2013. február 2. - Ha szeretünk valakit, biztosan nem kívánjuk halálát.
Akkor miért járulunk hozzá mégis?
Azt biztosan leszögezhetjük, hogy az ember a legkülönösebb faj a Földön. Néha semmiféle logikát nem találni tetteinkben, és saját magunknak gyártunk olyan ellentmondásokat, melyeket nem tudunk és nem is akarunk megmagyarázni. Kiemelkedő intelligenciánk ellenére hajlamosak vagyunk mindenféle utánajárás nélkül beletörődni a megszokottba, sodródni az árral, elítélni azt, ami nem megszokott, és mindent készpénznek venni, amit a többség ugyanúgy vél és gyakorol.
Egyik legelgondolkodtatóbb ellentmondás az ember életében a többi élőlényhez köthető, főként az állatokhoz. Hiszen csodáljuk őket, olvasunk róluk, természetfilmeket nézünk életükről, fontosnak tartjuk védelmüket, de azért nagy élvezettel megesszük a húsukat. Ahhoz pedig tudjuk, hogy meg kell ölni őket, mégis inkább a gyomrunkkal gondolkodunk, próbálunk úgy tenni, mintha az egy szükséges rossz lenne, vagy egyszerűen csak nem veszünk tudomást a problémáról – ez pedig maga a húsparadoxon. Azonban vizsgáljuk meg tudományos szemszögből a kérdést: vajon tényleg arra születtünk, hogy más fajok húsán éldegéljünk?
Egy kis biológia
Mint tudjuk, étkezési szokásaikat tekintve több kategóriába sorolhatjuk a fajokat, ezek közül pedig három nagyobb csoport létezik: növényevők, húsevők és mindenevők. Az ember önkényesen besorolta magát az utóbbi csoportba, ugyanis fogyaszt különböző állatokat, a növények pedig általában csupán köretként szolgálnak ételeihez. Vannak azonban külső, testi jegyei annak, hogy egy faj a természet, Isten vagy evolúció (kinek hogy tetszik) „szándékai” szerint melyik csoportba tartozik valójában.
A húsevők és mindenevők arcizomzata nem sokban különbözik, mindkét fajé viszonylag fejletlen, ezzel széles szájtátást biztosítva. A növényevők arcizmai azonban az emberéihez hasonlóan fejlettek, és ugyanez a helyzet fogazatunkkal is. Nem keskeny, hegyes fogakkal rendelkezünk, mint a húsevő és mindenevő egyedek, hanem széles, lapos, növények örlésére alkalmas fogazattal. Körmünk, a nyálunkat alkotó enzimek, gyomrunk felépítése és egyéb belső szerveink jellemzői is mind-mind arról adnak tanúbizonyságot, hogy normál esetben sokkal inkább tartoznánk a növényevők csoportjába, mintsem a másik kettőbe (lásd az alábbi táblázatban).
Az ellentmondást csak tovább erősíti az a tény, hogy a hozzánk leghasonlóbb élőlény (akiről sokan úgy vélik, hogy az ember elődje), a gorilla is csak és kizárólag növényi eredetű táplálékot fogyaszt. Ha pedig tudatában vagyunk annak, hogy táplálékunk megválasztása döntés kérdése, miért nem választjuk mégis a békés utat, ami kevesebb szenvedést, kihasználást, fogva tartást, illetve halált jelent más Földlakók számára?
Ami méginkább furcsa az ember táplálkozási szokásaiban, hogy annak ellenére, hogy (általában) tisztában van vele, mennyi káros anyagot visz be szervezetébe a húsevés által, önként pusztítja önmagát. A legaggasztóbb talán az a rengeteg növekedési hormon, amit a tehenekbe fecskendeznek, hogy minél több tejet termeljenek, illetve más levágásra nevelt állatokba, hogy minél hamarabb kifejlődjenek – gondoljunk csak bele, miért vagyunk „egyre nagyobbak”, idő előtt fejlettek…
A rossz vadász
Érdekes mém kering a neten, amit a húsfogyasztók kreáltak a vegák kigúnyolására, nagyjából valami hasonló szöveggel: „a vegetáriánus indiánul rossz vadászt jelent”. Nos, ezen csupán az fog nevetni, aki nem gondolkodik, ugyanis ha közelebbről szemléljük magát az állítást, hamar kiderül, hogy ezzel saját magukat járatják le az elmélet megalkotói, céljukkal ellentétben. Ugyanis ha igaz volna is, azt feltételezné, hogy ők maguk önerőből, saját kezűleg vadásznak, nyúznak, darabolnak, hogy legyen mit enniük (és erre büszkék, hisz hencegnek vele), de valljuk be, ez még csak nem is súrolja a valóságot.
Az ember nem vágyik húsra, ha az nincs előre feldolgozva, felaprítva, megfőzve, megfüstölve, összedarálva, kikeverve, csomagolva, és még sokáig folytathatnám. Levenni a szupermarket polcáról könnyű, de lássuk be, nem sok mindenkinek lenne gusztusa vagy lelki ereje saját magának előállítania azt, ha nem lenne más választása, mert más nem tenné meg helyette. Az pedig, hogy egy valódi állatot (és nem az eltárgyiasított „húsdarabot”) megegyen, valósággal taszítja a legtöbb embert. Hogy miért nincs meg bennünk a gyilkos ösztön, mint a valódi húsevő ragadozókban? Talán mert nem is vagyunk húsevők. A rossz vadász pedig nem az, aki nem eszi meg a húst, hanem mindenki más, aki csak úgy tudja elfogyasztani, ha azt készen a tányérjára rakják.
A húsparadoxon
Az állatok erőszakos meggyilkolásából származó hús eltárgyiasításán kívül van egy még cselesebb módszerük az embereknek arra, hogy a húsparadoxont feloldják, legalábbis zavaró hatását csökkentsék. Ez egy olyan lelki mechanizmus, amelynek valószínűleg szinte senki sincs tudatában.
Steve Loughnan és munkatársai az Appetite című folyóiratban közöltek beszámolót egy olyan kísérletről, melyet száz egyetemi hallgató közreműködésével végeztek. A diákokkal tudatták, hogy két, egymástól független feladatban kell részt venniük, ezek közül az első egy ételkóstoló. A kutatók a résztvevők felét marhahússal, másik felét pedig kesudióval kínálták. Ezután arra kértek mindenkit, hogy bizonyos szempontok szerint (például az ízhatás tekintetében) értékeljék a kóstolt ételmintákat. Az ennivalók minősítése után következett a második feladat, amelyről persze csak a résztvevők hitték azt, hogy független az előzőtől, valójában azonban szorosan kapcsolódott hozzá. Loughnan és munkatársai a diákoknak egy listát adtak, amelyen 27 állat – többek között csimpánz, kenguru, denevér, kígyó, csiga, szarvasmarha – szerepelt. Arra kérték a kísérlet alanyokat, hogy jelöljék meg, véleményük szerint mely állatokra igaz, hogy erkölcsi kötelességünk törődni velük. Ezután egy a listáról „véletlenszerűen” kiválasztott állat részletesebb jellemzése következett. Ez az állat minden esetben a szarvasmarha volt, a kutatók pedig arra voltak kíváncsiak, hogy a diákok szerint ezek az állatok mennyire képesek átélni különböző érzelmeket, mint pl. fájdalmat, félelmet, örömöt, dühöt, illetve milyen mértékben tudnak gondolkodni, vágyakozni, tervezni, választani.
Első hallásra talán hihetetlennek tűnhet, de az előzőekben elfogyasztott étel milyensége bizony óriási hatással volt a válaszokra. Jelentős különbség mutatkozott azok véleménye között, akik marhahúst, illetve kesudiót ettek: a húskóstolók sokkal kevesebb állatról gondolták úgy, hogy az embernek erkölcsi kötelességei volnának iránta, és a szarvasmarhának is jóval gyengébb értelmi képességeket tulajdonítottak. Láthatjuk tehát, hogy mennyire erősen befolyásolják étkezési szokásaink azt, hogy milyen emberek vagyunk, mennyire tudunk együtt érezni, törődni, tisztelni és értékelni.
A kutatók azzal magyarázták a történteket, hogy a hús elfogyasztása az, ami felszínre hozza ezt a hatalmas ellentmondást, a húsparadoxont. A diákok pedig úgy próbálták meg feloldani azt, hogy tagadni kezdték az állatok iránti erkölcsi kötelességeinket, és igyekeztek a szarvasmarhára úgy gondolni, mint ami annyira buta, hogy még szenvedni sem képes. Ha ugyanis sikerül meggyőznünk magunkat arról, hogy nem vagyunk felelősek az állatok jólétéért, és levágásuk amúgy sem okoz nekik fájdalmat, máris nyugodtabb lehet lelkiismeretünk, és a húsevés által – persze csak látszólag – nem kerültünk ellentétbe saját elveinkkel. Budai
