2014. december 1. – A kora novemberi mondhatni nyárias tavaszi reggelen hosszú sor kígyózik a szálloda trópusi kertjében.
Érezni a nem messze morajló óceán sós leheletét, ugyanakkor más is van a levegőben. A több száz toporgó alak kíváncsian fürkészi társait vagy merül kedélyes beszélgetésbe. Indiai bankigazgató, amerikai tanár, magyar gyermekkönyv-illusztrátor, argentin öko-farmer, venezuelai biológus. Mi a közös bennük? S bennünk? A néhány tíz percesre elnyúló várakozási időt kihasználva körbejárom a társaságot: vajon ki mit vár az elkövetkező néhány naptól? Milyen egyéni motivációk vezették őket ide?
Egyöntetűen pozitív és bizakodó véleményeket hallok, mint ahogy azt a csillogó szemű venezuelai biológus, Kiara szavai is jelzik: „Bízom benne, hogy megfelelő kommunikációs eszközöket adnak a kezünkbe, hogy minél jobb előadásokat tarthassunk az éghajlatváltozásról, minél több érdeklődő embernek… és remélem, rengeteg lenyűgöző beszédet fogok hallani.” A brazil környezeti joghallgató Rebeca szeretne tágabb perspektívából rálátni tanulmányaira, hogy „a kongresszus fényében dönthessek arról, milyen irányban szeretnék specializálódni”. „Akkor tökéletes helyen vagy” – teszi hozzá széles mosollyal Carlos, a brazil menedzser. Több mint 700 résztvevő érkezett 55 országból Rio de Janeiro-ba a „The Climate Reality Project” (TCRP) hivatalos tréningjére. Úton a limai és párizsi klímakonferenciák felé a TCRP felelőssége egyre nő: a civil társadalom minél szélesebb körű tájékoztatása a környezetünket érintő problémákról és azok megoldásáról. Hisz a klímatárgyalások sikerességének egyik kulcsa, ha a civilek hangja hangosabb, mint bármely más érdek.
Ehhez azonban az oktatási rendszer minden szintjén tudatos környezeti nevelésre, széleskörű információ-szolgáltatásra és a környezettudatos gyakorlati megoldások megvalósításához szükséges alapvető infrastruktúra megteremtésére van szükség. Mindezen teendők közvetítésében és konkrét megvalósításában vállalnak szerepet a TCRP klímakövetei. Miért éppen Brazília? A TCRP szerint Brazília növekvő világgazdasági súlyánál és markáns döntéshozói szerepénél fogva kulcsfontosságú szerepet fog játszani a közelgő klímatárgyalásokon. Továbbá megvan minden lehetősége arra, hogy egy követendő globális mintává váljon a többi fejlődő ország számára abban a tekintetben, hogy miként is lehet a megújuló energia termelést, károsanyag-kibocsátás csökkentést és fenntartható földgazdálkodást a gazdasági fellendülés részévé, akár motorjává tenni. Brazília sokat kritizált környezetügyi minisztere, Izabella Teixeira a tréninget nyitó beszédében határozott szándékát fejezte ki az előrelépésre: „Az éghajlatváltozás többé már nem csak környezetvédelmi ügy. Fejlesztési és gazdasági ügy ugyanúgy. Meg kell győzni a döntéshozókat, hogy ma foglalkozzanak a kockázatokkal, mint később a katasztrófákkal.”
Brazília ma már az élvonalbeli országok közé tartozik az erdőirtás elleni küzdelemben. 2005 és 2012 között az erdőirtások mértékét közel 80 százalékkal csökkentette, javarészt azáltal, hogy elismerte a bennszülött törzsek területi autonómiáját. E lépésnek köszönhetően erdőirtás a törzsi területek mindössze 1 %-án történt 2000 és 2012 között, míg egész Brazíliát tekintve ez a szám 7 %. E sikeres stratégia egy kiemelt témája volt a szeptemberi New York-i klímatárgyalásoknak is. A tréningen az amazóniai ifjúságot és az erdőirtások elleni küzdelmet támogató Mebengokre Nyre Mozgalmat Mayalu Txucarramae képviselte. Az ifjú bennszülött szerint „újra kell definiálnunk a szót: fejlődés”, s azonnali tettekre van szükség a felesleges szavak helyett. „A bennszülöttek valóban fontos szerepet játszanak a környezetvédelemben, mégis, mint egymás testvérei, mindannyiunk cselekvésére szükség van. Ma kéz a kézben együtt kell tennünk, hogy megváltoztassuk a történelem folyamát” – zárta megindító, ugyanakkor erélyes beszédét.
A tréning következő részében kerekasztal-beszélgetések zajlottak Brazília energiajövőjét, az erdőirtások további visszaszorítását és a földhasználat innovatív gyakorlatát illetően. A regionális éghajlati modellek az Amazonas térségére a csapadék 30-40 százalékos csökkenését vetítik előre az elkövetkező 30 évre. Mivel Brazília elektromos áramának háromnegyed része vízerőművekből származik és az energiaigény várhatóan duplázódni fog a következő 20 évben, az ország energiabiztonsága azon múlik, hogy képes lesz-e a megújuló energiaforrások arányát tovább bővíteni, javítani az energia-ellátás hatékonyságát és csökkenteni veszteségeit. Az innovatív földhasználati gyakorlatot tekintve ma már új információs technológiák segítik a különböző környezeti és gazdasági információ áttekinthetőségét és nyilvánosságát. Így például az AmazonWatch és az Imazon szervezetek is kifejlesztettek speciális térképeket, geoinformációs alkalmazásokat, melyek segítségével jobban megismerhetjük a térség természeti és kulturális értékeit, problémáit és az ott zajló fejlesztéseket. Hisz „ha nincs tudomásunk a segítség szükségéről, akkor cselekedni sem tudunk” – vallják az alapítók, s az Imazont képviselő Brenda Brito. A sikeres kampányok egy példája az „Uma Gota no Oceano”, azaz „Egy csepp a tengerben” elnevezésű szervezet, mely egy online platformot biztosít a környezet ügyének, összekötve a civil társadalom tagjait, a különböző szakértőket, kormányzati és non-profit szervezeteket, hogy minél hatékonyabban történjen a társadalmi átalakulás a fenntartható életforma felé. Felemelő volt látni, hogy a szervezet alapítói milyen szívből jövő alázattal, energiával és életvidám brazil mentalitással közvetítik üzenetüket az emberi és környezeti jogok védelmében.
Maria Paula Fernandes szenvedélyes beszédének zárásában közös felelősségünkre emlékeztet: „Mi vagyunk az első generáció, akik már érzik az ember okozta éghajlatváltozás hatásait. S mi vagyunk az utolsó generáció, akik még tehetnek valamit ellene.” A tréning hátralevő része a klímakövetek gyakorlati képzéséről, a TCRP-ben eredményes munkához szükséges különböző készségek fejlesztéséről és a résztvevők kapcsolatépítéséről, tapasztalatcseréjéről szólt. Továbbá egy egész napon át a TCRP alapítója, az USA egykori alelnöke és lelkes környezetvédelmi aktivista, Al Gore (munkásságáról rövid összefoglaló cikk a PR Herald-on) is részt vett a tréningen. Előadta és elemezte a Kellemetlen igazság című könyve alapján készült híres előadását (persze azóta frissített verzióban), valamint szakértőcsapatának bevonásával kerekasztal-beszélgetésekben vitatta meg a klímapolitika legégetőbb témáit és válaszolt a közönség soraiban felmerülő kérdésekre. Mindezeket olvasva felmerülhet az olvasóban a bevezetőben már feltett kérdés: mi a közös bennünk? Miért érint bennünket az amazóniai esőerdő és bennszülöttjeinek sorsa? Érzelmi megközelítésben: mert akár mi is élhetnénk ott. S vegyük a racionalitást: messze ható ökológiai lábnyomunk révén tulajdonképpen minden nap arra járunk, amikor kávét, csokoládét, vagy pálmaolajjal készült terméket fogyasztunk, melyek termelése gyakorta az esőerdők rovására nyert földterületeken zajlik. A trópusi esőerdők irtása a globális üvegházhatású gáz-kibocsátás 11 százalékáért felelős, ami több, mint a teljes közlekedési-szállítási szektor kibocsátása. A Föld tüdejeként aposztrofált esőerdők kulcsfontosságúak a teljes éghajlati rendszer szempontjából, ugyanis nemcsak a fotoszintézis révén, hanem a saját növényi szervezetükbe épített szén révén is csökkentik a légkör szén-dioxid tartalmát, amely képesség azonban sérül az erdők pusztításával – ez pedig az egész földi éghajlatra kihat. Ezért is mindez kollektív felelősségünk. S egyben etikai kérdés.
„2015 a klímamegoldások éve” – hirdeti Al Gore előadásában. A decemberi limai COP20 klímatalálkozó hamarosan elstartol, amelynek döntései végre elvezethetnek a még szilárdabb és a már évekkel ezelőtt kitűzött célokat megközelítő, elérő, s akár túlszárnyaló vállalásokhoz a 2015-ös párizsi COP21 világkonferencián. Mindeközben pedig – néhány nappal a tréning után – november második hetében újabb biztató fejlemény járta körbe a világsajtót. Az USA és Kína – a két legnagyobb üvegházhatású gáz-kibocsátó állam – emisszió-csökkentéseikre vonatkozó kétoldalú megállapodást kötött, ami példátlan a klímaváltozás elleni küzdelem nagyjából 25 éves történetében. A G2 ezen lépése mérföldkő, s példaértékkel szolgál a többi „nagy-kibocsátó” ország számára. Mindez bizakodásra ad okot. Al Gore-t idézve: „Mindenünk megvan a válság megoldásának elkezdéséhez, talán csak a cselekvési szándék hiányzik. De a tenni akarás maga is egy megújuló erőforrás.” Lehoczky Annamária