2012. július 30. - Továbbra sem élvez prioritást az energiatakarékosság
ösztönzése Magyarországon. A hatályos magyar épületenergetikai
követelmények ugyanis még a környező országokhoz képest is elavultnak
tűnnek. Hiába okoz jókora többletköltséget a jelenleg hatályos rendszer az épületek használói és a nemzetgazdaság számára egyaránt, a 2011-es előterjesztést úgy tűnik, máig nem tárgyalta meg a kormány.
Bár kétségtelen, hogy egy építkezés-felújítás esetén egyáltalán nem elhanyagolható a bekerülési költség, nem árt ugyanakkor tisztában lenni azzal, hogy a beépített anyagok minőségétől nagymértékben függ lakóhelyünk későbbi fenntartási költsége. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen anyagokból építkezünk. Hőáramlás ugyanis történhet mindenféle épületszerkezeten - falakon, födémen, aljzaton, vagy éppen nyílászárón. S, elsőre talán drágának tűnnek az alacsonyabb hőátbocsátási értékkel (U-érték) rendelkező, vagyis jobb hőszigetelő képességű építési anyagok (az U-értéket minden beépíthető építési anyagon fel kell tűntetni!), ezek beépítésével ugyanakkor akár fele annyi is lehet a későbbiekben a rezsink, mintha a legolcsóbb anyagokból építkeztünk volna. Vagyis a beruházási költségek megemelésével akár már rövidebb távon is jobban járunk. Hosszú távon pedig minden érv e mellett szól, különösen, ha az energiaárak várható alakulását is figyelembe vesszük.
Nézzük a részleteket
A hazai lakásállomány viszonylatában energetikai szempontból kiemelkedőek a hazai újépítésű lakóingatlanok - bár ez nem is annyira meglepő. Az épületek energetikai jellemzőinek meghatározásáról szóló TNM rendelet értelmében ugyanis egy épületet úgy kell megtervezni, kialakítani, s megépíteni, hogy annak energetikai jellemzői megfeleljenek a meghatározott hőátbocsátási (U-érték: W/m2K) követelményértékeknek. A törvényi előírások alapján pedig szinte lehetetlen a követelményértéknél rosszabb ("C") besorolású ingatlant tervezni - bár kétségtelen, hogy a kivitelezés során adódhatnak anomáliák.
Magyarországon ugyanakkor nem érdeke egy fejlesztőnek "A+" besorolású ingatlant kivitelezni. Ez egyrészt a kivitelezésből adódó többletköltség, másrészt pedig a vastagabb hőszigetelés miatti eladható alapterület-csökkenés számlájára írható. A fejlesztők tehát többnyire megelégednek a fokozottan energiatakarékosnál ("A+") rosszabb besorolású ingatlanokkal. Számítások szerint az előbb említett két tényező együttes teljesülése ugyanis négyzetméterenként 30-40 ezer forintos drágulást indokolna - ezt azonban a piac már nem lenne hajlandó megfizetni.
Piaci szereplők véleménye szerint a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha az országos településrendezési és építési követelményekről (OTÉK) szóló kormányrendeletben módosulna a bruttó szintterület meghatározása, s abban a szabványon felüli hőszigetelés nem számítana bele a bruttó alapterületbe. A fejlesztők ugyanis - a gazdaságossági szempontokat szem előtt tartva - nem hajlandóak lemondani a maximális beépíthetőségről.
Az energiatudatos szemlélet előmozdítására ugyanakkor jóval szigorúbb utat választanának a szakmai szervezetek, illetve a kormányzati szervek. Az Európai Unió 31/2010 irányelve értelmében az Energiaklub meghatározta azokat az energiahatékonysági minimum-követelményeket, amelyeket új épületek építésekor, illetve meglévő épületek jelentős felújításakor el kell érni. Az elemzés egyértelműen feltárta, hogy a hatályos magyar követelmények (7/2006 TNM rendelet) még a környező országokhoz képest is elavultnak tűnnek.
Az Energiaklub költségoptimum-számításai jól példázzák, hogy új építésű ingatlanok esetében mennyivel csökkennek a lakásfenntartási kiadások, ha a jelenleginél szigorúbb követelményeket alkalmaznánk. Vagyis a beruházási költségeket, a működési költségeket és az energiaárak várható változását figyelembe véve az épület használói számára "olcsóbb" megoldást a szigorúbb követelményeknek megfelelő építés jelent. Szükség van tehát a magyarországi követelményértékek szigorítására, továbbá ennek kiterjesztésére az épület-felújításokra is.
Bár már 2011-ben elkészült a 7/2006 TNM rendelet módosítója, ám az előterjesztést máig nem tárgyalta meg a kormány. Ebben "A" és "B" változat is szerepel az épülethatároló szerkezetek hőátbocsátási tényezőinek szigorításáról. Az "A" verzió a kamara álláspontjához áll közel, s három lépcsőben (2012, 2015, 2019) szigorítja az értékeket, kisebb-nagyobb értékváltoztatásokkal, míg a "B" verzió 2015-től vezetne be szigorítást a szabályozásban.
A jogszabály-tervezetről viszont - mint korábban is említettük - még nincs végleges döntés. Korábbi hírek szerint közigazgatási egyeztetésen van az anyag. Egy biztos, bár nincs teljes egyetértés, de a szakma túlnyomó többsége az eredeti "A" verziót támogatja. Ha végleges döntés is születik, akkor ezt követően - mint minden műszaki tartalmú jogszabályt - a rendeletet "meg kell járatnunk" az uniós tagállamokban - ez közel 3 hónapot vehet igénybe. Kérdés, mennyit kell még a hazai döntésre várni, hiszen a korábbi tervek szerint már tavasszal zöld utat kellet volna, hogy kapjon.
A hőátbocsátási tényező (U érték, vagy régiesen k érték) kiszámítása fontos az energetikai méretezések során, mert olyan paramétereket tudunk általa meghatározni, mint pl. a téli hőveszteség és a nyári hőnyereség. Hőáramlás történhet mindenféle épületszerkezeten, falakon, födémen, aljzaton, nyílászárón, ezekre mind külön meg kell határozni a hőátbocsátási tényező értékét. Az épületek szerkezeténél a hőáramlás legtöbbször a levegőből indul, és a levegőben végződik, ezért van szükség a hőátadási tényező és a hővezetési tényező ismeretére is. A hőátbocsátási tényező mértékegysége W/m2K, megmutatja, hogy egységnyi hőmérsékletkülönbség hatására, egységnyi felületű szerkezeten, mekkora hőmennyiség halad át. Ha kiszámítottuk az értékét, akkor meg tudjuk mondani mennyi energia "szökik el" télen a szerkezeten keresztül, vagy nyáron éppenséggel mennyi szökik be.
