Az orvvadász – filmrekviem a kiirtott fajokért (infovilag.hu)

2012-06-23 - A múlt évek egyik legszebb, leginkább elgondolkodtató filmélménye számomra az ausztrál Daniel Nettheim  – Julia Leigh írásművén alapuló – színes, feliratos, ausztrál filmdrámája A Willem Dafoe, Sam Neill és Frances O”Connor főszereplésével forgatott, 2011-ben bemutatott The Hunter, amely az ADS Service Kft. forgalmazásában július 5-től Az orvvadász magyar címen tekinthető meg. Amióta a csúcsragadozó, az ember megjelent a Földön, az élővilág egyedei fokozott veszélyben vannak. A kezdetben csak a táplálék megszerzésére, és életének fenntartására irányult a tevékenysége a „civilizáció” elterjedésével egyre inkább eltorzul, önös érdekűvé válik, s az ember a Föld állatainak, növényeinek, ásványainak, ivóvízkészletének stb. meggondolatlan rablógazdálkodásra hasonlító pazarlásával egyre jobban ellehetetleníti akár saját jövőjét is. Miközben naponta halnak ki fajok, csak a legutóbbi időben kezd komoly lépéseket tenni a tudomány arra, hogy állatkerti szaporítással és visszatelepítéssel még megmentsenek pár száz egyedből álló populációkat, vagy, hogy kissé fikciószerűen, klónozással hozzanak vissza már kipusztult állatfajokat a Földre. Csak az nem mindegy, ki milyen érdekből, milyen szándékkal és eszközökkel próbálja ezt megtenni…
Az orvvadász a tasmán őserdőkben forgatott olyan film, amelynek igazi főszereplője az 1930-as években valószínűleg végképp kihalt erszényes farkas, más néven tasmán tigris (Thylacinus cynocephalus). Az állat nem tévesztendő össze a tasmán ördögnek (Sarcophilus harrisii) nevezett, ugyancsak erősen veszélyeztetett, kis medvére emlékeztető erszényes-nyestfélével, amelyeknek néhány egyede a filmben is látható.
Az Ausztráliában, Tasmániában és Új-Guineában őshonos tasmán tigris a legnagyobb ismert húsevő erszényes. Ausztráliából már az európaiak megjelenése előtt eltűnt, de a kontinens alatt délkeletre elterülő, 68 ezer km2-es Tasmániában egy ideig még fennmaradt. Az állat a nevét onnan kapta, hogy a tigrishez hasonló csíkokat viselt a hátán. Mivel a gazdák meg nem alapozott hiedelme szerint az erszényes farkas – tizedelve a juhállományukat – kárt okoz nekik (ez a vád később csontvizsgálatok alapján meg is dőlt!), vadászatát egy időben államilag támogatták. De a behurcolt betegségek, az ember és a kutyák behatolása az élőhelyére nagyban hozzájárult a kihalásukhoz. Az utolsó vadon élő példányt 1930-ban lőtte agyon egy farmer; az utolsó ismert élő példány, „Benjamin” a hobart-i állatkertben pusztult el 1936-ban.

Akárhogy minősítették is hivatalosan kihaltnak, 1936 óta közel 3800 észlelést jegyeztek fel, de egyik sem bizonyított semmit. (Aki ma élő példányt találna, 175 millió dollár ütné a markát!) Több múzeumban is őriznek alkoholban tartósított példányokat, ezért időközben felvetődött, hogy a faj talán klónozással feltámasztható lenne. Az erre vonatkozó projekt 1999-ben Sydney-ben, az Ausztrál Múzeumban megkezdődött, de sikeres végeredményre még nem vezetett.
A fentiek ismeretében Daniel Nettheim filmje egy picit a fantázia határát érintő, mégis reális, mai alkotás. A dzsungeltapasztalatokkal rendelkező vadász, Martin David (Willem Dafoe) egy rejtélyes, biotechnikával foglalkozó cégtől, a Red Leaf-től megbízást kap, hogy a műholdakkal már megismert, de ember által még érintetlen tasmán vadonban lelje fel a kihaltnak hitt, de ismét látni vélt tasmán tigrist! Hozzon egyet élve vagy halva, legyen bár az utolsó példánya fajának, vagy bármilyen szerves bizonyítékát a létezésének, hogy a DNS-ét majd kísérleteknek vethessék alá a tengerentúlon. De minél előbb, nehogy bárki más megelőzhesse őket ebben!

Martin, valódi célját eltitkolva, tasmán ördögöket tanulmányozó tudósként jelenik meg a helyiek körében, de a zárt közösségben szinte csak elutasításra talál, mert őt is a zöldek képviselőjének tartják, akik az itteniek megélhetését veszélyeztető őserdei fakitermelés megakadályozásáért küzdenek. Különösen egyikük, Doug (Sullivan Stapleton) jár élen az idegenek elleni hangulatkeltésben és megfélemlítésben. Ugyanakkor a Red Leaf-fel ugyancsak kapcsolatot tartó helyi lakos, Jack Mindy (Sam Neill) hajlandó idegenvezetőjévé szegődni Martinnak, csak az nem tetszik neki, mikor a vadász egy ponton túl már egyedül folytatja a munkáját, és így nem tarthatja szemmel.

Martin az Armstrong családnál tudja magát beszállásolni, hogy innen induljon felderítő útjaira. Lucy Armstrong (Frances O'Connor) és két gyermeke: Sass (Morgana Davies), és Bike (Finn Woodlock) egyre reménytelenebbül várja haza a családfőt, aki nyomtalanul eltűnt a hegyek között. Lassan kiderül, hogy ő maga is kapcsolatban állt a Read Leaf-fel, és a tasmán tigris keresésére ment a vadonba. Martin egyre közelebb kerül szállásadóihoz, főként a szótlan kisfiúhoz, aki szinte tudat alatt segít a vadásznak, hátha az rátalál az édesapjára.
Martin csapdákat állít és nyomokat keres, egyre mélyebbre jut a vadonban, és időnként jelentéseket küld egyre türelmetlenebb megbízóinak. Csakhogy nem csupán Martin jelent. A vadász ráébred arra, hogy a békésnek tűnő vidéken valaki a háttérben piszkos céllal mozgatja a szálakat, és már gyilkolt is. A környéken megjelenik egy rivális vadász (Callan Mulvey), akinek társaságát Martin már akkor elutasította, mikor megbízói együtt akarták elküldeni őket Tasmániába. Nyomában tűz üt ki, melyben a befogadó család két tagja is életét veszti, és ez a férfi most őrá vadászik. Martin harcol, és a film legszebb jelenetében, amikor szembe kerül a vaddal, amelyet üldözött, felelős és elgondolkodtató döntést hoz.

Willem Defoe fantasztikus kisugárzású színész, aki fokozatosan meg tudja szerezni a néző rokonszenvét. Nem először bizonyítja, hogy akár főszerepben, akár epizódban oda kell figyelni rá, mert a tekintete, a szemei többet mondanak, mint a neki írt mondatok. Ideális alkat Martin David szerepére, mind szikár izmosságában, mind zárkózott, de humánus lelkületében.

Sam Neil is életének egyik legjobb feladatát kapta, amikor reá bízták Jack Mindy szerepét. A kitűnő színész még a Lucy Armstrong iránt érzett vonzalmának rejtett féltékenységi rugóit is sejtetni engedi, és jellemének negatívumait is hitelessé, emberivé tudja formálni.Az Armstrong család fontos katalizátor szerepet játszik a történetben. A bájos Frances O'Connor naiv tisztasága jól ellenpontozza a férfiakban harcoló feszültségeket, és a két gyermekszereplő: Morgana Davies és Finn Woodlock is egyfajta elvesztett családi éden üzenetét hordozzák a magányos vadász számára, aki a végén nem véletlenül dönt kis barátjáról.

Julia Leigh azonos című regénye alapján Alice Addison és Wain Fimeri forgatókönyvéből Daniel Nettheim rendezése a természet titokzatosságát és szilaj életerejét lélegzetelállító, sokszor a levegőből fényképezett nagy totál plánokkal és gyönyörű közeli természetképekkel mutatja be. Robert Humphreys operatőri és Roland Gallois vágói munkája Andrew Lancaster, Michael Lira és Matteo Zingales zenéjével azt eredményezi, hogy az emberi beavatkozás romboló hatása a nézőt is belső állásfoglalásra készteti. A tasmán őserdők félelmes, rejtélyes világában a természetre hangolt ember sokszor otthonosabb, mint az eltérő érdekek által mozgatott társadalomban, ahol a fakitermelők ellenséges jelenléte folyamatosan érezteti az elkerülhetetlen pusztulás szelét, amit a kihaltnak hitt állat utáni hajtóvadászat is felerősít. Szerencsére a rendező nem a vérengzések látványának elidegenítő hatásával, hanem a nézőnek a belső döntésekbe történő bevonásával tart felszültséget, éri el a katarzist, és azt, hogy a film hatása alól nehéz szabadulni. A film végkifejlete is meggyőz arról, hogy Martin David minden látszat ellenére sem eszközként tekint az élőlényekre.

A film magyar címével picit vitatkoznék. Egyrészt Martin csak abban az értelemben orvvadász, hogy némileg titkos utakon jár, de ő nem vadorzó. Az eredeti Hunter cím, sem az angol „poacher”, vagy „lurcher” azaz orvvadász fogalmát helyezi előtérbe, sőt számomra többet jelent az eredeti „vadász” szó, amely akkor fénylik fel igazán, mikor üldöző és üldözött: Martin és a tasmán tigris egymást megpillantja. Valahol a filmben van egy olyan jellemzés: „él, vadászik, és várja, hogy megöljék”, és ez a szomorú „életcél” most mindkettejük szemében ott van, bár az erőviszonyok nem kétségesek. A vad és a vadász méltósága, humánuma, kölcsönössége emeli magasan az átlag fölé ennek a filmnek megrendítő igazságtartalmát.

Gerald Durrell angol természettudós egyik könyvében így fogalmazott: „Az ember eleget tud ahhoz, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított”. Akár ismeri valaki ezt a mondást, akár nem, a néző torkát ez a gondolat szorítja el, miközben már a film záró stáblistája pereg a moziban, amire alig szokott kíváncsi lenni valaki. A mesterművek már csak ilyenek... Muzsay András