföldre.

A 322-es győzelem után Constantinus új alapokra helyezte a római-szarmata viszonyt. Egy szerződés keretében a császár kötelezettséget vállalt a szarmata szállásterületek határainak garantálására a germánokkal szemben, ha a szarmaták nem támadnak többet a birodalomra. Korábban a kutatás azt feltételezte, hogy ekkor került sor a Csörsz-árokrendszer kiépítésére a garantált határ kijelölése céljából. Mára viszont valószínűbbnek látszik, hogy a védővonal kiépítésére 334 után, vagyis a 332-334-es szarmata polgárháborút követően került sor. A véres harcok és az azok elől elmenekült tömegek miatt ugyanis olyan mértékben lecsökkent az Alföldön élő szarmaták létszáma és katonai ereje, hogy jelentősebb római segítség nélkül nem lettek volna képesek tovább ellenállni a germán nyomásnak.
 Római protektorátus az Alföldön
A Nagy Constantinus által kialakított rendszer minden jel szerint zavartalanul működött a 350-es évek közepéig, amikor - részben a Római Birodalom belső problémái miatt - újból lángba borult a pannóniai határszakasz. A helyzet olyan súlyos volt, hogy II. Constantius császárnak több mint két évébe tellett, hogy megzabolázza a birodalomra támadt kvádokat és szarmatákat.

Constantius az események hatására arra kényszerült, hogy merőben új alapokra helyezze a szarmatákkal kötött szövetséget. A 358-as békeszerződésben a szarmaták kénytelenek voltak elismerni, hogy nem csak a császárnak tartoznak engedelmességgel, hanem a térségben állomásozó római parancsnokoknak is. Ennek az intézkedésnek a foganatosítását mutatja, hogy a 60-as években megjelenik a Praefectus legionis, Transiacinco tisztség, amely egy római katonai ellenőrzés alatt álló zóna létét feltételezi az Aquincummal szemben fekvő barbár vidéken.
 Az Alföldön a sáncokon belül élő szarmaták 358-359. folyamán római protektorátus és bizonyos fokú római katonai ellenőrzés alá kerültek. A 370-es évek elejére már úgy látszott, hogy a római védnökség újabb területekre fog kiterjedni, mivel I. Valentinianus ekkor parancsot adott a Csörsz-árokrendszer előretolására. Ebben az időben kezdődtek meg a befejezetlen külső sáncok építési munkálatai, valamint a már említett hatvani késő római kiserőd építése is. Ám a legfontosabb vállalkozásnak a Göd-Bócsaújtelepen épített erőd bizonyult, amelynek feltárását jelenleg Mráv Zsolt, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze végzi. Végül ennek az erődnek az építése körül kirobbant bonyodalmak vezettek a 374-375-ös kvád-szarmata-római háborúhoz, amely meghiúsította a Csörsz-árok külső vonalának a befejezését.
A Csörsz-árok története mesei elemekkel
A rege szerint Csörsz király elhatározta, hogy a szomszéd király lányát veszi feleségül. Azt szabták neki feltételül, hogy a Dunától a Tiszáig hajón vigye át menyasszonyát. Csörsz király a népével mély árkot ásatott, mely összeköti a Dunát a Tiszával. A király igen szerette a mulatozást. Az árok ásásával a zúgolódó nép már Jászkisérig haladt, amikor egy zenész már nagyon megsokallta a muzsikálást, és fejbe vágta a királyt a hegedűvel. A király menten szörnyethalt. Lett nagy öröm Magyarországon, véget ért a rabszolgaság. Ahol meghalt a király, ott temették el. Ahány munkás dolgozott az ásatásnál, az mind egy lapát földet dobott rá. Így keletkezett az a nagy árok és domb, amely Jászárokszállás határában még ma is látható.
A 374-375-ös eseményeket követően már nem volt idő a szarmaták feletti protektorátus újjászervezésére. A rómaiak befolyásának növekedését az Alföldön elsősorban a gót fenyegetés indokolta, ám a gótok birodalomba történt befogadása megszüntette ezt a fenyegetést. A gótok pedig így birodalom határain belülre kerülve egyszerűen meg tudták kerülni a Csörsz-árokrendszert. A sáncok tehát elveszítették korábbi rendeltetésüket, ráadásul a 378-as hadrianapolisi csata után a rómaiaknak már erejük sem volt fenntartani a szarmaták feletti protektorátust, ami így 376-378 között a sáncrendszer és a szarmaták feletti védnökség feladásához vezetett.

A Csörsz-árokrendszer sáncai tehát elveszítették eredeti rendeltetésüket, de természetföldrajzi tényezőként továbbra is meghatározóak maradtak. A későbbi századok során útként, vízelvezetőként és birtokhatárként használták őket. A Kárpát-medencében élő népek fantáziáját a sáncok még a 19. században is megmozgatták, ezt bizonyítja a sáncrendszernek nevet adó Csörsz-legenda is. Bernát Péter