2015. június 11. - Negyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy – a tények kényszerítő hatására – egyértelművé váljék: érték a zöld, az összefüggő erdő, a tiszta levegő, a csillagos égbolt és az érintetlen természet.
Romániában több százezer hektár fenyvest kellett kiirtani ahhoz, hogy észbe kapjunk, hogy arra gondoljunk, ez így hosszú távon rosszul végződik.
Az erdő is olyan, mint a búza, le kell aratni, ha megérett, mondják a fafeldolgozásban érintettek, vagyis ezt a logikát követve, amikor úgymond ütött az órája, ki kell vágni. Ám hogy mikor és mennyi fát kell druzsbával ledönteni, nem csak szigorú erdőgazdálkodási kérdés, e tekintetben úgy tűnik, pillanatnyilag a nyereségvágy a legerősebb, mindent felülíró motiváció.
Hogy napjainkban teljesen letarolt hegyoldalak látványán szörnyülködhetünk – fotóknak, légi felvételeknek köszönhetően –, hogy egyre többen szisszennek fel, és mondják, kiabálják, ebből elég, mindez nemcsak a szárba szökkenő öntudatnak, hanem a közösségi portáloknak, vagyis a nyilvánosság erejének is köszönhető. Ha nem lenne ugyanis Facebook, erdeinket, zöld életterünket ugyanúgy irtanák, mint húsz, tíz vagy öt évvel ezelőtt. A fotók nyers realitása azonban egyre többeket sarkall állásfoglalásra, s ez kétségtelenül jó, s aki azt hiszi, hogy mindez csak környezetünket szolgálja, téved: nem csupán környezetünkről, hanem életünk minőségéről van szó.
Mert szinte negyed századig csak az avatottakat, mondhatni a fanatikus és hivatásos természetvédőket érdekelte, ha az indokoltnál és a szükségesnél több fát vágnak ki. Amikor a kilencvenes évek közepén néhai Dénes István barlangkutató, a Vargyas-szoros mindenese azért mérgelődött, mert természetvédelmi területen, mészköves talajon, az Alsó-Mál közelében egész erdőnyi bükköst vágtak ki, szinte senkit nem érdekelt. Pedig már akkor lehetett tudni, soha nem lesz ott többet erdő, s ma az erózió pusztításában „gyönyörködhetünk”.
Ilyen és hasonló példákat országos viszonylatban százával, ezrével lehet találni, leltározható tehát a távolságtartó közöny eredménye. Mit tehetünk? Nézzük döbbenten a Greenpeace légi felvételeit a Nyugati Szigethegység tarvágott bérceiről és kifosztottnak, átvertnek érezzük magunkat, miközben arra gondolunk, idejében kellett volna figyelni arra az egy szál virágra, arra az egy fára, arra az egy élő és pótolhatatlan színfoltra. Mózes László