2016. február 29. - Károly brit trónörökös aggódik a nyaklótlan romániai erdőirtás, pontosabban Európa utolsó érintetlen erdőinek sorsa miatt. Az évente néhány napot Erdélyben nyaraló herceg a Greenpeace-nek adott nyilatkozatában adatokat és érveket sorolt fel véleményének alátámasztására, illetve a román hatóságok és természetvédők mozgósítására, és végül vitathatatlan királyi udvariassággal kijelentette: meggyőződése, hogy a románok képesek a hosszú távú erdőgazdálkodás kihívására méltóképpen megfelelni, hiszen ez mindannyiunk, gyermekeink és unokáink érdeke is.
Irigylésre méltó ez a jóindulat, amelynek címzettjei éppen azok, akik hagyták lekopasztani a Kárpátok lejtőit. Már nem csak eldugott helyeken irtanak, a Fogarasi-gerinc pár éve még összefüggő rengetegek által borított északi hegylábainak Brassó–Szeben országútról is ijesztő méretű fehér foltokat látni, még a papíron védett övezetek, nemzeti parkok területén is vágnak. Lentről, hazai polgári szintről nézve erdő nélkül maradt hegyeinket igen kevéssé lehetünk bizakodóak, inkább elkeseredésre és haragra van okunk. Mert van ennek az országnak minden megyéjében környezetvédelmi hivatal és őrség, állami erdőfelügyelőség, vízügyi hatóság, erdőtörvény, víz- és vadgazdálkodási törvény – és lehetne még folytatni a sort, de minek, ha mindezek mellett is úgy festünk, mint a senki földje, ahonnan csak az nem rabol, aki nem veszi magának a fáradtságot a favágáshoz?
Hol az a korrupcióellenes szerv, amely ennek gátat vet? Nem elég a fatolvajokat elfogni, azzal még nem mentettük meg az erdőt, csak a tulajdonos szekérnyi fáját, no meg az állam részét (adóját, illetékét) belőle. Nálunk jóformán csak a civil szervezetek hangját hallani, bár ez sem elég erős: a zöld egyesületek még a takarítást sem győzik (mert még az amúgy szintén törvénytelen szemetelésnek sem képes gátat vetni semmi Romániában), s ha akad is néhánynak ereje törvényszegések feltárására, ezek a leleplezések következmények nélkül maradnak. Láthatjuk ezt a Schweighofernek szállított retyezáti rönkökkel, de van bőven más példa is.
Maradjunk a Fogarasi-havasoknál: a sokkal nagyobb kiterjedésű déli oldalon a két világszép hegyi patakot már évekkel ezelőtt eltüntették, csövekbe zárták (teljesen törvénytelenül), és könnyű megjósolni, hogy a körülöttük kialakult élővilág – a pisztrángoktól a kőszáli sasig, a ritka virágoktól a százados fákig – halálra van ítélve. Most már nyugodtan (!) kivághatják az erdőt, ezzel csak lassú pusztulását, lábon való kiszáradását előzik meg. Felelősségre vonás nincs, és a módszer már Székelyföldet is elérte.
A jövő láthatóan nem foglalkoztatja azokat, akik tehetnének is valamit az erdők és a benne élők védelmében. Igaz, a gyermekek és unokák igen nagy része hagyja itt ezt a földi édenkertet, amelynek értékei csak külföldről látszanak. Még néhány évig? Demeter J. Ildikó