2014. május 8. - Az orvos nem lop, és nem alattomos (vagy legalábbis nem inkább, mint mások): semmi köze az orvvadászhoz, az orgazdához vagy az orgyilkoshoz.
Azt hiszem, nem Magdi az egyetlen olvasónk, akiben felvetődött már a következő kérdés:
Van-e valami köze az orv-os szótőnek az orv-vadászhoz, és ha igen, honnét ered?
A történet egy részét már korábban elmondtam: az orvvadász szóban az orv- tő ugyanabból a (nagyjából ogru]-nak hangzó) ótörök szóból ered, mint az orgazda szóban az or-, és ennek a tőnek a jelentése ’lopás, tolvaj’ volt. Az orvvadász az, aki eltulajdonítja a zsákmányt, az orgazda pedig az, aki lopott dolgokkal kereskedik. De a lopással értelemszerűen összekapcsolódó ’lopva, nem nyíltan’ jelentés révén ilyen használata is kialakult ennek a tőnek. Erről tanúskodik pl. az orvul szó, meg talán ez motiválta a nyelvújításkor megalkotott orgyilkos szót (ami nem ’tolvaj gyilkost’ jelent, hanem alattomosan, lesből ölőt).
De mi köze ennek a szótőnek az orvos szóhoz? Az orvos nem lop, és nem alattomos (vagy legalábbis nem inkább, mint mások). Valóban, a nyelvtörténet szerint valószínűleg semmi köze egymáshoz a két szótőnek, bár az orvos eredete még nincs tisztázva. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (a TESz.) három hipotézist ismertet a származására vonatkozóan.
Az első lehetőség, hogy finnugor örökségről van szó, és ebben az esetben az orvos töve a finn arpa (birtokos eset: arvan) ’sors, varázsvessző’ és az arvella ’jósol’ szavak rokona lenne. A finn szónak több más finnugor nyelvben is megvannak a megfelelői, és azoknak mindenütt varázslással kapcsolatos a jelentésük. Tehát az -s képzővel együtt az orvos eredeti jelentése ’varázsvesszővel jósló’ lett volna. Az ’orvos’ jelentésű szavak sok európai nyelvben valamilyen ’varázsló’ értelmű tőből alakult ki. Ennek az eredeztetésnek az első szótag o magánhangzója mond ellent – és, teszem hozzá én, jelentésbeli problémák is vannak. Mert igaz ugyan, hogy a régi időkben az orvoslásnak (megfelelő tudás hiányában) része volt mindenféle mágikus tevékenység is, de a jós azért eléggé más szakma, mint a gyógyító.
Egy másik lehetőség, hogy az orvos töve ótörök eredetű, és eredetileg ’betegség’ volt a jelentése, ebből az -s képzővel alkotott szó ’az, aki betegséggel foglalkozik’. Ennek az eredeztetésnek is vannak hangtani nehézségei, mert az a bizonyos ótörök szó nagyjából [agrig] hangzású lehetett, amiből nehezen alakulhatott ki org-, majd oru- tő a magyarban. Sőt, teszem hozzá én, jelentéstani nehézségek is vannak, mert kevés olyan nyelvet ismerünk, amelyben az ’orvos’ jelentésű szó a ’betegség’ jelentésű tőből van képezve. (Inkább az ’ápoló(nő)’ jelentésűeket képezik a ’betegség’ jelentésű tőből.)
Végül a harmadik lehetőség az, hogy az orvos szó végén az -s nem is képző, és az egész szó egy nagyjából arvissi alakú, ’varázsige’ jelentésű ótörök szó átvétele (itt az i betűk hátulképzett i-ként ejtendők). Én ebben az eredeztetésben is látok némi jelentéstani nehézséget.
Még szerencse, hogy az igazi nyelvtörténészek, akik alaposan próbára teszik a hipotéziseiket, az összes rokon nyelv, az összes ismert hang- és jelentésváltozást figyelembe véve, nem sietik el az állásfoglalást egy-egy tő eredetét illetően. Mint ebben az esetben is, beszámolnak az egyáltalán számításba jövő lehetőségekről, és beismerik, ha egyiket sem találják megnyugtató feltételezésnek. Az interneten se szeri, se száma az ilyen meggondolásokat teljesen mellőző, légből kapott etimológiáknak. Óvakodjunk tőlük! Kálmán László